Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-09-21 / 19-20. szám
Először átsiklott a szemem a budapesti Magyar Hírlap kishírén: „meghalt Franciaországban”. Már majdnem továbblapoztam, amikor eljutott a tudatomig a név is: Pátkai Ervin. S olvastam tovább: „ ... baleset következtében ... a francia kulturális miniszter emlékezett meg róla ...” Ritkán ad riportnak ilyen szomorú aktualitást az élet: Pátkai Ervinről szóló cikkem anyaga — fényképek, jegyzetek beszélgetéseinkről, egy hangszalag — a megírandó cikkek között sorakozott íróasztalom fiókjában. * Találkozásunk majdnem véletlenül történt, mert őt mindig nagyon nehéz volt megtalálni. Tudtam, igen elfoglalt ember, ráadásul nem Párizsban, hanem egy közeli kisvárosban élt. Én pedig csak négy napra érkeztem a francia fővárosba. Egyik szabad estémen újdonsült ismerősöm, akinek Pestről hoztam üzenetet, elvitt egy kis magyar galériába, egy magyar származású festőművész kiállításának megnyitójára. A pici üzlethelyiség tömve volt magyarokkal, akik a szokott társasági életet élték, útban valahonnan valahová, beugrottak fél órára. Én is sodródtam egyik csoporttól a másikig, adogattak kézről kézre. Kemény Mihály, az egyik magyar egyesület vezetője mutatott be egy fekete hajú, harminc év körüli nőnek: „ő is hazulról jött, az Ervin ismerőse”. Remek, lelkendeztem, úgyis nagyon szeretnék találkozni a világszerte ismert szobrásszal. Két nap múlva kimetróztam a francia főváros egyik elővárosába: Noisy le Grand. Amikor kiléptem a szerelvény ajtaján, meghökkentő látvány fogadott. Egy metróállomás csobogó patakkal, forrással, lépcsőzetes virágteraszokkal. De fent a felszínen is furcsa álomvárost láthattam, egy tudományos-fantasztikus film díszletének is bevált volna. Mesterséges tó partján álltam, körben szokatlan formájú házak sorakoztak. A jobbra-balra siető franciák között egy barna bőrdzsekis, cserzett arcú negyvenes éveiben járó férfi ténfergett ugyanolyan tanácstalanul, mint én. Csak művészfrizurája tájékoztatott, talán ő lehet a híres szobrász. Egyszerre szólítottuk meg egymást magyarul. A kocsiba ültünk, amelyen ugyanúgy látszott, mint ruházatán. Pátkai Ervin nem tulajdonít különösebb jelentőséget az őt körülvevő, őt szolgáló tárgyak küllemének. A viharvert, de kifogástalanul működő autón körbevitt a lakótelepen. Amikor fényképezni akartam, rákanyarodott a szembejövő forgalom sávjára, „ez jobb látószög”, mondta udvariasan. Egy megálló teherautó kiszólni készülő sofőrjének pedig olyan magabiztosan és határozottan intett, kerüljön ki minket, hogy az szó nélkül engedelmeskedett. Amikor már vagy fél órája autózgattunk, akkor derült ki, hogy ez a kisváros kétszer akkora területet foglal el, mint Párizsnak a „periferique” által határolt területe. Fantasztikus formájú épületek, házsorok mellett húztunk el. Olyan eklektikus stíluskeveredésben épültek, amelyet talán egyedül a franciáktól fogad el ma a világ. Mindenesetre a látvány lenyűgöző volt. — Most érünk oda, ahhoz a készülő városrészhez, amelynek én vagyok a konceptőrje — mondta Pátkai Ervin rekedt-fátyolos hangon, majd hozzátette —, ezt általános tervezőnek lehetne mondani magyarul. Vagy várostervezőnek. — Te képzőművész vagy. Hogy lettél várostervező, s ez mit jelent itt, Franciaországban? — Bon, megpróbálom magyarul megfogalmazni — mondta Pátkai. Kis akcentussal beszélt magyarul, a művészeti szakkifejezéseket először franciául mondta. — Azelőtt úgy volt, hogy minden építész tervezett egy házat, össze-vissza, s amikor már kész volt a lakótelep, meghívtak egy művészt, hogy hozza rendbe, alakítson ki valamiféle összképet. Ezt most fordítva csináljuk. Megtervezzük a látványt, s minden építész ehhez adaptálódik térben, színben, stílusban. — Mióta épül ez a város? — Húsz éve? .. . Nem tudom pontosan, én nyolc éve kapcsolódtam bele ebbe a munkába, akkor hívtak meg egy városnegyed építésének vezetésére. — Ezek szerint te, mint képzőművész voltál az építészek főnöke? — Mit voltam, vagyok is — emelte fel a hangját. — Az igaz, hogy eleinte morgolódtak, mit avatkozik