Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-07-27 / 15-16. szám

Márton Antal plébános fáradhatatlanságát, percig nem lankadó ügyszeretetét dicséri a rendkívül alapos gyűjtő munka. Az elmúlt években — segítőtársaival — sorra járta a három megyére kiterjedő püspökség templomait. Az átépítések, felújítások során feleslegessé vált, padlásokon kallódó szobrokat, festményeket ide, Veszprémbe hozták, tisztogatták, tárolták. A templomokban kintlévő műtárgyakról pedig pontos leltárt készítettek. Folytatták Klempa Sándor apostoli kormányzó

1960-as években megkezdett értékmentését.

A múzeum szinte felbecsülhetetlen értékeinek csak egy részét adták az ily módon összegyűjtött emlékek. Évszázadokra visszamenően művészetpártoló vezetői voltak ennek az egyházmegyének. Bíró Márton püspök például, az ellenreformáció egyik vezetője nevéhez számos templom építése, renoválása, visszaszerzése fűződik. Ő szerződtette az osztrák festőt, Anton Maülbertsch-et, hogy templomai freskódíszítéseit elkészítse. Veszprémben önálló szobrászműhely* létesített az 1700-as évek derekán, pontosan a mai múzeum helyén. A Cseh-Morvaországból származó képfaragó, Schmidt Ferenc irányításával tekintélyes gárda dolgozott a püspök megrendelésein. Bíró Márton mély gyökerű Szentháromság-tiszteletet honosított meg.

Minden templomában elhelyeztetett egy, a küzdelmes, a szenvedő és a győzedelmes egyházat jelképező szoborcsoportot. Közülük talán a legszebb, a veszprémi püspöki palota előtti téren lévő gazdagon díszített Szentháromság-oszlop is Schmidt Ferenc keze munkáját dicséri.

E műhelynek köszönhető, hogy a múzeumnak egyedülállóan gazdag a barokk szoborgyűjteménye. A rendkívül változatos Mária- és Krisztus-ábrázolások mellett a segítő szentek alakjai ez időben jelentek meg a köztereken, a házak oromfülkéiben. Szent Flóriántól a tűz elleni oltalmat remélték az emberek. Égő ház felé forduló, a lángokra vizet öntő? katonaruhás alakját jelenítették meg leggyakrabban. A 17. századtól jezsuiták hatására gyökeresedett meg Csehország patrónusa, Nepomuki Szent János tisztelete. Utak, hidak mentén, kutak mellett helyezték el szobrát, a vízbefúlás megakadályozására. A hit szerint Rókus és Sebestyén a pestis ellen óvott. Gyakori ábrázolás a Szent Család: Mária Szent Józseffel, köztük a gyermek Jézus. Az egyéni és a családi áhítat tárgyaként, mintegy a családi élet jelképeként került a magánházak sublótjaira, „szent sarkaiba” is.

Nagy művészetpártoló püspök volt Koller József, aki Johann Cymbal osztrák festőt foglalkoztatta. ö festette a püspöki palota és kápolna belsejének freskóit. A műtárgyakat rendszeresen gyűjtötte Hornig Károly bíboros is, aki itáliai és német mesterektől rendelt textíliákat, festményeket.

Jelentős kincsekkel gazdagította a gyűjteményt Bánáss László püspök. Tőle származnak a nagyon értékes korai Dürer-metszetek.

Kötelességünk, hogy folytassuk elődeink terveinek valóra váltását — szabódik Márton Antal, amikor a vendégek elismerő szavakkal illetik szép eredményt hozó munkáját. Gyűjtésünket ma is folytatjuk. Még mindig adódik, hogy ritka kincsre bukkanunk. Legutóbb, egy egészen nagyméretű képet találtunk, amit a szakértők Maulbertsch korai munkájának tartanak. Anynyira egészségtelen, nedves kápolnafalon volt, hogy azonnal elhoztuk. Jelenleg a Nemzeti Galériában van, ott restaurálják, és mi ezért öt évre kölcsönadtuk nekik.

— Fáradságos útjainkért a legnagyobb jutalom, hogy a megnyitás óta szinte mindig zsúfolásig telve van a múzeum. Sok ezren csodálták már eddig is meg kincseinket. Legrégebbi ötvösdarabjaink, egy monstrancia és egy kehely. A mohácsi vész előtt ásták el őket, és egy szántás során fordultak ki a földből, az 1930-as évek végén. Újkori szerzeményeink értékes tárgya a „Zita” pásztorbot. Az utolsó magyar királyné adományozta — 1916-ban — koronázása emlékére a püspökségnek.

Csodálatos épségben maradt meg a „vetési” kazula. Vetési Albert püspök Mátyás király kancellárja volt. Több alkalommal

járt diplomáciai küldetésben Rómában és Velencében, hogy a török ellen segítséget szerezzen. Egyik velencei útján vásárolta ezt a vörösbársony miseruhát, amelyet arannyal kihímzett címere díszít.

Igen értékes darab az Itáliából származó, elefántcsontból faragott Krisztus-feszület. Az Esterházy-család egyik őse kapta nászajándékba az 1600-as évek végén.

A veszprémi megyéspüspök, dr. Szendi József — mint a múzeum gondolatának valóra váltója — méltán büszke, amikor szóba hozom: alig tudtunk fotós kollégámmal a tárgyak közelébe férkőzni, annyi a látogatója az új múzeumnak.

