Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-27 / 15-16. szám
A képen Fülöp Sándor éppen azt mutatja be, hogyan kell egy pár Iával megállni szépen, mozdulatlanul, elegánsan FOTO: USA FOLYÓIRATBÓL-«Az Egyesült Államokban el/■ sősorban azok a családok /I kerülnek kapcsolatba a lovakkal és a lovassportok, Ä kai, akiknek tizenéves gyermekei szeretnek lovagolni vagy netán fogatot hajtani. A paripák ifjú gazdáinak álma rendszerint az, hogy bekerüljenek az amerikai válogatottba és képviseljék hazájuk színeit az olimpai játékokon, a világbajnokságokon és más rangos versenyeken. Ügy tíz esztendeje egy nagy sikert aratott filmben, az International Velveiben az akkor 16 éves Tatum O’Neil játszotta a főhősnőt, a fiatal lányt, aki lovával együtt nem kevés viszontagság után bekerült a military-csapatba — ez a történet sok ifjú amerikai lovas vágyát testesítette és testesíti meg mind a mai napig. Csakhogy a nemzetközi színvonal eléréséhez a pénz és az ábrándozás önmagában nem elég. Amerikában későn karolták fel a lovassportot, és a hatékony tenyésztéshez, felkészítéshez nemigen rendelkeztek kellő tapasztalattal, hiszen eleve lépéshátránynyal indultak. A nemzeti válogatottak többnyire a lovasalakulatok tagjaiból verbuválódtak; legtöbbször az európai versenyzők vitték haza az aranyakat, az ezüstöket az olimpiákról és a nagy világversenyekről. Az amerikaiak számára még a bronzérem is túlságosan szépen csillogott. Miután az Egyesült Államokban a katonai lovascsoportokat 1948-ban feloszlatták (az akkori olimpia befejezésével egyidőben), megalapították a sportág szervezetét és arra törekedtek, hogy a legjobb európai szakemberek közül hívjanak meg valakit vezető edzőnek. A sors úgy hozta, hogy a választás Némethy Bertalanra, az egykori magyar lovastisztre esett, aki az örkény-tábori szakiskolán tanult annak idején. Ugyanitt lett oktató. Némethy Bertalan rövidesen bekerült a magyar válogatottba, tréningezett az 1940-re kitűzött olimpiára — ez azonban a második világháború kitörése miatt elmaradt. Sportpályafutása csúcspontjának azt tartja, hogy 1940-ben a magyar csapat tagjaként elnyerte a díjugratás nagydíját. Némethy rátermettségének híre eljutott az éppen szerveződő amerikai lovassportszövetség vezetőihez. Éppen ilyen emberre volt szükségük, ráadásul Némethy személyében vonzó egyéniségű „sportdiplomatára” is leltek, akinek lefegyverző modora, szakértelme már-már eleve szavatolta, hogy el fogja bűvölni az e költséges sportág űzéséhez nagyon is szükséges (jövőbeni) mecénásokat. Némethy Bertalan 1952-ben érkezett az Egyesült Államokba, és teljesen tisztában volt vele, hogy a lovasság, mint fegyvernem ideje végképp lejárt. Így oktató lett Long Islanden (New Yorkban). Majd Massachusettsbe költözött, 1954—1955-ben részt vett az itteni pályák megtervezésében a híres amerikai sportoló és sportvezető, Eleanora Sears mellett, s később közreműködött az amerikai lovasok felkészítésében az akkor esedékes mexikóvárosi Pán-Amerikai játékokra; végül elvállalta a szakvezető-edzői tisztet. Az amerikai csapat teljesítménye azóta a szó szoros értelmében hatalmas ugrásokkal halad előre. Fegyelemre, önmaguk, a ló és a pálya tökéletes uralására tanította a kerettagokat, az eredmény nem is maradt el. Az amerikai csapat 1960-ban, a római olimpián másodikként végzett, 1968-ban pedig Mexikóban Bill Steinkraus megszerezte az első egyéni aranyérmet díjugratásban; a müncheni játékokon (1972-ben) az amerikai csapat második lett, az egyéniben pedig Neal Shapiro harmadik. Végül hazai környezetben, Los Angelesben az Egyesült Államok csapata végzett az élen távlovaglásban, s ehhez még két első és két második helyezés járult az egyéni számokban. Némethy Bertalan edzősködésének ideje alatt — megszámlálhatatlan versenyen — az amerikai válogatott több mint 400 győzelmet aratott. Bár Némethy 1983- ban hivatalosan leköszönt posztjáról, személyének és