Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
Amikor Csillaghegyről átment a tsz-be, alkalmazottként állt be. De öt esztendeje, hogy a tsz-tagokra is ugyanazok a nyugdíjszabályok vonatkoznak, mint az állami vállalatok vagy intézmények dolgozóira, Haáb Mihály kérte: vegyék föl tagnak. így néki is jár háztáji föld (pontosabban a háztájinak megfelelő földterület hozama), a gazdasági év végén részesedést kap a tiszta jövedelemből, több beleszólási lehetősége van a közös ügyeibe ... De így se több a fizetése, illetve a havi jövedelme 9300 forintnál. Ehhez jön még ugyancsak havi 4700 forint gépkocsipótlék, amiből azonban nem sok marad, ha egyáltalán marad valami, mert júniusban például, elsejétől 21-ig (e riport megírásáig) 1500 kilométert autózott hivatalos ügyben. Egy szó, mint száz: mivel Karinak fix a jövedelme, Edithnek kell egy kicsit „hozzákeresni”, s az is az ő gondja, hogy a háztartás kiadás rovatát megfelelően csökkentse, ha nagyobb utazást terveznek. — Min tudtok a leginkább takarékoskodni? — A hasunkon, csakis a hasunkon. Mert luxushelyekre nem járunk, a színházról és a moziról pedig nem vagyunk hajlandóak lemondani, se arról, hogy összejárjunk a barátainkkal — mondja Edith, a családi pénzügyminiszter. — Az igazság az, hogy alapjában véve igénytelenek vagyunk — egészíti ki a férje. — Legfeljebb az én sörömön tudunk valamit megtakarítani, illetve a cigarettán. Azt hiszem, a lényeg mégiscsak az, hogy nincsenek költséges passzióink. Nem építettünk százezrekért víkendházat, sem villát a Rózsadombon. Van autónk, de -anélkül nem tudnék kijárni Vácegresre. — Tehát nem vagytok gazdagok? Nevetnek, rázzák a fejüket: nem. — Pillanatnyilag csak filléreink vannak — teszi hozzá Edith. — Hiszen tudod: nemrég jöttünk meg Görögországból! — Tehát szegények vagytok? Megint nevetés, megint fejrázás. — Van nercbundád? — kérdem szigorúan a ház asszonyát. — Van. De csak rövid. — vallja meg töredelmesen. HETEDIK FOTÓ A felvétel Bián készült, pontosabban Bia határában, az egyik dombtetőn, egy régi, földbe-sziklába vájt egykori présház vagy borospince előtt. A pincét Haábék bérelték ki a tanácstól, a bérleti díj az volt, hogy hozzák helyre és tartsák karban az „épületet”. Ezermesternek való munka! Az egykori pincéből meseház lett. Igaz, a villanyt vagy a vizet nem lehet ide, a dombtetőre felhozni, de eleinknek is megtette a petróleumlámpa, a mosakodásra jó az a víz, amely összegyűlik a Kari építette ciszternában, főzni- és innivalót pedig hoznak elegendőt, műanyag kannákban. És milyen finomakat lehet sütni-főzni ezen a félig szabad tűzhelyen! Aztán megteríti az ember a fenyők alá ácsolt asztalkát, letelepszik melléje a lócára, s fal: egy villányi húst, egy szippantás kristálytiszta, ózondús levegőt! Ebéd után aztán előkerülnek a házból a plédek, ráterítjük őket a fenyőtűmatracokra, s elkezdődik az úti élmények fölelevenítése vagy éppen a tervezgetés. — Kinek melyik volt a legemlékezetesebb útja? — Az enyém az, amikor először voltam Izraelben — mondja Edith. — Ez 1961-ben volt. Akkor találkoztam a bátyámmal, 22 év után először ... — Nekem a spanyol út a legemlékezetesebb — mondja Kari, de elbizonytalanodik a hangja, — vagy talán inkább Kairó? Nem is tudom ... Minden útnak megvan a maga varázsa, tulajdonképpen egyik sem hasonlít a másikra! NYOLCADIK FOTÓ Ez a fotó étvágycsinálóul szolgált: vagy harminc másikkal együtt „rábeszélte” Haábékat, hogy megismerkedjenek a jugoszláv tengerparttal, az Isztria félszigettel és, természetesen, a fotó eredetijével, Rovinj-nyal. Szeptember közepén indulnak, utószezonban, mert így olcsóbb — 15 napra a Villa Rubin összkomfortos kőbungalojában lakás és teljes ellátás kettőjüknek 11 520 forint —-, s ha az Adria túlságosan hűvösnek bizonyulna is, bejárhatják a félsziget hangulatos városkáit, sokat dicsért tájait. Ezért is utaznak idén saját kocsival, nem pedig úgy, mint szoktak, kényelmesebb módon, valamelyik utazási iroda szervezésében. ősszel egyébként kellemesebb utazni, mint nyáron, a nyaralóidény kellős közepén. Magyarországról évente átlagosan ötmillió túrista utazik külföldre, s a többség, pontosabban aki csak teheti, a vakációban, kánikula idején. Ez a statisztikai adat, persze, nem jelenti azt, hogy a fél ország útra kerekedik, s évente egyszer átvág az országhatáron. Haábék kétszer is eljutnak évente külföldre (tavaly Kubában és Máltán jártak, idén Görögországban voltak és Jugoszláviába készülnek), más ritkábban vagy sohasem. Ahogyan becsülöm: az ország egyharmada, esztendőnként legalább egyszer megfordul külföldön (a zöm a szomszédos szocialista országokban, Csehszlovákiában, Romániában; a határmenti településekről, az úgynevezett „kishatárforgalom” keretei között, sokan utaznak Jugoszláviába is). A másik harmad ritkábban utazik, de utazik. A harmadik harmad nagyon ritkán vagy sohasem lépi át az ország határait. (Ez utóbbiak között sok az idősebb kisnyugdíjas, de van, akinek volna pénze utazásra, mégis inkább víkendházat épít vagy kiskertet művel. És akad természetesen olyan is, sajnos, aki szépen keres ugyan, de mindent leereszt a torkán.) Világjáró barátom és felesége már tervezi a következő esztendő útiprogramját. — A skandináv országokba kellene menni! — mondja Edith — Ezek valahogyan kimaradtak az életünkből. — Inkább Csehszlovákiába! Ott még nem voltunk együtt — vitázik vele Kari. — És Prágánál szebb város nincs a világon! — Talán inkább egy Törökországi társasutazásba kellene beszállni — meditálgat tovább az asszony. — Egy olyan csoportba, amelyik nemcsak Isztambulba megy, hanem bejárja az egész országot ... A vita még nem dőlt el. GARAMI LÁSZLÓ A SZERZŐ FELVÉTELEI 47
