Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-10-12 / 21. szám
Kupaktanácsot tartottunk. Az egyik választott közreműködő mindjárt helyben beállítható volt: az Ohio-szerte népszerű Brenkács Vajda, cigányzenekarával. (Vajdának címeztette magát a jól megtermett, kajla-bajszos, sötétbőrű, mosolygós prímás, aki még az első világháború idején jött Amerikába, de változatlanul cigányosan beszélt magyarul, és rá is illett, amit Einsteinre mondott barátja és vonósnégyesező társa, Dr. Plesch: „Albert nem valami jó hegedűs, de nagyon lelkes.”) A másik jelölt Chicagóban élt, Kabos New Yorkban magyar társaságban ismerkedett meg vele. Kurucz János volt az, gyönyörű magyar műdalok hosszú sorának zeneszerzője, Ady-versek kitűnő megzenésítője, a „Piros rózsa, feslő rózsa”, „A Grand Café-ban”, „Ha elér hozzád” és sok-sok más fülbemászó és ottmaradó dallam költője. Jancsi, jó barátom akkor már évek óta mulató és korhelykedő ember benyomását keltette, pedig szerette a magányt, soha meg nem nősült, és csak tejet ivott, mint ahogy Petőfi is (úgy rémlik, hogy ezt Illyés is megerősíti a „Petőfi’-életrajzban). Gázsi és útiköltség mellőzésével kész volt arra, hogy szerepeljen a Kabos-programban. Dalaiból énekelt saját kíséretével. Baritonhangja kicsi, de kellemes, behízelgően magyaros volt és mellé a zongorázása, mint a folyékony bársony ... meg tudta ríkatni az embert... Közös barátnőnk, Hajmássy Ilona, szintén hajlandó lett volna csatlakozni Chicagóból, de két nappal azután, hogy ezt telefonon jelezte, hollywoodi szerződést kapott egyszerre két filmre — és természetesen azonnal odautazott, ott is maradt évekig. (A filmek 1941-ben kerültek bemutatásra az ő női főszereplésével, mellette az „International Lady”ben Basil Rathbone és George Brent, a „Név/ Wine”-ban pedig Alan Curtis, aki Hona négy férje sorában az első volt, és a híres német színész, Albert Bassermann, aki Hitler elől menekült ide ősz fejjel, és mint a nagy Beregi Oszkár is, már csak kis filmszerepekben léphetett föl.) * Jólesik, hogy ez az írásom lehetővé, sőt szükségessé teszi a megemlékezést Kurucz Jánosról, mert bizony ennek a nagytehetségű zeneszerzőnek és kiváló zongoraművésznek lábnyomait már vastagon takarja a por. Könyvtáram szűkös magyar nyelvű részében féltve őrzöm a vaskos kis ,,Géniusz”-kézikönyvet, 1931-ből: ez a már megsárgult, olcsó papírra nyomott kötet sokszor meglep rövidke információk sokaságával és főként pontosságával. Most is: „Kurucz János zong. műv. és zeneszerző, szül. 1883, Amerikában 1919 óta.” Viszont a három vastag kötetből álló, 1965-beli Szabolcsi-Tóth „Zenei Lexikon”-ban már nincs nyoma, pedig egész sor vadidegen ismeretlennek hely jutott a „K”betű alatt: mint mondani szokás, ilyen az élet. Annál nagyobb Örömmel őrzöm Kurucz két fényképét, talán az egyedül fönnmaradtakat. Az egyiket levelei paksamétájához csatoltam annak idején: a „Szabadság” napilapot kiadó „Consolidated Press” háza előtt készült a clevelandi East 12. utcában 1940-ben, amikor elbúcsúztam tőle (első kinevezésemet kaptam amerikai kormányszolgálatba, amely New Orleans-ba szólított és amely „magyar—amerikai előéletem”-ként emlegetett éveimet lezárta.) Kurucz másik képe, megsárgult kis arckép, egy angol nyelvű cikkből való, amelyet annak idején a magyar származású, vagy a magyar kultúra