Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
Barátom, a világjáró ELSŐ FOTÓ Ez a kép egy kicsiny Pest megyei falu cérnázóüzemében készült. Ennek az üzemnek a vezetője Haáb Mihály, az én világjáró barátom. Félszázan dolgoznak a keze alatt, a többségük asszony, akik — legalábbis barátom állítása szerint — csak addig csendes-szelídek, amíg fotózzák őket, egyébként — különösen, ha „bántja valami a csőrüket” — a jó Isten óvja a férfiembert tőlük! 1 Leírva: panaszszavak. Hallva: csak úgy feszülnek a büszkeségtől. Akárcsak a kérdés: — No, hogy tetszik itt nálunk? Tetszik, persze hogy tetszik! Már hogyne tetszene, hogy Vácegres határában, a „prérin” felépült az összefogás termelőszövetkezet formás kis „ipartelepe”, benne ez a cérnázóüzem is; hogy a Lenfonó és Szövőipari Vállalat csillaghegyi gyára ideszállíttatott egy sereg gépet (ha nem is a legmodernebbeket), s a gépek mellé „kölcsönadta” még a termelőszövetkezetnek, a leendő munkások betanitásához-ki képzéséhez Haáb Mihályt, a cérnázó részleg vezetőjét. De a dolog úgy fordult, hogy nemcsak a gépeket, az embert sem eresztette vissza Csillaghegyre a Galga-menti táj és népe. Így lett Haáb Mihályból kétlaki. Kétszeres értelemben is az. Először úgy, hogy 15 esztendeje ingázik Budapest és Vácegres között naponta. Másodszor úgy, hogy megosztja szívét-szeretetét régi és ..új” (másfél évtizede jött el Csillaghegyről !) munkahelye között. Az összefogás termelőszövetkezet ugyanis bérmunkával fizet Csillaghegynek a gépekért, és nincs olyan kérés, amit a Haáb Mihály vezette üzem — ha Csillaghegy kéri! — ne teljesítene. Igaz viszont, hogy Csillaghegy sem akadékoskodik, ha Vácegresnek nyersanyagra, alkatrészre vagy bármi másra lenne szüksége. Egyik fél sem látja tehát kárát annak, hogy Haáb Mihálynak kétfelé húz a szíve, hacsak ő maga nem. Gondoljuk meg: másfél évtized alatt 259 200 kilométert tett meg a Kárpát utca 5. szám és a vácegresi üzem között járva — négyszer hetente napi 90 kilométert —, annyit, mintha hat és félszer autókázta volna körbe a földet! MÁSODIK FOTÓ Ez itt a Vinales völgye, Kuba egyik feledhetetlenül szép vidéke. Világjáró barátom e táj példájával magyarázta, mi az utazgatásban az igazán nagyszerű. Az egész úgy kezdődött, hogy megkérdeztem tőle és feleségétől: mi tetszett nekik a legjobban ebben a távoli világban, ahol 1984- ben három hetet töltöttek. — Az, hogy a legzordabb tél idején nyaralhattunk, a langymeleg tengerben fürödhettünk — vágta rá gondolkodás nélkül Edith. — A Vinales völgye, ez a természeti csoda, kora hajnalban — felelte barátom. — Pedig amikor megérkeztünk Havannába, és a szállodában egy nagyon jó fotót láttam róla, még magamban berzenkedtem: szép, szép ez a völgy, de százkilométereket utazni, napokat ott tölteni, ahelyett, hogy a tengerben fürödnénk, igazán időpazarlás! Aztán, amikor ott voltunk, „élőben” láttuk a Vinales völgyét, valósággal megdöbbentünk. Mert olyan volt, mint a képen, mégis egészen más. És ugyanígy jártak Haábék az egyiptomi piramisokkal, Michelangelo Mózesével Rómában, a Gyilkos tóval, a jeruzsálemi Siratófallal, a granadai Alhambrával, a leningrádi Ermitázzsal. De Leningrádban mégsem az Ermitázs volt számukra a legemlékezetesebb. — Az volt az első közös utunk — emlékezik Edith. — Méghozzá a tél derekán, februárban! — Éppen 15 éve, nekem meg bokától combtőig gipszben volt a lábam — teszi hozzá Kari. (Csak az ég tudja, miért, világjáró barátomat mindenki, aki közel áll hozzá, így szólítja.) — És amikor megérkeztünk a szállodába, ő — mutat Edith Karira — kicsomagolta a bőröndjét, kivett belőle három ágat. vázába tette, és három nap múlva kivirágzott kettőnknek az aranyeső! HARMADIK FOTÓ A tengerről, a simogató-meleg, tiszta-égkék Karib-tengerről mesél Karinak az óriáscsiga. Valamit mindenhonnan hoznak magukkal, ami az útra, az idegen világban