bele egy művész az építészek dolgába. Hónapokig nem voltunk valami jó viszonyban. De aminek örülök, ma már mindenki egyetért, hogy így kell dolgozni. A központi tér hatalmas amfiteátrum, egyik sarkában egy piramissal, Pátkai Ervin alkotásával. — Az indulásnál az volt a legnagyobb problémám — tért vissza az építészetre —, hogyan sikerül szép természeti környezet nélkül egy esztétikailag megfelelő városképet terveznem. Csak egy példát mondok erre. Budapestet Európa legszebb városának tartom. Arra gondolok, ott a Duna, a Margitsziget, a Gellérthegy, a Vár, a Rózsadomb, a Hármashatárhegy. Ott a környezethez lehet illeszteni az épületeket. De ez itt sík vidék. Tengelyeket terveztem, az egyik minerális, kövezet; a másik pedig növényzetből áll. Ez a tér a közepe ennek a városrésznek . . . * Pátkai a városnegyed közelében egy kicsi, otthonos, vöröstéglás, növénnyel befuttatott családi házban élt, mióta kiköltözött ide, az építkezésre. Saját magáról nehezebben beszélt. Szinte kényszeredetten mondta el, s igen röviden, életrajzát: 1937-ben született, még Magyarországon kezdte el művészeti tanulmányait. Borsos Miklós és Somogyi József tanítványa volt. 1957-ben jött ki Franciaországba és elvégezte, francia ösztöndíjjal, az itteni képzőművészeti főiskolát is. — Az első jelentős munkát Grenoble-ban kaptam — mesélte. — Huszonöt méter hosszú, négy és fél méter magas lett az egyik betonkompozícióm, mintegy hat méter magas a másik. Sorolta, hol épültek hasonló hatalmas betonszobrai. Ezekkel szerzett nemzetközi hírnevet, ezek alapján nevezték el „monumentális művésznek”. De Pátkai Ervin, mint kiderül, a kisplasztikáira legalább ilyen büszke. A ház mögötti kis műhelybe vezetett, ahol ezek az alkotásai készültek. — Ezek a kis szobrok nem a méreteik miatt érdekesek — mutogatta őket. — Ezeket belülről kell nézni. Egy példát mondanék — magyarázta nekem. — Honnan tudjam, kiben mi lakik valójában? De ha rendelkezem emberismerettel, akkor hamar megismerhetem a másikat. Szóval, a lényeget igazában az agyaddal, a lelkeddel látod. Ezt elég nehéz elérni, de aki eljut ide, az megérti a szobraimat. Belemelegedett a magyarázatba: —• Az én munkamódszerem az alkotó művészet, én így nevezem. Mihelyt megalkottam egy művet, vagy egy stílust elsajátítottam, már nem érdekel többé. Űj irányban, új témát keresek. Ügy, mint Turner, a festő, aki minden képében más volt, de mégis állandó maradt a stílusa. * A dolgozószobájában a könyvespolcokon körben mindenütt magyar nyelvű könyvek, Weöres Németh László, Illyés Gyula — össze-vissza, egymás hegyén, hátán. — Mit jelent ne.-.ed harminc éve Franciaországban élni, magyarként? — A helyzei az, hogy az én életem 1957 óta párhuzamos. Francia a feleségem, franciák a gyerekek. Bármennyire vigyázok, akcentussal beszélek magyarul. De érthető, huszonnyolc éve, gyakorlatilag állandóan, franciául beszélek. Ám ez csak külsőség, mert mostanában egyre inkább kiderül számomra, hogy én mégiscsak inkább magyar vagyok. — S ez miből derül ki? 1 — Űjra magyarul álmodom. Azóta, hogy gyakrabban járok haza. S érdekes az is, ez hogyan jött vissza. Álmomban otthon vagyok, s az ottani barátaimmal magyarul beszélgetek. De előfordul, hogy francia ismerőseim is magyarul beszélnek velem álmomban. Az a baj, nekünk, itteni magyaroknak nincs elég időnk találkozni. Én szerkesztője vagyok a Magyar Műhelynek. De annyi dolgunk van, hogy Nagy Palival és Papp Tiborral legtöbbször csak külföldön találkozunk, Bécsben vagy otthon Budapesten. Nevetségesen hangzik? — Csak furcsán. Azt mondod: külföldön, otthon Budapesten. — Igen, furcsa ez a szóhasználat, azt mondom, hazaküldöm a gyerekeket, majd azt, hogy csak külföldön találkozunk Papp Tiborékkal, Budapesten. Így vagyunk ezzel mindannyian. Mikor Magyarországra megyek, azt mondom, megyek haza, ezt mondja mindenki. S ha Budapesten találkozom egy párizsi magyarral, azt kérdezzük, mikor mégy haza? Hallgatom Pátkai Ervin hangját a hangszalagról, nézem a fényképét. Próbálom belülről látni őt, úgy, ahogy ő tanácsolta. Azon EGY SZOBRÁSZRÓLGYÁSZKERETBEN 34
