Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-12-28 / 25-26. szám
DEDI NSZK Y ERIKA (Hollandia) az egész világon... az egész világon de különösen magyarországon oly nagyon rettegett feminizmus csak ennyi: ha csak szárnyrebbenéssel puhább tekinteted a kőnél ha csak egy éjszakára vagyunk ketten a nyerő fél ha csak én érzem is úgy: lassú tested megértett mert nem vesz, csak kér, és csöndesen ad, ha kérek és a kezed se tör, zúz, fojt, arat, rabol hanem bejár figyelve, kérdez, válaszol: nekem elég. Még így is alig merem hinni hogy vagy. S mert ilyen: vagyok én is Ember. Létezem. Szamárfül HORVÁTH ELEMÉR (USA) Honfoglalás A hivatalos verzió szerint elmentek s beolvadtak valahol ahol türelmes volt az idegen nem egy közülük verset írt ahogy az ember lélegez ezeket később kiadták valószínűleg példaképp mint virágnak a gyökeret sok öregasszony sírt a tavaszon de este lámpánál a gyerekek alig hittek a szemüknek hogy mennyire fiatalok ezer évvel később egy falura változatlanul havazik TÓTH LÁSZLÓ (Csehszlovákia) Költő a konyhában A költő a konyhában matat Andromakhé rántást kavargat éppen amikor a kezében egyszeresük megáll a fakanál: „Ügy látom — suttogja maga elé elbűvölten —, egyre közeledik az idő, hogy elpusztuljon városunk, s szörnyű halálnak halálával halsz rövidesen te is, szerető társam, Hektor”; aztán újra mozdul a keze, kevergeti tovább a rántást, melynek illatát mélyen magába szívja a költő, ki a konyhában matat éppen, s hallgatja, amint a tűzhelyen békésen rotyog a tökfőzelék. Akinek még sohasem tűnt el szőrén-szálán fél pár zoknija, az akár bele se kezdjen művem olvasásába. Mert akkor nem abba az embercsoportba tartozik, ahová én és a családom, s számára ez a rendkívüli, súlyos problémakör nem létezik. Nálunk bizony el-eltűnnek a fél pár zoknik. Ott áll valamelyikünk a szoba közepén és vadul lobogtat egy zoknit. „Hol a párja?, hol a párja?” — kiáltozza kétségbeesetten. S persze hiába, a másik zokni nincs, se égen, se földön. Pedig átkutatunk, föltúrunk mindent. Olyan helyeket is, ahol egy jól nevelt fél pár zokninak semmi keresnivalója. De nincs és nincs! Lássuk be, van valami misztikus a dologban. Mert előfordulnak más, váratlan eltűnések is a lakásban; eltűnik egy konzervnyitó, egy könyv, egy olló, neadjisten egy fél pár cipő, de ezek mindig megkerülnek. A fél pár zoknik soha. Próbáltam rá racionális magyarázatokat keresni, de hiába, beletörött a bicskám. Ám örömmel jelenthetem (vagy inkább búbánattal?), hogy tegnap megoldódott a titokzatos félpárzokni-eltűnések reitélye. A lányom tankönyvével kezdődött. Amit döbbenten és porig sújtva tartottam a kezemben. — Rémes — mondtam —, ha ezt Gutenberg előre tudja, soha ki nem találta volna a könyvnyomtatást. A lányomnak is megvan a magához való esze, azt kérdezte: „Ki az a Gutenberg?” — Most ne gutenbergezz!! — mondtam mérgesen —, hanem ezekről az iszonytató, rémületes, gyalázatos szamárfülekről beszélj! Hogy bánsz te a könyveiddel?! Ilyenkor az a módszere, hogy megsértődik. — Te kezdted a gutenbergezést — mondta megbicsakló hangon, kikapta a kezemből a szamárfüles könyvet és sírós képpel átvonult a másik szobába. Bennem meg viaskodott a fel-fellobbanó következetesség a lelkiismeret-furdalással, egyszóval maga a pedagógia csődje voltam, miközben gyerekkori tankönyveimet próbáltam magam elé idézni. így telt el egy jó félóra. Akkor nyílt az ajtó és belépett a lányom. Szemrehányóan rámnézett. — Te ugye azt képzeled, hogy ezeket a szamárfüleket én csináltam? — Miért? Talán a padszomszédod csinálta? Vagy netalántán kötelező az iskolában a szamárfül? Külön szamárfülező óráitok is vannak? — Most ne viccelj, fontosat akarok mondani. — Közelebb hajolt. — Nem hallottál még sohasem éjszaka surranást meg motoszkálást? — Dehogynem. — Na és tudod, hogy ki surran és motoszkál? — Ki? — Hát a szamárfülező manó! Bebújik szépen a kulcslyukon és hipp-hopp! már szamárfülez is. Tegnapelőtt is itt járt a harmadik emeleten, ha nem hiszed el, nézd meg a szomszéd gyerekek füzeteit meg könyveit. Már a nyelvemen volt, hogy akkor az én könyveimet miért nem szamárfülezi ki ez a fránya manó, amikor megvilágosodik az agyam. — Te — mondom suttogva —, lehetséges, hogy ez a te szamárfülező manód hordja el a fél pár zoknijainkat? — Hát persze — mondja fölcsillanó szemmel —, nem tudtad? — Csak azt nem értem, mire jó neki fél pár zokni? — Mert fél lába van — világosít föl a lányom, aztán mélyen elgondolkodik és helyesbít —, azazhogy nem fél lába, hanem egy. Fél lába akkor volna, ha valaha kettő lett volna neki. De sohase volt. így született. Ez egy egylábú manó. Úgy ugrál, mint a kenguru. Meg repülni is tud. — És szamárfülez meg lopkodja a fél pár zoknikat. — Bizony, a múltkor kitördelte az összes ceruzám hegyét. — Te — mondtam ijedten —, ma reggel találtam az arcomon egy új ráncot, idenézz, itt. Lehet, hogy ezt is a te egylábú manód véste ide? — Bizony, ráncvésést is csinál. Meg hajfestést. Beoson és ősz szálakat bűvöl az ember hajába, meglazítja a fogakat, valamit ráken az ember szemére, amitől egyszeriben szemüveggel kell olvasni, kis szúró fájdalmakat cseppent térdbe, derékba, a homlok mögé, hideg ujjakkal matat a szív körül. Szamárfülez ott benn az agyban is. — Ajaj — sóhajtok —, elég rettenetes manót találtál ki. — Én?! Kitaláltam?! De hiszen nem találtam ki, kérdezd meg akárkitől. Hát akkor most megkérdezem : önökhöz is jár ez az egylábú manó? Szamárfülez? Mert ha igen, akkor ne szóljanak rá a gyerekeikre a szamárfülek miatt. 57