Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-11-09 / 23. szám
MÁRIA DE NAGAY EGY NAIROBI DÉLUTÁN Az egykori Ráhmer Mária keramikusművész ma, asszonynevén, Maria Rahmer de Nágay. Amikor először sikerült vele személyesen találkoznom, ő már neves kerámikus volt. Pontosan 22 éves voltam, Mária még annyi sem. De már önálló műhellyel rendelkezett. Elvégezte annak rendje és módja szerint az Iparművészetit és nagyon szép figurákat mintázott: bűbájos lányfigurákat; néha kisfiúkat, akik hol libát őriztek, hol cipőt szállítottak suszterinasként; térdelő nőket, akik időnként madonnákká változtak, de sosem lettek túl szigorúak, sem túl áhítatosak. Sokat beszélgettünk akkoriban műterme lefelé vezető lépcsőjén ülve. Akkor találkoztam életemben először és utoljára első férjével, Hartmann autóversenyző bajnokkal, aki olyan volt, mint egy modern iilmhős, világos szőkének tűnő hullámos haja volt és nagyon szép kék szeme. Ez a szegény férj az egyik európai versenyen karambolozott és meghalt. Ezután egy olyan találkozás következett, amire Ráhmer Mária de Nágay nem emlékszik. 1944 márciusát írtuk akkor és még nem tudtuk, milyen fekete betűkkel. Mária Párizsban élt és gyors karriert csinált, műveit kiállította, porcelángyáraknak is dolgozott. Ezen a napon azonban hazajött családi látogatásra mamájához és húgához Budapestre. A budai oldalon volt az a kedves, sőt elegáns étterem, zöld cserépkandallóval, csodálatos kávékrémtortával és nagyon figyelmes kiszolgálással, ahová én igazán ritkán vetődtem el. Akkor este azonban a férjem (aki dehogy is volt még az) úgy találta, gyerünk még el egy utolsó vacsorára, mert ő már tudta (az akkori Magyar Nemzet szerkesztőségében dolgozott, mint külpolitikai rovatvezető), ami másnapra már benne volt a reggeli lapokban. S ekkor megjelent a színen Ráhmer Mária elegánsan, párizsiasan, valami csodálatos szabású „kis fekete ruhában”; szőkén, karcsún és nyilvánvalóan nagyon elfoglaltam Saját családjával volt és néhány idegen kísérővel, akik, mint kiderült, a Goldscheider bécsi kerámiagyár vezetői voltak. Rendelők. Ekkor (én barom bernáthegyi természetemmel) odarohantam hozzá gyorsan és izgatottan üdvözöltem és szólni akartam, figyelmeztetni, hogy azonnal utazzék vissza, üljön vissza az Orient expresszre, amíg még jár, és utazzon vissza Párizsba, amíg még lehet! Csak most, néhány évtized múltán értesültem róla Torontóban, hogy Mária akkor Budapesten ragadt és végigcsinálta az egész rémálmot valahol a pincék és padlások, rablások és felkoncolások, bombatalálatok közepette. Mindenesetre élve maradt s rögtön az első vonattal, ahogy lehetett, visszament Párizsba, ott aztán csakugyan új életet kezdett, nemcsak a stílusa változott meg, hanem mondanivalója is. Ezenközben ismerkedett meg egy ugyancsak budapesti, de már régebben Párizsban élő ifjú divattervezővel, Nágay Tiborral, aki — minthogy élni, sőt megélni muszáj — különféle nagy és kicsi, régi és új női ruhaszalonoknak tervezett és szabott női ruhákat. Az illetők fizettek is érte: jól. Mindjárt kezdetben, amikor „new look” beköszöntött. Nágay és Mária beleszerettek egymásba, összeházasodtak és közösen Kanadába jöttek. Ide, ahol most beszélgetünk. Előtte felhívtam és megkérdeztem: adnál-e nekem interjút? A válasz számomra feledhetetlen maradt: „Minek? Én már olyan messze vagyok Pesttől, hogy már pukkasztani sem akarok ott senkit”. Mária Torontóban tagja lett a szobrásztársadalomnak, számos kiállítás szereplője. A ravennain zsűritag is lett. A fényképeken: a művek és