Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-06-22 / 13. szám

A colpachi kastély 'két évtizeden át Munkácsy Mihály nyári otthona volt. Itt születtek meg legszebb tájképei. A Luxemburgi naplemente, a Colpachi parkrészlet, a Mély út, a Gesztenyesor és más mesterművék örökítik meg a kastély környékét.

Mielőtt Munkácsy idekerült a kettédarabolt, Belgiumhoz és a német konföderációhoz csatolt Luxemburgot egyesítették, függetlenséget adtak neki és a Nassau dinasztiából származó Adolphe nagyherceget nevezték ki uralkodónak. A francia—porosz háború véget ért. Kezdetét vette a „Belle Epoque”.

Múlt ősszel sikerült eljutni Colpachba, egy festészetért rajongó barátom társaságában. A kastély és a körülötte lévő park és gazdaság Alsó Colpachhoz tartozik. Ez a Luxemburgi Nagyhercegség kis faluja a fővárostól körülbelül húsz kilométerre, nem messze a belga határtól.

Brüsszelből, ahol több mint 35 éve élek, indultunk útnak. Namur után az Ardennekbe értünk, ahol a hegyeket itt-ott még a reggel ezüstszürke fátyla tette sejtelmessé. A korán és későn őszülő fák színei összekeveredtek és élénkebbé tették az örökzöld fenyőerdő foltjait. Tipikus ardennes-i tájak váltották egymást tanyák, körülvéve legelőkkel, szántóföldekkel. Az Áttért nevű falunál letértünk a forgalmas belga főútról, magunk mögött hagytuk az Ardenneket és a Luxemburgi Nagyhercegség területén folytattuk utunkat. Itt a táj képe teljesen megváltozott. A széles mezők, szántóföldek és nagy kiterjedésű erdők eltűntek. Minden zsúfolttá vált, alkalmazkodott a kis ország méreteihez. A nagy utak, akárcsak száz évvel ezelőtt, ma is elkerülik ezt a vidéket. Ennek a kis államnak ez a legeldugottabb része.

Néhány kilométer után egy fordulóban „Colpach” feliratú tábla fogadott. Megérkeztünk. Balra, az emelkedőn ott állt a kis fehérre meszelt templom, melynek tornyát Munkácsy „Hazatérés” című képének hátterében látjuk, a mellettünk lévő rétet a „Legelésző tehenek” képén örökítette meg, távolabb a „Mély út”-at láttuk. A táj, akármerre néztem, képzeletemben Munkácsy-festménnyé változott. Szemben, az út túloldalán boltíves kőkapu, tetején a tympanon közepén, kőbe vésett címer 1747. évszámmal. A kapu mellett alacsony kőfalra függesztett kőtábla adta tudtunkra, hogy ez a birtok a Luxemburgi Vöröskereszté. Ez volt a colpachi kastélyhoz vezető út bejárata. A tárva-nyitva álló fehérre festett vaskapu mögött százados fák borultak össze és tették árnyassá a kis autóparkolót.

Gyalog folytattuk utunkat. A látvány mely a fasor végén fogadott, minden várakozásunkat felülmúlta, nemcsak szépségében, hanem méreteiben is. Előttünk füves rét, mellette tavacska, körülötte mindenfelé ágazó sétányokkal, és a rél

túlsó oldalán a kastély ragyogott az őszi napsütésben. Nemrég tatarozták.

Ennek a kastélynak hajdani úrnője 1870-ben lépett be Munkácsy Mihály életébe. Düsseldorfban, a Brutenbacher Hóiban rendezett karácsonyesti vacsora alkalmával ismerkedtek meg egymással. Aki bemutatta neki, nem volt más mint testi-lelki jó barátja, Paál László. A társaság központja a két magyar festő volt. Paál Lászlót a németek, mert mindenkinek udvarolt, „Allerweltkurmacher”-nek, Munkácsyt pedig, nehezen kimondható neve miatt, „A Siralomházban” című képe után „Monsieur Dernier Jour”-nak nevezték. A Szalon aranyérmének elnyerésével a 26 éves festőt egyik napról a másikra felkapta a hírnév. Goupil, a párizsi műkereskedő, rohant a düsseldorfi műtermébe és minden kész képét felvásárolta. Forbes, a gazdag angol műgyűjtő képet rendelt nála és meghívta Londonba. Vége volt a nélkülözésnek, dőlt a pénz, a művésznyomor csak halvány emlék lett, ragyogott a jelen. Munkácsy Mihály és a colpachi de Marches báró özvegye 1874-ben megházasodott.