látottakra, az élményekre emlékezteti őket. Kubából hazacipelték ezt az óriáscsigát, amelyet egy hajókirándulás alkalmával hozott föl a tenger fenekéről az egyik matróz; Görögországból egy antik váza másolatát; Tuniszból egy terrakotta asztali lámpát, Olaszországból egy arany nyakláncot, Máltáról magnókazettát, népdalokkal és az ott szokásos „feszták” (talán leginkább a falusi búcsúkhoz lehetne hasonlítani a templomok védszentjei névnapján rendezett egyházi népünnepélyeket) körmeneti énekeivel, muzsikáival. És mindenhonnan képeslapokat, sok-sok diát (saját fotót és készen vásároltat). Aztán — ahogyan Edith mondja — „ízeket” hoznak: Tuniszból afrikai fűszerféléket, Leningrádból kaviárt, Londonból valódi Worcester-mártást, Kubából apró szemű fekete babot és fehér — színtelenszagtalan, de igen aromás — rumot. — Általában felkutatjuk, megvesszük és hazahozzuk a meglátogatott ország nemzeti ételeinek alapanyagait — magyarázza Edith —, azt is rendre fölírjuk, ha valami érdekes, sajátságos ételt vagy italt kapunk, és a receptjüket is megszerezzük. — Ezek szerint szerettek vásárolni? Edith bólogat, s még mielőtt megkérdezhetném, mit, már mondja is: — Cipőt! — Cipőt! — mondja Kari is, de leírhatatlanul más hangsúlylyal. És panaszkodik, hogy menynyit kell egy-egy ilyen cipőválogatás alkalmával az utcán téblábolnia. Mert ő be nem megy a boltba, pláne Görögországban, Olaszországban vagy Tuniszban, Egyiptomban nem. Ahol tudniillik divatban van az alku, amelynek Edith a nagymestere. — Ezek szerint te nem is veszel semmit küljöldön jártadban? — Dehogynem! Én is szeretek vásárolni — vallja meg töredelmesen Kari —, de semmi hasznos dolgot, csakis hülyeségeket! NEGYEDIK FOTÓ Ez a kép Haáb Mihály egyik tipikus „bevásárlásáról” készült, 1984 nyarán, Málta szigetén. A számla összege 10 máltai font volt, azaz kereken ezer forint, s amit Kari kapott érte: öt perc egy motorcsónak vonta léggömbön az Arany öböl fölött. — Ez volt a legemlékezetesebb máltai élményem — vallja még ma is. — És mi volt benne olyan nagyon szép? — Ez ugyanúgy van, mint a piramisokkal vagy mint a Vinales völgyével! Aki nem élte át, nem tudja elképzelni sem! Onnan föntről, a magasból, mindent látni lehetett. Mindent! A kék tengert, az okkerbarna földeket, a hatalmas templomok köré búvó apróka házakat. És a víz alatti világot is, hiszen a tenger arrafelé kristálytiszta. — Ezek szerint te leginkább a természeti szépségekért járod a világot? — Ezért is, de nemcsak ezért. Engem tulajdonképpen minden érdekel. A tenger és a múzeumok, az utca és a képtárak, de legfőképpen az, hogyan élnek másutt az emberek. És aztán az idegen ízek, ahogyan Edith is mondta, amelyeket megpróbálunk idehaza is utánozni. — Igyekszünk minél többet megismerni, minél többet magunkba szívni — összegezi Edith, s számtalan példával is szolgál: Leningrádban jegyet szereztek egy balettelőadásra, Máltán eljátszottak néhány fontot a játékkaszinóban, Észak-Koreában megtapogatták az asztalt, amelyen a fegyverszüneti egyezményt aláírták, Havannában mojitot ittak Hemingway kedvenc kocsmájában ... — Amit csak lehet, azt mind ki kell próbálni! — vallja Kari. ÖTÖDIK FOTÓ Töprengek: melyik legyen az ötödik? Ez, amelyik Karit egy maga fonta pálmalevélkalapban ábrázolja a Karib-tenger vizét hasító hajó fedélzetén? (A kalapkészítés titkát barátom egy kubai kisvárosban leste el egy utcai mesterembertől. Visszatérve tengerparti szállodánkba, rohant a legközelebbi pálmafához, lehasított róla egy ágat, s reggelre, amikor elindultunk arra a bizonyos hajókirándulásra, már saját fonású kalpagja óvta fejét a trópusi nap hevétől.) Vagy ezt a másikat válasszam inkább? Ez is Karit ábrázolja, csakhogy idehaza, alagsori jól berendezett ezermester-műhelyében. Kari ugyanis — mellesleg — ezermester. A szó legszorosabb értelmében az. Eltörik derékban a merőkana-45
