Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-08-22 / 17-18. szám
EGYHÁZ ÉS KÉTNYELVŰSÉG A külföldön működő magyar egyházak és az anyanyelvi mozgalom számára számos tanulságot kínáló, gondolatébresztő beszédet mondott dr. Szabó István, a Tóparti Egyházmegye (USA) ülésén. A beszédet az Egyesült Államokban megjelenő Reformátusok Lapja (Calvin Synod Herald) is közölte. Alább ebből az írásból közlünk részleteket. KÉT IRODALOM JEGYESE Kettőé? Kissé pontatlan ez így ... A Stockholm melletti Handenben élő Csatlós János — akire találónak vélem a oímbéli rangot — magyarországi működése alatt francia klaszsziikusokat fordított és Svédországban — mint középiskolai tanár — hosszú éveken át francia és latin nyelvre, irodalomra oktatta diákjait. Az a küldetés azonban, amelynek alapján „két irodalom. jegyesé”-nek neveztem: a magyar irodalom megismertetése Svédországban, s a svéd irodalom népszerűsítése Magyarországon. Svédországi fordítói pályája a hatvanas évek elején indult: Babits Mihállyal, Gelléri Andor Endrével, Krúdy Gyulával. S azóta — folyóiratokban vagy kötetben — évről-évre újabb és újabb magyar költőket, írókat mutat be a svéd olvasóközönségnek. 1980-ban, amikor először találkoztunk többek között Ady Endrét, Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Juhász Ferencet, Szabó Magdát, Sarkad! Imrét említette álrtala svédül is megszólaltatott kedves szerzői között. Azóta — most sem a teljesség igényével sorolva a neveket — Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Tandori Dezső, Csoóri Sándor, Orbán Ottó verseiből is fordított. Munkásságának ugyancsak elismerésre méltó folyománya, hogy hatására a svéd irodalom több, élvonalbeli alkotója „kapott rá” magyar művek fordítására. A küldetés másik irányát pedig a Nagyvilág című folyóiratban, az Európa Kiadónál megjelent Artur Lundkvist, Sven Delblanc, H. Martinson, Eyvind Johnson, Sara Lidman művek jelzik, amelyek Magyarországon keltettek a korábbiaknál élénkebb érdeklődést a svéd irodalom iránt. A Svédországban magyar nyelvet oktatókra, kultúrklubokra is gondolunk, amikor — kissé késve, belátjuk — két, tavaly őszi svédországi folyóiratszámra hívjuk fel a figyelmet. Az Artes című irodalma, művészeti és zenei folyóirat 84/5. száma Csoóri Sándor kilenc versét közli Csatlós János fordításában. Ez a szám egyébként igencsak magyar: a 126 oldalból 43 (!) magyar szerzőké. Harminc oldalon Nagy László-versek olvashatók, a neves svéd költő, Főiké Isaksson fordításában (ő Jávorszky Bélával dolgozott együtt). Egy másik irodalmi folyóirat, a Bonniers Litterära Magasin — ugyancsak 84/5. számában — közli Csatlós János fordításait; Vas István két nagyobb lélegzetű és Nemes Nagy Ágnes hat rövidebb versét, valamint a fordító többoldalas tanulmányát a két költőről. Csatlós János egy modern magyar költői antológia összeállítását tervezi, és Magyarországon is számíthatunk újabb — már kiadónál lévő — fordításai megjelenésére. Az imént említett Folke Isaksson Nagy László-fordításait kötetben is megjelenteti a Bonniers kiadó. Érdemes idézni egy Csatlós Jánosnak írt leveléből: „Belátom, hogy a XX. század irodalmának egyik legfontosabb eleme a magyar költészet Adytól mondjuk Orbánig .. B. I. A világon ma 20 millió magyar él. Annak pontosan egyik fele — 10 millió — Magyarország jelenlegi határain belül, és a másik 10 millió a határain kívül, szétszórtságban. De ez csak az elsődleges szétszóródás. A szétszóródásban, mint az „oldott kéve”, szóródunk tovább és tovább. Clevelandi Nagytemplomunkban végzett utolsó temetéseim közül egyik, a Géczi néni temetése, volt a legjellemzőbb a mi itteni, másodlagos szétszóródásunkat illetőleg. Géczi Pálné, aki csaknem százéves volt elhunyta napján, pontosan annyi leszármazottat hagyott maga után, mint éveinek száma. Mind eljöttek a temetésre, mind a százan. De a száz közül egyetlen egy sem volt, aki Cleveland városából, vagy Ohio államból jött volna, ahol ő egész életét élte. Mind Amerika más államaiból jött vissza a temetésre, a másodlagos szétszóródottság nagy távolságaiból. Amerikai magyar református életünk nagyon közel van a százados határkőhöz. Cleveland és Pittsburgh 93, Lorain, Toledo a közelmúltban ünnepelték a 80-at, Detroit november 11-én. De összes egyházaink még mindig — egyetlen egynek a kivételével — mindannyian kétnyelvű egyházak. Néhány helyen a magyar nyelv még mindig erősebb, legtöbb helyen az angol sokkalta erősebb, de mind a két nyelv itt van, velünk van! Sajátos problémáink közül — melyek bőséggel vannak — a legégetőbb éppen ezért a kétnyelvűség! És az is kétségtelen, hogy most érkeztünk el kétnyelvű voltunk legérzékenyebb periódusához. Soha ennyire fájóan nehéz nem volt a mi népünk nyelvi érzékenysége, mint most! Éppen azért, soha eddig nem volt annyira szükség a nyelvi érzékenység síkján tapintatos, helyzetünket megértő, bölcs vezetőikre, mint