Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-11-23 / 24. szám

tosabban szövetkezeti település a galileai kőrengetegben. Legmodernebb technika, korszerű termékek, mégsem ez teszi rám a legnagyobb hatást. Kísérőm, Nuszbaum Rozi — Marosvásárhelyről jött — körsétánk során megkérdi, innék-e valamit. A 38 fokos hőségben mindig vevő vagyok egy üdítőre. Rozi kulcsra zárt ajtóhoz visz és „szézám tárulj”, kiválóan felszerelt „minimanket”-ben vagyunk. Eladó nincs. Rozi leveszi a polcról az üdítőt, majd egy füzetbe beírja fogyasztását. Ennyi! Kérdésemre, hogy nem visznek-e el árut jogtalanul, értetlenül bámul rám . . .

Ismét Tel Aviv. Az utcán, autóbuszon gyakran hallunk magyar szót, de kis kalauzunk, Nómi Kemény egy szót sem beszél szülei nyelvén. A 21 éves csupa energia hölgy számítógép operátor, autót úgy vezet, mint egy hivatásos, élvezet nézni, ahogy együtt él a technikával. Egy fotó is készül róla a munkahelyén. Mit tesz isten, gépem éppen csődöt mond, halk, de nyomdafestéket nem tűrő szavak hagyják el ajkamat. „Fiatal hölgyek előtt illetlenség így beszélni” — hangzik kifogástalan angolsággal Nómika reagálása.

Veoa. Pontosan Paróczai Veronika, de 60 éve csak Veca. Gye-1. Jeruzsálem: Szent Sir templom

2. Kertész Mirjam (Ibi) a Hadash Könyvesbolt vezetője Tel Avivban

3. Gondos Sándor, a hoifai magyar könyvesbolt tulajdonosa

4. A Debreceni húsbolt Azorban

5. Veca, Paróczai Veronika haifai otthonában

6. A Jaaá Szövetkezet tervezői (jobboldalt Nuszbaum Rozi)

7. Bán Lívia, Bán Béla festőművész özvegye

8. Nótí József, a Maagan kibuc tagja

9. Borjúnevelö a Maagan kibucban

reklány volt, amikor Tiszaalpárról Groszmannékhoz került a Király utcába. Felnevelte az imádott Gyurikát, 1944-ben megmentette Groszmann néni életét, Gyurit elbújtatta a Mabi kórházban. 1962- ben meghalt Groszmann néni és Gyuri a sikeres haifai vállalkozó kivitette magához. 55 éves kora óta itt él Izraelben. Haifában felnevelte a Groszmann gyerekeket, Gabi az idősebbik jól, Róni a kicsi (26 éves!) kifogástalanul beszél magyarul, csak egy a bökkenő, Veca nénin nem fogott sem az újhéber sem az angol. Vásárolni természetesen eljárt, de inkább a fűszeres tanult meg néhány magyar szót. Legutóbb így fakadt ki Lévi úrnak. „Már több mint húsz éve járok magához, itt az ideje, hogy tisztességesen megtanuljon magyarul!”

*

Lívia, azaz Bán Lívia, Bán Béla festőművész özvegye. A művész a két háború közt a szocialista művészcsoport ifjú tagjaként indult el a pályán, a felszabadulás után két Munkácsy-díja fémjelezte különleges tehetségét. 1956 után előbb Párizsban alkotott tovább, majd Izraelben keresett otthont. Élete végéig csak magyarul beszélt. Gazdag életművet hagyott maga után, amikor, viszonylag fiatalon eltávozott. E gazdag életmű nagy része Bán Lívia szerető gondoskodását élvezve, de a nyilvánosságot kizárva várja további sorsát. A találkozás létrejött, a sovány, de szívós Lívia kifogyhatatlan az oevre bemutatásában. Beszélgetésünk egy pillanatra elakad, Lívia elgondolkodik. — „Tudja, nem hagy nyugodni mi lesz a képekkel, ha már én nem gondozom őket. Egy részüknek haza kellene jutniuk!” Tel Aviv, Rehov Nesz-Ciona 4. Hadash (= az első) könyvesbolt, kölcsönkönyvtár. Példás rend segíti a vásárlót és eladót egyaránt. A polcokon a klasszikusoktól a legmodernebbekig a magyar és a magyar fordításban megjelent irodalom színe-java megtalálható. De a tulajdonos, Mirjam (Kertész Ibi a Mester utcai felsőkereskedelmiből) bájos mosolyáért is érdemes bemenni.

