Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-08-22 / 17-18. szám

Majd újabb fél perc múlva ismét:

— Megmutassam, mit csináltam tegnap délelőtt?

Természetesen, mondom, most rögtön megnézzük. Kis, ujjra húzható bábfigurákat hoz: kutyát, kakast, elefántot, békát és egy magyar bábfilm főszereplőjét, a Mazsola malacot.

— Ezt a mamának csináltam — mutatja az egyiket.

— <S melyik a testvéredé?

Nem válaszol azonnal, hosszan nézi a bábokat.

— Nem tudom — feleli végül. — Választhat.

Szép magyar neve van a másik svéd gyereknek, a Stockholmból érkezett Edelényi Szabó Andrásnak. A kerek arcú, magas homlokú. göndör hajú gyerek már készült arra a kérdésre, mit szeretne a legjobban csinálni:

Autóbuszt vezetni — mond■>a-A kívánsága még az idős, sok mindenhez hozzáedződött pedagógusnőt s meglepi. De megígéri, mikor legközelebb kirándulni mennek, megbeszéli az autóbuszvezetővel, hogy engedje odaülni a sofőrülésre, „vezetni ".

— Én is készítettem bábokat — büszkélkedik a kilencéves fiú a vastag posztóból készített állatfiguráival. — Többet is, egy medvét, egy kutyát, meg egy csigabigát.

Ezt az utolsó szót alig tudja kimondani, de élvezi a ritmusát, zenéjét.

A nyolcéves Tiborczszeghy Viktort érdekli talán a legkevésbé a beszélgetés, szívesebben folytatná a félbehagyott pinpongpartiját.

A kérdésekre fekete tüskehaját simogatva adja meg igen kurta válaszait — a kaliforniai Yorba Linda városban született, apja meghalt, testvére a másik balatoni táborban lakik —. s máris rohan vissza a kertbe.

Tanulja az apanyelvét

A fiúk között a legkevésbé a kanadai Torontóból érkezett Andri Walter beszél magyarul. Érthető. mert neki az édesapja magyar. anyja pedig tuniszi származású. Először jár Magyarországon is. A tizenegy éves kisfiú olyan zavarba jön, hogy még az angol nyelvű kérdésekre sem válaszol mindjárt. így a pedagógusnőt kérdezem meg, mit tud a gyerek magyarul. De mielőtt az válaszolhatna, a közben visszaérkezett Szalóki Andris megint közbeszól:

— Káromkodni.

— Persze ti tanítottátok meg rá, mi? — kérdezem szemrehányóra formált hangon.

Hát ez magától értetődő, vonja fel a vállát Andris olyan komikusán. hogy mindenki elneveti magát. És még hozzá is teszi:

— Édesapám azt mondja, nem is igazi magyar ember az, aki nem tud magyarul káromkodni.

Szerencsére hamarosan kiderül, hogy ezek a káromkodások a szolid „azt a rézfán fütyülő rézangyalát" kategóriából valók, így a tanárnő is megnyugszik. De azért megjegyzi:

— Hát nem ezzel kellett volna dicsekednetek — majd Walterhez fordul. — Tudsz te mást is. Szavald el a tegnapi verset.

Az első két sor még ment, azután segítségre szorult a zömök, fekete hajú fiú. A többiek természetesen, súgtak, így vitézül megküzdve, sikeresen végigmondta a Nagy László-verset.

Mire véget ér a tábor, biztosan jobban fog menni az apanyelve.

Mindegyik a barátnőm

A fonyódi lánytáborban az percek alatt kiderül, hogy a lányok sokkal cserfesebbek a fiúknál. Szinté bábeli hangzavarban beszélgetünk, mert mindegyikük képes — szimultánban — mindegyikükkel beszélgetni, ráadásul az egyik mondatot magyarul, a másikat angolul, a harmadikat svédül mondják.

A hosszú szőke hajú Bercsényi Mimmo le se tagadhatná a testvérét, megszólalásig hasonlítanak. De csak addig, mert utána kiderül, már a bemutatkozásnál, hogy belül inkább magyar.

— Te nem használod a Lejderling nevet?

