Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-06-22 / 13. szám

Kolónia-est a Páholyházban

— Kicsi a világ! — kiált fel Ágnes és a nyakamba borul. — Emlékszel még a Horváth Dórira, meg az Irén barátnőmre?

Hát hogyne emlékeznék — csak éppen látom, hogy a teremben egyre többen fordulnak felénk. Nyilván nem értik ezt a hirtelenjött nagy barátságot. Hiszen épp, hogy bemutattak minket egymásnak: a Nyugat-berlini Magyar Kolónia alelnöknőjét és a Pestről frissen érkezett újságírót. S Ágnes már az első percekben figyelmesen mért végig, s kisvártatva kibökte:

— Mondja ... régen, gyermekkorában, nem a Dob utcai iskolába járt?

Erre nem számítottam — de igaz, ami igaz, oda jártam. Mindig a cébe, másodiktól nyolcadikig.

— Nahát, én meg a Magyar! Ági vagyok! A béből! Én rögtön megismertelek! — vált tegezésre az alelnöknő. S gyorsan eltűnődhetünk, hol, s hogyan találkozhatnak volt iskolatársak szerte a világban.

No, ez a mostani találkozás egyáltalán nem nevezhető kellemetlennek: a helyszín sem, az alkalom sem. A helyszín: a Páholyház. Furcsa, néhol renenszánszutánzatú épület, váratlanul bukkan fel az arra járó szeme előtt. Mintha tévedésből rakták volna ide, a csupa háború után épített, mindegy-milyen-csak-gyorsan-kész-legyen stílusú ház közé.

Szemből egy beton-üveg-barokk iskola nézi értetlenül idős háztársát. Amelynek neve onnan származik, hogy mind a mai napig a szabadkőmíves Nagypáholy városi otthona. A szabadkőmívességre ugyan ezen az estén csupán a vitrinekben kiállított iratok, titkos ábrák és tárgyak emlékeztetnek. A nagyteremben és a szomszédos teremben valami kártyaklub működik: tiszteletreméltó idős hölgyek alkotják a többséget. Vagy háromszáz év veri a blattot egy-egy asztalnál.

Föl nem néznek — s azt sem veszik észre, hogy lassan megtelik az épület második legnagyobb terme. Még a sok idegen kiabálás sem tűnik föl nekik, pedig egyre nagyobb a nyüzsgés. Deák Ferenc elnök és Kahr Ildikó titkár hatalmas virágcsokrok és piros-fehér-zöld dekorációs anyagok közepette egyensúlyoz be a terembe. Keltz Ágnes, az alelnöknő, a német vendégeket — férjeket, feleségeket — fogadja, s vezeti az asztalukhoz. Gonzlik Lajos és Kruska Rudolf a terem átrendezésével van elfoglalva: a dobogóból miniatűr színpadot formálnak.

Érthető az izgalom: mindanynyiuk számára premier ez az este.

Deák Ferenc még délelőtt elmondta az előzményeket:

— A Kolónia a legrégebben működő magyar egyesület a nagyvilágban. Jövőre lesz fennállásunk 140. évfordulója. A vezetőség azonban teljesen új: nemrégiben választottak új elnököt — ez magam volnék — s a többiek is újak a mostani szerepkörükben. Nagyon sok érdekes programot szeretnénk szervezni, s ez a mai az első. Nagyon fontos, hogy minden jól sikerüljön.

Deák Ferenc azonban nem az interjúadás specialistája: azt javasolja, hogy sok beszéd helyett nézzem meg, a gyakorlatban hogyan is működik az új vezetőség. S ezért érkeztem vagy két órával az est megkezdése előtt a Páholyházba. A kékre festett hajú hölgyek hervasztó látványa után felüdülés, ahogy a vezetőség — korra és nemre való tekintet nélkül — cipekedik és szöget ver; gombostűvel rögzíti a díszleteket és asztalokat rendez; dobogót javít és hangfalakat szerel.

És fogadja a művészeket.

Mert az est szenzációja mégsem az új vezetőség bemutatkozása — ezért csupán nem töltené meg vagy százötven ember a termet —, hanem a Budapestről érkezett színészek-előadók műsora.

A csapat — Szilassy Nelly zongoraművész, Szerencsi Éva, Inke László és Mikó István színművész — mintha megérezné valamit a mostani premierhangulatból. Ősrégi vita az már — nemcsak külföldi fellépéskor, de Magyarországon is — hogy egy „nosztalgiázó”, vidám műsor lehet-e, s ha igen, mennyire színvonalas. Hogy mennyire tudja féken tartani a hakni sátánját, a rutint.

Nos, ez az est Magyarországon is becsületére válna bármely előadó csapatnak. A művészek vették maguknak a fáradságot és óriási bőröndökben odacipelték a jelmezeket, kellékeket. Inke

László tanáros biztonsággal rendezi be a tenyérnyi dobogót. Szerencsi Éva és Mikó István úgy „énekli be” a hangját, mintha csak budapesti nagy színházi fellépésre készülne.

S a műsor maga is méltó az est felfokozott hangulatához. Még a régi slágerek előadása (Mikó— Szerencsi—Szilassy) sem válik

nosztalgiás könnyzacskó-nyomorgatássá: vidám, ironikus, játékos.

Furcsa módon még a német vendégek is teljes élményt kapnak. Pár szót ugyan mindannyian tudnak magyarul, de ez még kevés volna a versek, tréfák megértéséhez. A zene azonban őket is „megfogja”, s a poénok legtöbbje is gyorsan lefordíttatik.

Tagadhatatlanul magyar ez az este. Meglátszik még a büfé forgalmán is. A csapos már a szünetben pánikba esik: nem fogy a sör — a vörös borból azonban már hordani kell az utánpótlást.

Az utolsó tapsok után a vezetőség még marad. Tervezgetnek.

Érzik, hogy a folytatással meg kell őrizni az első program len-18