módszereinek a hatása még ma is jól érezhető; mi több, különleges edzésprogramokat vezet, továbbá lovakat készít föl a válogatott „főhadiszállásán”, a New Jersey állambeli Gladstone-ban. Ö tervezte a Los Angeles-i pályát is; erről a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak az európai versenyzők és szakemberek. A lovak engedelmességéről és reakcióképességéről tanúskodó díjlovaglást — amelyben klasszikus kötelező gyakorlatokat kell végrehajtani (lényegileg olyanokat, mint amilyeneket a „mindent tudó” lipicai lovaktól láthatunk) — ez idő szerint George Theodorescu irányítja. A nagy múltra visszatekintő versenyző és edző az 1956-os olimpiára kiküldött román csapat tagja volt, később a kanadai válogatottat edzette 1975- től 1980-ig; 1981-ben megnyerte a hamburgi derbit, a rákövetkező évben a rotterdami nagydíjat és jelenleg edzőként működik Amerikában, és az NSZK-ban, ám még mindig aktív sportoló, a világ legjobb tizenkét lovasa közé sorolják. A magyarok azonban különleges megbecsülést élveznek, már csak azért is, mert az amerikaiak érdeklődése felébredt a nagy áldozatkészséget, türelmet követelő fogathajtás iránt, s ebben a magyarok a legjobbak. Ezt az Európában már régóta űzött lovassportot Fülöp herceg szereplései tették népszerűvé, hiszen ezekről az amerikai sajtó rendszeresen és nagy terjedelemben közölt riportokat. A fogathajtás „felfutóban” van. Az amerikai szövetség immár teljes jogú versenyágnak ismeri el. A bátraknak való négyesfogathajtás igazi nagyságai a magyarok, s állítólag a sportág innen is ered. Ezerkilencszáznyolcvannégy nyarán, amikor a világ sportrajongóinak a szeme a Los Angeles-i olimpiára szegeződött, a lovassport rajongóinak kicsiny, de lelkes tábora a Szilvásváradon megrendezett fogathajtó világbajnokság eseményeit követte nyomon. A fogathajtás gyerekcipőben jár Amerikában; az amerikai lovasok pedig éppen a magyaroktól szeretnének tanulni. Ezért jönnek évről évre Magyarországra. Fülöp Sándorék edzőtáborába nemrében ellátogatott Mrs. William H. Hewitt, az Egyesült Államok jamaicai nagykövetének felesége, valamint Mrs. Charles Hurley, a Devon Horse Show, az Egyesült Államok legnagyobb szabadtéri lovassportközpontjának az igazgatónője, az itteni tanfolyamok egyik mentora. Mrs. Hewittet jól ismerik arról, hogy az istállójából kikerülő lovak roppant kitartóak; az Illinois állambeli East Molinban levő farmján készülődtek a japán válogatottak az 1976-os montreali olimpia military számára. Érdeklődése ma már felöleli a fogathajtást is: több lovat vásárolt Fülöpéktől, hogy felfrissítse telivérállományát. A tavalyi világbajnokság előtt néhány hónappal Mrs. Hurley és e sorok írója ellátogatott Szilvásváradra. Mrs. Hurley jelentős lovassporteseményeket kíván szervezni. Ebben olyan segítőtársai vannak, mint például Fülöp herceg, a nemzetközi szövetség volt elnöke — s Szöulban már bizonyára fogathajtó olimpiai bajnokot is avatnak. A papírforma bevált. Magyarország lett az első csapatban. A volt világbajnok, Fülöp Sándor harmadik lett egyéniben: csak két honfitársa tudta megelőzni: Juhász László és Bárdos György. A legjobban szerepelt amerikaiaknak, Bili Long-nak (New Jerseyből) meg kellett elégednie a hetedik hellyel. Az amerikaiak mégis „győztesnek” érzik magukat, hiszen ez volt az első valóban komoly erőpróbájuk. Elsősorban tapasztalatokat jöttek szerezni, igazolni akarták, hogy méltók a támogatásra — nem hiába szegődtek el „növendéknek” magyar barátaikhoz az előző két esztendőben. A legfontosabb pedig talán az, hogy az amerikai—magyar barátságnak új láncszeme kovácsolódott ki a kölcsönös megbecsülés alapján. A magyar mesterek sokra tartják amerikai tanítványaik eltökéltségét, s az előbbiek a magyarok magas szintjére akarják állítani a mércét. LEONORE M. SCALLAN (Az „USA” című folyóirat nyomán — A magyar változat Raáb Görqy munkája) MAGYAROK KEZÉBEN AZ AMERIKAI LOVASSPORT GYEPLŐJE 18