— Nem, mert nem szép. A Bercsényi, az tetszik.

— Sokkal szebben és jobban beszélsz magyarul, mint a testvéred.

— Én már az iskolában is tanulok magyarul, Martha Wedenbergtől.

Lelkemre köti, hogy feltétlenül írjam le a cikkben a tanárnője nevét, amelyet még le is betűz.

— Ki itt a barátnőd? — folytatom a kérdezősködést.

Lassan körbenézve sorolja őket, majd mikor rájön, már mindenkit megemlített, rámnéz:

— ... mindenki.

A mellette ülő Tiborczszeghy Szilviának is itt, a másik táborban nyaral az öccse. Mikor megtudja, mit mesélt, egy vállvonással nyugtázza: csak ennyit?

S hosszan mesél eddigi élményeiről, pontosabban élményeikről. Úgy tűnik, ellentétben a fiúkkal, itt nem baráti párok alakultak ki, hanem baráti közösség. Igaz, hasonló az életkoruk is, mindannyian tizenegy évesek.

Szilvia élvezi, hogy most ő a társaság középpontja, rá figyel mindenki. Ahogy beszél, ahogy mozog, már most látni, az a típus, aki tíz év múlva az ujja köré csavarja a férfiakat. Nem véletlen, hogy manöken akar lenni.

— Mi tetszett eddig a legjobban Magyarországon? — kérdezem tőle.

— A villamos. Imádok rajta utazni.

Madacsi Cristia, éppen úgy, mint a bátyja, szintén öt hónapja él már hazánkban. Magyarja mégsem izmos még igazán, s nem is mond semmi többet annál, hogy „minden nagyon szép, mindennel meg van elégedve.”

Mellette Starr Klára ül, valószínűleg azért, mert Klára is még kezdő szinten beszéli a nyelvünket. A kaliforniai Berkeleyből érkezett lány szívesebben beszélget angolul a másik amerikai lánynyal.

(Ezért is jó, hogy magyar gyerekekkel közös táborban vagyunk, súgja nekem Horváth Balázsné, pedagógusnő, ha csak egymás között lennének, akkor valószínűleg többet beszélnének saját nyelvükön, mint magyarul. Így viszont mindenhol magyar szót hallanak, jobban ragad rájuk a nyelv, s megismerhetik az itteni fiatalok életét; ismerősökre, barátokra is szert tehetnek közülük).

Starr Klára nem választja a könnyebb utat.

— Megpróbálok magyarul válaszolni — mondja. — Amíg megy, megy, jó? ... Tavaly nyáron voltam itt először. Örököltünk egy családi házat, Budapesten. Most apám és anyám is itt nyaralnak.

— Mit szerettél meg a legjobban itt Magyarországon?

— A budapesti Váci utcát.

— Ott sétálni?

— Nem. Vásárolni.

— Mit?

— Ruhákat.

Állandóan, mindenen nevetünk

Wolfí Melisande, ahogy a többiek becézik: „Meli”, szintén az Egyesült Államokból, Floridából érkezett. Ö is vegyes házasságban született. Apja az amerikai, fogorvos, anyja a magyar, aki a családi rendelőben dolgozik, mint asszisztens.

Ö a csapat legvidámabb tagja, egész lényéből árad a derű, a jókedv. Nem véletlen hát, hogy a beszélgetés során többször, visszatérően így fogalmazott:

— A négy nap alatt hol ezzel, hol azzal foglalkoztunk, de egyet állandóan csináltunk: mindig, mindenen nevettünk. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó társaságba kerülök, ennyire jól fogom magam érezni.

Igen, számukra az a legfontosabb, hogy jól érzik magukat; játszanak, kirándulnak, ha jó idő van, napoznak és fürdenek. Ismerkednek egy új tájjal. Lehet, hogy csak öt-tíz év múlva értik meg, hogy a szórakozáson kívül talán más célja is volt apjuknak, anyjuknak, mikor oda küldték őket nyaralni, ahol ők születtek és éltek annyi idős korukban, mint ezek a gyerekek most. Mert ők tudják, egy kapcsolat csak akkor válhat igazán élővé, ha személyes élményeken alapul.

P. I.

25