most... Mi, úgy a hollandusoknál, mint a németeknél időben sokkal hamarább vezettük be egyházainkba az angol nyelv használatát (t.i. az USA- ban — a szerk.) és éppen ezért büszkén mondhatjuk, hogy emiatt mi egyetlen egy egyházat sem veszítettünk el. Azaz mi mindkettőt megelőzően, idejében lettünk kétnyelvű egyházzá. De az angol nyelv bevezetése egyházainkba az első évszázados életünk közepén, úgy 40 évvel ezelőtt, nem volt bizony könnyű feladat. Sokan ezt már elfelejtették. Bizony, az is kényes időszak volt. Legkiválóbb egyháztagjaánk, sőt, egyházaink világi vezetőinek sorai közül egyre kaptuk a támadást: „Magyar egyház vagyunk, semmi szükség itt az angol nyelvre!” Negyven évvel ezelőtt én magam vezettem be egyik mintaegyházunkban, Toledóban, a minden vasárnapi angol nyelvű istentiszteletet, öt évvel utána a clevelandi első egyházunkba. Clevelandban vasárnapi iskolánk igazgatóját kénytelen voltam állásából eltávolítani, mert nem volt hajlandó az angol nyelvet bevezetni a vasárnapi iskolában. „Mi magyar egyház vagyunk és csak magyar nyelven tanítunk.” Pedig szándékom világos volt, hogy tovább is tanítunk magyarul a vasárnapi iskolában azok számára, akik azt akarják szüleikkel egyetértésben, de párhuzamosan bevezetjük az angolt azok számára, akik szüleikkel már az angolt követik, de mi természetesen magyar egyház maradunk: kétnyelvű magyar egyház. Ugyanezt tették a többi lelkipásztoraink is, helyenként könnyebben és simábban ment az átmenet, helyenként bizony kellő kényszer használattal ment csupán. Sokan sehogy sem akarták, vagy tudták megérteni, hogy a nyelv ebben a viszonylatban fennmaradásunk praktikus eszköze volt történelmünk kényes kanyaréban, mely nélkül bezárhattuk volna később egyházainkat és elnémultak volna annyira szeretett magyar harangjaink. Kétnyelvűségünk élet-síkján semmi sem annyira életbevágóan fontos, mint a két nyelv egyensúlyának pontos betartása. Az volt az a félszázados határkövünk előtt és az most is, a százados határkövünk előtt. Ennek szemmel nem tartása bűnhődéssel jár! A nyelv nyilván életünk és fennmaradásunk mindenkori praktikus munkaeszköze. De ugyanakkor lelki síkon megszentelt, drága valóság is ... Diaszpórában élő kétnyelvű egyházak életében az anyanyelvnek szintén szentségi jellege van. Éppen azért a nyelv több mint csak az élet praktikus munkaszerszáma. A zsidók szemében, a szörnyű diaszpórában bárhol éljenek is, a héber nyelvnek szentségi jellege van. Templomainkban — a Mester szavait idézve — már ha csak ketten vagy hárman jelennek is meg a magyar nyelvű istentiszteleten, a nyelvet fel ne adjuk! Egyházi közgyűléseinken az elnöklésben a két nyelv egyensúlyát soha el ne feledjük! Közgyűlési szavazások előtt a két nyelv arányos használatát — döntő sorskérdések idején — semmi szín alatt el ne mulasszuk! Ha súlyos döntések előtt mindkét nyelven részletes magyarázatot nem adunk — akarva, nem akarva is — népünket a félrevezetés labirintusába kanyarítjuk, amiért a jövőben mi is és népünk is súlyosan megbűnhődik. Ezt jómagam azért merem merészen és lelkiismeretesen mondani, mert életem hosszú tapasztalatai síkján hármas minőségemben mindig gyakoroltam. Pásztori minőségemben, gyülekezeti síkon, elnök-esperesi minőségemben egyházmegyei síkon, és kerületi elnök-püspöki minőségemben egyházkerületi síkon négy terminuson keresztül a nyelvi egyensúlyt kétnyelvű életünkben mindenkor jottányi pontossággal, felelősségem teljes tudatában megőriztem és betartottam. SIKERES ÉVAD TORONTÓBAN Az idén viszonylag korán fejeződött be a torontói magyar színházi évad. Kertész Sándor Művész Színháza mérleget készíthet az 1984/85-ös év tapasztalatairól. A közönség körében az utolsó előadás, Neil Simon: Csalni tudni kell vígjátékának élménye a téma. Az Áchim András fordításában játszott darab ezúttal is biztos sikernek bizonyult. A siker részese volt a szereplőgárda minden tagja: Dómján Mária, Győry Clotilde, Szécsi Kató, s mindenekelőtt maga Kertész Sándor. A Kanadában évente sorra kerülő Nemzetiségi Színházi Fesztiválra a Művész Színház a Végre egy úriaszszony című zenés darabbal nevezett be. A 13. alkalommal megrendezett nemzetiségi seregszemlén tizennégy színház indult. Kertész Sándor társulata ezúttal is megérdemelt sikert aratott, a zsűri különböző díjakkal, oklevelekkel tisztelte meg. Dr. Légrády Tassy Tamást a zenei irányításért, Győry Clotilde-ot a színészi alakításért (immár másodízben) Kertész Alicét a színpadképért jutalmazták díjjal, oklevéllel. Az előadást nagy terjedelemben méltatták a Kanadában megjelenő magyar nyelvű lapok. A Torontói Tükör tudósításának sokat mondó címe: Végre egy úriember. Az úriember pedig nem más, mint Kertész, „a mágus, aki sikeresen tudott életet lehelni kollégáival együtt a Mágnás Miskára emlékeztető, szerepcserékben bővelkedő, de dramaturgiai erényeiben szegényes darabba”. E. S. 22