Haifa, Gondos Sándor könyvüzlete. Az imént a katonás rend, most a festői rendetlenség kívánkozik jellemzésül. A könyvek 80 esztendős tudora, ha kifogástalan renddel nem is, de óriási tudásával és nem kis választékával bilincseli le klienseit. Épp egy törzsvendégét szolgálja ki, a kért könyvet egyetlen mozdulattal szedi ki a látszólagos összevisszaságból.

Debreceniék. Autóbuszozok Rishon és Tel Aviv között. „Debreceni” hirdeti egyszeresük egy felirat, s az üvegportál mögött húsok, sonkák, kolbászok, felvágottak tűnnek fel. Már tovább is suhan a légkondicionált Mercedes busz, de rövid idő múlva már nyitom is a boltajtót az azori (Tel Aviv elővárosa) hentesüzletbe. Rövid beszélgetés után kiderült, a „Debreceni” már csak fantázianév, Herzog Lajos és Wéber András Léváról ideszármazott barátok „csak” húsz éve vették át a boltot. Megtudtam, hogy az itt luxusnak számító sertéskészítmények forgalmát a mindenkori gazdasági helyzet erősen befolyásolja, és hogy van egy vallásos irányzat, amely be kívánná tiltani a sertéshús forgalmazását egész Izrael területén. De mindig volt valahogy. Néhány kép készül a patika tisztaságú kis üzletben, Herzog Lajos és az ifjabbik Wéber (a szülők éppen Budapesten tartózkodtak) egy NEM KÓSER felirat alól mosolyognak az objektívbe. Búcsúzunk, Herzog vidám humorával még rámutat a táblára „Higgye el, nagyon is kóser!”

Jeruzsálem, óváros. Az évezredes arab, zsidó, keresztény jelenlét konglomerátuma. Via Dolorosa, Siratófal, Aranymecset minden hívőnek saját vallása szerinti szent fogalmat jelent. A „történelem szele”, ez a sokszor mondott és leírt közhely itt a legigazabb valóság. Dávid király sírjától csak néhány lépcsőfok az út az Utolsó Vacsora színhelyéig. Nagy Szulejmán bástyájáról Szűz Mária síremlékére tekinthetünk, a híres A1 Aksza légvonalban még ötvenméternyire sincs a Siratófaltól. A Damaszkuszi Kapun belépve arab bazárok útvesztőjében járjuk a VIA DOLOROSA stációit, de Jézus szenvedésének útján a 8-dik stációnál zsákutcába jutunk. Előkerül egy régi térkép is, de hiába. Hangosan próbáljuk meggyőzni egymást feleségemmel a helyes irányról, eredménytelenül. Mint egy jelenség suhan el mellettünk egy apácaköpeny — „Ti menni előre gyümölcsig, balra lesz ajtó stációnak!”

*

A látogató út négy hete úgy röppent el, akár négy rövid óra. Ismét a Ben Gurion repülőtéren állunk, mögöttünk van Eilat a valószínűtlenül mély Vörös-tengerrel, a Jaad szövetkezet, a Maagan kibuc, a Negev, a haifai Perzsakert és a Török-piac. Még érezzük a Holt-tenger tömény sóoldatát, két napja még dugóként úsztunk a 32 fokos vízben. Elvonulnak előttünk az események, az új és a régi ismerősök, felvillan az iráni rabbi koromfekete szeme, aki Dávid sírjánál megáldott bennünket, és a törékeny görög pópa, aki kis fakereszttel ajándékozta meg Katit a Szent Sirnál. Még néhány perc, és 40 év után ismét búcsúzom életem legjobb barátjától, Kemény Gábor Jánostól. A hajdani padtárs lassan eltűnik, ahogy halad velünk a mozgólépcső. Neki köszönhetem ezeket a találkozásokat.

Irta és fényképezte: FÉNYES TAMAS

25