— Azt mondják, a veszprémi vár az ország harmadik leglátogatottabb helye, a budai Vár és Esztergom után. Itt tényleg olyan tömeg van néha, hogy alig lehet átjutni a téren.

— Főleg külföldiekkel van tele. Akik itt megfordulnak, látják, hogy milyen jelentős értékeket szereztünk az évszázadok során.

— E múzeum nagy jelentőségét abban látom, hogy kitetszik belőle: az egyház mindig a kultúra hordozója volt. Az egyházi emlékek ma is gazdagítóan hatnak, hiszen a jelenkori művészet is ezekből a gyökerekből táplálkozik. Egy művésznek, akármilyen vallású is, ismernie kell azt az alapot, előzményt, amelyre világát felépítheti.

— örültünk, amikor a várossal megegyezésre jutottunk az épület dolgában. Egyházmegyénknek az állami intézményekkel eddig is meglévő jó kapcsolatait erősítette. Nagy segítséget jelent számunkra az is, hogy a Képzőművészeti Főiskola végzős növendékei — diplomamunkaként — évente 15—20 műtárgyunkat restaurálják. Legújabban Dürermetszeteink helyreállítását fejezték be.

I gen jó a viszonyunk a környékbeli múzeumokkal is — veszi át a szót Márton Antal igazgató. — 1927 óta például a Bakony Múzeum őrizte számos igen értékes darabját gyűjteményünknek. Ott megfelelő helyen voltak, szakszerűen tárolták, olykor-olykor ki is állították őket. Az idén együttműködési szerződés jött létre közöttünk. Ez öt évre szól, és elsősorban közös kiállítások szerepelnek benne. A tihanyi múzeumban egészen októberig lesz nyitva a középkori barokk szobrainkból rendezett tárlat. A Bakony Múzeumtól pedig szakembert kaptunk, aki segítségünkre volt a veszprémi Székesegyház altemplomában a népi szakrális emlékekből válogatott kiállításunk létrehozásában. De említhetném azt is, hogy egyik legértékesebb szobrunkat, az 1400-as évek elejéről származó szenvedő Krisztust öt évre kölcsönadtuk a Magyar Nemzeti Galériának. Most, a múzeum megnyitására kértük vissza.

Jó kapcsolatainkat szeretnénk megőrizni a jövőben is. Hiszen nem önmagunkról van szó, hanem közös nemzeti kultúránk ápolásáról, közkinccsé tételéről.

Maróti Rezső tanácselnök, mint minden jó „gazda”, természetszerűen örül a város gyarapodásának:

— Már régen együtt van ez az egyházi gyűjtemény, értékeihez azonban a város lakói eddig nem férhettek hozzá. De el voltak zárva ezek a ritka műtárgyak az idelátogató nagyszámú turista elől is. Veszprém a Balaton közelsége és természeti szépsége miatt jelentős idegenforgalmi központ. Ezért is szerettük volna, ha ez az együttes mihamarább mindenki számára láthatóvá válik. így kezdtünk aztán együttgondolkodni az itteni egyházi vezetőkkel, miként teremthetjük meg ezt a múzeumot, összekapcsolódott ez egy régi tervünkkel, nevezetesen azzal, hogy a Vár épületeit fokozatosan a közművelődés céljaira alakítsuk ki.

— Augusztus első napjaiban Veszprémben tartják a soronkövetkező Anyanyelvi Konferenciát. Ügy gondolom, nem kis büszkeséggel mutatják majd meg a három kontinensről érkező vendégeknek a város szellemi gazdagodásának újabb bizonyságát.

— Igen, jó, hogy ez időre végleges helyére került az egyházmegyei gyűjtemény. A hazai tudósokon, írókon, közéleti embereken kívül százötven—kétszáz diaszpórában élő magyar látogat városunkba e jeles eseményre. Olyan hazánkfiai, vagy azok leszármazottjai, akik úgy látják, és abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy a magyar kultúrának egy igazi központja van, és az az óhaza, örülünk, hogy a megszépült Veszprém fogadja a konferencia vendégeit. Természetesen elvisszük őket az új múzeumba is. A konferencia egyik témaköre éppen azzal foglalkozik, milyen szerepe van az egyházaknak a magyar nyelv és kultúra ápolásában. A Veszprémi Egyházmegyei Gyűjtemény, azt hiszem, jó példája a mi egyházaink ilyen tevékenységének.

Készül az Anyanyelvi Konferenciára dr. Szendi József püspök is. — Én mindig szívesen veszem a külföldön élő magyarokkal való találkozást. Anyám révén én is felvidéki vagyok, családunk egy része ma is ott él, ismerem hát az életüket, gondjaikat. A külföldet járva mindig is keresem az ottani magyarokat. A Nyugatra kerültek sorsa magyarságuk szempontjából, úgy látom, igen nehéz. Sokan választják a kényelmesebb megoldást, a teljes beolvadást. Rendkívül tisztelem azok munkálkodását, akik folyamatosan sokat tesznek azért, hogy élő kapcsolatuk legyen az anyanyelvvel, az óhazával és annak kultúrájával.

CSERESNYÉS-BAYER ILONA

31