iránt érdeklődő diákság számára „Second Generation” című heti közlönyömben írtam róla. (És hogy mennyire „ilyen az élet”: a budapesti Boldizsár Iván csaknem egészoldalas cikket írt erről a kiadványomról és két azzal összefüggő kis könyvemről a „Nemzeti Üjság” 1936. március 7-i számában.) Itt most lefordítom a cikk lényeges részét, mert mint majd a végén kitűnik, a szó szoros értelmében sorsdöntő, életbevágó a jelentősége. „ ... Kurucz János, a kiváló magyar zeneszerző és zongoraművész, aki jelenleg Chicagóban él, különleges kitüntetésben részesült. Ez a kitűnő dalköltő, akinek szerzeményei közt a legnépszerűbb mai magyar műdalok jó néhánya található, egy indulót írt az amerikai hadsereg 404. sz. tüzérezrede számára. Ezt az ezred hivatalos felvonulásaihoz előírásos .Marching Song’-nak fogadták el és a szerzőnek oklevelét adtak erről, amely azt is tanúsítja, hogy .Maestro John Kurucz’ a 404. sz. tüzérezred tisztikarának tiszteletbeli tagja lett Chicagóban, Hazánk Függetlenségének 157. Évében.” (Aláírások:) „Lester L. Fáik, ezredparancsnok; Roland A. Towle, adjutáns.” Nem túloztam: sorsdöntő lett ez az okmány. Ennek köszönhette Kurucz, hogy Amerikában maradhatott. Látogató-vízummal jött, akkoriban azt nem volt nehéz meghosszabbíttatni — majd feledésbe meríteni... de egy csúnya napon mégis kapott János egy felszólítást: záros határidőn belül hagyja el az országot. Ekkor már nemcsak magyar, hanem amerikai társadalmi és hivatalos körökben is sok jó embere volt: fellépéseivel és szerzeményeivel éppolyan sikerei voltak, mint az egyéniségével — lehetetlen volt meg nem szeretni azt az embert. Egy városi képviselő ismerőse ajánlotta, hogy komponáljon valamit valamilyen közület számára, ami ünnepélyes „endorsement”-et vonhat maga után — és arra azután ittmaradását és művészi szolgálatait kívánatosnak lehet minősíttetni... Ahogy elmondta: „Ájtatos muzsikát én nem tudok írni, egyleti kardaltól Isten mentsen — de katonazene, mondjuk egy induló, az már más, hiszen voltam én angyalbőrben, sőt jóatyám is, a derék Kurz bácsi ...” Így hagyták jóvá ittmaradását, a 404. sz. tűzérezred és a magyarosan pattogó mars jóvoltából ... * Múltak az évek, letűntek a szereplők ... Már én voltam „angyalbőrben, az olasz fronton, amikor itthonról értesültem, hogy Kurucz Jánost a zongorája mellett halva találták. A tündérszép Ilona is elköltözött néhány éve. Truman elnök egyik főtanácsosához, Donald Dawson közismert ügyvédhez ment feleségül a háború alatt. (A szépsége, mint esztétikai jelenség, lélegzetelállító volt; a fent vázolt időszakban eljött ebédelni velem és egy-két barátommal a Cleveland Hotel-be — körülöttünk a férfiak alig bírtak enni, úgy bámulták ... mi magunk sem voltunk kivételek). Dawson, aki mint tartalékos tiszt már tábornoki rangra emelkedett, tagtársam a washingtoni „Army and Navy Club”-ban. Kabos Gyulát munka közben, New York-i magyar színpadon, kacajhullámok és tapsvihar közepette érte a halál. Bizonyára ilyen jelenetet választott volna a végső ,.Függöny”-höz, még akkor is, ha otthonról nem Auschwitz elől kellett volna távoznia. „Az élet nem tréfadolog fiacskám”, mondta egyszer egy csöndes késő-éjjeli csevegésben. „A viccet nekünk keli hozzáadni.” Pislogott kettőthármat és valahová messzire nézett. Minden szemrebbenésére emlékszem. 19
