Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-02-02 / 3. szám

Fotós kollégám úgy véli, hogy mivel hétköznap is van, az eső is zuhog, háborítatlanul dolgozhatunk majd, s mi sem zavarjuk mások műélvezetét fényképezőgép-állványokkal, vakuvillogtatásokkal. Aztán pillanatok alatt kiderül: mindez csak hiú reménykedés. Hétköznap vagy vasárnap, zivatar vagy napsütés — egy remegy: a Kovács Margit-kiállítást mindig „megszállva” tartja a látogatók serege. Most például — a szervezetlen látogatókon túl — itt gyönyörködik a Salome táncában, a Királykisasszonyban, a Zsuzsannában, a Harsonás angyalban és a többi „cserépben” (Margitka mindig csak cserépnek titulálta alkotásait) egy negyvenfőnyi miskolci IBUSZ-csoport, és ők még jószerivel be sem csukták maguk mögött a kaput, már beözönlik vagy hatvan debreceni.

Pedig nem az ország leglátogatottabb múzeumában vagyunk, azaz a szentendrei Kovács Margitkiállításon, hanem Győrött, a Kreszta-házban, ahol — egy esztendővel a szentendrei gyűjtemény megnyitása után — 1974-ben, szintén a nagyközönség elé kerülhettek a legnépszerűbb magyar keramikus alkotásai.

Akkor még csak negyven darab, amit a művésznő ajándékozott szülővárosának. Apja itt, Győrött volt főreáliskolai tanár, ő maga itt járt gimnáziumba, s a művészettel is itt ismerkedett össze, Volker Agnes rajztanár „közvetítésével”. Egyik viszonylag korai — 1940-es — monumentális műve is Győrben látható: a Szent Imre templom bejáratát Kovács Margitnak az erények szimbólumaival és az ég angyalaival ékesített kerámia képe veszi körül. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a város egyik iskolájában is megcsodálható egy hatalmas alkotása. A Móra Ferenc általános iskola aulájában elhelyezett dombormű tíz „fejezetben” — azaz képkockában — mutatja be Győr történetét, illetve történetének fordulópont-pillanatait. Az iskolát s vele a reliefet 1973-ban avatták föl, s a vendégkönyvbe akkor a művésznő többek között ezeket írta : „Boldoggá tesz, hogy munkám a gyerekek között él majd.” De nemcsak az avatáson vett részt Kovács Margit, egyszer váratlanul idelátogatott, s akkor szólt is az őt körülzsibongó gyermeksereghez.

— „Most érzem igazán, hogy nemcsak a jelen, hanem az utókor

1. Győr története — domborművűn

2. Részlet a „sufniból", az előtérben a Fonó (1953)

3. Anyám (1951)

4. Műhelysarok, a Tavasz című kerámia képpel (1952)

5. A Szent Imre-templom bejárati falikép-részlete

6. Királykisasszony (1944) a „sufniban”

7. Figurák a Háry Jánoshoz (1961-1962)

FOTO: GABOR VIKTOR

is megbecsüli majd az én művészetemet.” — idézi vissza szavait dr. Boros Bálint az iskola igazgatója, s hozzáteszi, hogy azóta mindén esztendőben valamennyi diák lejön ide, az aulába, és tanítóik, tanáraik kíséretével kockáról kockára végignézik a gyermekek a domborművet, végigmennek a város történetén.'

De azért mégsem az iskolában, hanem a győri Xantus János Múzeum állandó kiállításán győződhetünk meg arról, hogy mennyire megbecsült Kovács Margit művészete. És nemcsak a látogatók nagy számából, hanem abból is, hogy nemrégiben jelentős mértékben megnőtt a kiállítás területe és gyarapodott anyaga. A szentendrei Ferenczy Károly Múzeum további hatvan kerámiát, ezen felül bútorokat, a keramikusműhely felszerelését, könyveket, dísztárgyakat adott át a győrieknek, akik a Kreszta-ház emeleti részeiben állították ki az új szerzeményeket. Így lett igaza az 1977-ben elhunyt művésznőnek, aki egy 1974-ben kelt levelében ezeket írta :„ ... a sors maga is egybefűzte ezt a két várost a cserepeimen keresztül”. És így bővült ki a „sufni” — Kovács Margit „sufninak” nevezte budapesti, Pozsonyi úti lakásának, hatalmas padlását, ahol műveit gyűjtögette, amíg a szentendrei múzeum meg nem nyílt, s ugyanígy elkeresztelte a Kreszta-ház padlását is — ahogyan a győri kiállítás rendezője, Salamon Nándor, a gyűjtemény katalógusában idézi: „Egy csomó cserép vándorol majd a szép győri sufniba”.

A győri „sufni” valóban emlékeztet az egykori pestire, megsötétedett gerendáival, gondosan rendezett „rendezetlenségével”, a szűk padlásablakokon becsurgó fényeivel. És emlékeztet a nagy keramikusműhelyre is az a kicsi műhelysarok, amit itt, a lépcsőház-benyilóban rendeztek be, s ahol az egyik — vagy talán nem is egyik — legszebb Kovács Margit kerámiakép, a Tavasz is megcsodálható. És itt van a szobája is: a ripsszel behúzott szalongamitúra, amelyen ült, s amelyre vendégeit is ültette. Ebben a szobában helyezték el — s úgy érzem, valóban itt a helye — Simon József stockholmi művész ajándékát, a „Margit Madonnát”.

Kovács Margit-múzeummá azonban mégis az alkotások révén lett ez a szép, régi ház. összesen 106 műve van itt, köztük jó néhány olyan amely eredetiben csakis itt látható. Eredetiek az operaház 1962-es Háry-bemutatója alkalmából készült katonafigurák is. Nézem a debrecenieket, amint megállnak a Tűzmester, a Kürtös, vagy a Toborzók előtt: mindegyik, — kivétel nélkül mindegyik! — elmosolyodik. S ha száz esztendő múlva áll meg majd látogató e figurák előtt, ő is mosolyog majd; s elkomorul, meghatódik az 1951- ben készült Anyám vagy az 1968- as Virrasztó előtt.

És talán ők is beleírják majd a vendégkönyvbe, amit nemrég a győri színház díszlettervezői: „Köszönjük a sok szépséget!”

G. L.

17