alkotójuk. FEDOR AGNES A magyar követség autója kanyargós utcákon át halad. A kertekben az európai szemnek szokatlan, gyönyörű virágok, a kerítések mentén ismeretlen bokrok hajladoznak. Pedig itt — most, július közepén — tél van. Nairobiban, Kenya fővárosában vagyok, hogy tudósítsam a magyar sajtót a Nők Évtizedét lezáró ENSZ-konferenciáról és az Országos Béketanács képviseletében ismerkedjem a Fórum ’85 elnevezésű nemzetközi nőtalálkozón résztvevő békeaktivistákkal. A néhai Kenyatta elnökről elnevezett, 27 emeletes konferenciaközpont azonban meszsze elmarad mögöttem és távolinak tűnnek a vitafórum kemény csatározásai is. Ez a távoli, kelet-afrikai ország egy hét alatt már jó néhány meglepetéssel szolgált, csak egy dolog tűnt szinte természetesnek: itt is élnek magyarok. A kertes ház kapujában mosolygós idős házaspár fogad. Régi kedves ismerősként köszöntik Mr. Barakot, a követség gépkocsivezetőjét — civilben kikuju törzsfőnök — és szívélyesen invitálnak beljebb. Türk Zoltán és felesége, Klementina néni („szólíts csak Eleminek”) 1939 óta él Kenyában. A tágas nappali szobában angol teával kínálnak, de a díványon magyar népi motívumokkal hímzett párnát látok. Mind a ketten gyönyörű, ízes kiejtéssel beszélnek magyarul. Zoltán bácsi 94 éves. Végigharcolta az első világháborút, vöröskatona volt a Tanácsköztársaság alatt. A húszas évek elején külföldre emigrált és Triesztben telepedett meg. „Az olaszok nagyon rendes, barátságos népek voltak, de aztán ott is jöttek a zsidótörvények." A házaspár Svájcba utazott, majd szinte csak néhány nappal a háború kitörése előtt Kenyába ment tovább. „Itt csak 50 angol fontot kértek és minden külön engedély nélkül bárki letelepedhetett. Akkor egy font még 20 svájci frankot ért” — emlékezik némi nosztalgiával Zoltán bácsi. Kérdésemre, hogy mihez kezdtek új hazájukban, fehér bajuszát végigsimítva, magától értetődően válaszolja: „Hát farmoltunk”. Az Egyenlítőtől nem messze vásároltak földet. A gazdálkodásban — mint mondja — segítségére volt, hogy Kiérni néni a pápai tanítónőképzőben mezőgazdasági alapismereteket is tanult. „Fejtünk, kapáltunk, és gazdaságtanból képesítőztünk” — vág közbe a 87 éves fiatalos mozgású és mosolyú asszony, akinek a férje szerint „a kertben minden virág a személyes ismerőse”. Keményen dolgoztak és boldogultak. Felnevelték két fiúkat, akik közül az egyik Hongkongban él, a másik egészen a legutóbbi időkig a kenyai légitársaság pilótája volt. — Ó, szép magyar nyelv — sóhajt Kiérni néni, aki a 30-as évek óta nem volt itthon. Zoltán bácsi 3 évvel ezelőtt még járt Budapesten, a Honvéd Kórházban kezelték. Kicsit még beszélgetünk a régi időkről: Zoltán bácsi irodalombarát családból származik. Édesanyja a kassai Batsányi Kör tagja volt, ő meg a nővére révén ismerte Dénes Zsófiát, Lányi Saroltát és emlékszik Kaffka Margitra a miskolci korzóról. — No, persze a csinos nőkre emlékszik — mondom. — És a csinos nők is szerették őt — szól közbe Kiérni néni, és mintha nem is szemrehányást, inkább büszkeséget éreznék a hangjában. Nairobiban ebben az évszakban korán sötétedik. Indulnom kell vissza a szállodába. Csak egy órára jöttem és átbeszélgettük a délutánt. S bár Kiérni néni szuahéli nyelven szólt a teát felszolgáló kenyai kislányhoz, nagyon otthon éreztem magam. Nehezen búcsúzunk. A Türk házaspárnak van magyar társasága, mások is letelepedtek itt a Duna—Tisza tájáról és náluk szoktak összejönni. De azért — ahogyan Kiérni néni mondja —, „egy frissen jött magyar, mégis maS SCHWEITZER KLÁRA I 6