A hajdani kastély életének már minden nyoma eltűnt. Egy aggmenhely parkjában sétálgattunk. Az épületbe nem mentünk be, mert tudtuk, hogy itt csak fehérre festett kórházi folyosókat és szobákat találunk. Inkább megkerültük és mögötte újból a Munkácsy-képek hangulatával találkoztunk. A vadregényes parkot még nem hozták rendbe, az utakat benőtte a gaz, a behajló ágak és a farönkök akadályozták a járást, de azért mégis itt találtuk meg nagy mesterünk igazi szellemét. Ezeket az utakat járta derűsen, borúsan, talán itt állt palettájával és festette a híres „Fasor” című képét. Munkái közül a tájképek színei a legfrissebbek és legőszintébbek. Nagy részét tanulmánynak szánta. Lehet, hogy hiányzott palettájáról kora festőinek nélkülözhetetlen, mindent harmonizáló színe, az „aszfalt”. Nem tudták, hogy idővel ez a festék megsötétíti, megöli a színeket. Az aszfalt hiányának köszönhető, hogy körülbelül ötven ismert tájképe közül néhány megmaradt az eredeti ragyogó Munkácsyszínezésében.

Visszafelé újból rendezett részbe kerültünk. Utunk a virágoskerten át vezetett, melynek két oldalán kőoszlopokra futtatott virágkapuk és lugasok váltakoztak. Ez a legvidámabb része a kastélyt körülvevő hatalmas parknak. Innen már a kijárat felé közeledtünk. Megálltam és még egyszer végigtekintettem az ősi fasoron. Képzeletemben egy évszám jelent meg: 1896. Ebben az évben, ezen az úton hagyta el utoljára egy élő halott, az összeroskadt idegzetű nagy magyar a colpachi tájakat. Szél kerekedett. Eszembe jutott utolsó itt festett képe. a „Jön a Vihar’.’ DENGYEL TIBOR

(BELGIUM)

HAZAI TUDÓSÍTÁSOK KÜLFÖLDI MAGYAROKRÓL

A Kortárs című folyóirat Tűz Tamás három versét publikálta. A versek címe: Ember: Hol van; Alighanem. A folyóirat kritikai rovatában Zalán Tibor írása olvasható Tűz Tamás két verseskötetéről. Ezek „Sosevolt hideg orchideák” és „Leheletnyi öröklét” címmel Münchenben, a HERP Kiadó gondozásában jelentek meg. A recenzens a költő immár tizenhetedik és tizennyolcadik kötetéről a többi között ezeket írja: „Tűz Tamás nem papköltő. Pap és költő... A versek olvastán mind egyértelműbb számomra: ez a versvilág fontos, helyenként meghatározó jelensége lehet(ne) a magyar nyelven íródó költészetnek . . . Mintha a nyugatosok valamelyikét olvasná az ember: zengenek, csöngenek, zuhognak és zenélnek Tűz Tamás versei."

*

Az Űj Tükör Ungvári Tamás írását közli Hajdú megye zsidóságának 1944-es deportálásáról, a debreceni téglagyárban létesített gyűjtő gettó foglyainak tragikus sorsáról, Auschwitz halálraítéltjeinek pokoljárásáról — Steinberger-Solti Dezső visszaemlékezései alapján. Steinberger- Solti Dezső, a későbbi 10475-ös fogoly, 1911-ben Balmazújvárosban született, hosszú ideje Olaszországban, Milánóban él. A deportáltak elpusztításának, önmaga szerencsés megmenekülésének, későbbi sorsa alakulásának történetét is ott elevenítette fel a szerzőnek. Elbeszélésének két végzetes-végletes ellenpontja: családjának, édesapjának, feleségének és két gyermekének életét Mengele egyetlen intésére a gázkamra oltotta ki, saját életének megmentését — akaraterején túl, a véletlen jóvoltából — egy német őrmester is segítette: Karl Bunnigold, a berlini Hertha volt játékosa, a haláltábor labdarúgócsapatának kapitánya, aki Auschwitz látszat-kulisszái között a foglyok megtévesztését szolgáló sportéletet irányította. Steinberger-Solti Dezsőben felismerte egykori sporttársát, aki előbb a Balmazújvárosi Sport Clubban, később a debreceni Bocskaiban rúgta a labdát, majd az egyesület alelnöke lett. Nemcsak játszottak egymás ellen, hanem egy mérkőzés után a banketten együtt is vacsoráztak. Steinberger-Solti Dezső a háború után a Nemzeti Parasztpárt népi szövetkezetét vezette. később Olaszországban a Milan és az Internazionale labdarúgócsapatainak menedzsereként, tanácsadójaként csinált karriert.

*

Magyarországon járt nemrégiben Rézler Gyula, akinek nevét, munkásságát — a szakemberek szűk körén kívül — ma már bizonyára csak az idősebbek, s közülük is csak kevesen ismerik. Holott egykor, a harmincas-negyvenes években a korszak érdekes emberei közé tartozott. Ki volt, mit csinált, hogyan alakult élete a tengerentúlon? — erről a Heti Világgazdaság tájékoztatja a hazai olvasókat, abban az interjúban. amelyet látogatása alkalmából Félix Pálnak adott. Itthon Rézler Gyula irányításával kezdődött meg a nagyipari munkásság szociográfiai feltérképezésének munkája. „1938-ban jelent meg — mondja az interjúban a többi között — »A magyar ipari munkásság szociológiája« című könyvem, 1940-ben pedig az általam szerkesztett »Magyar gyári munkásság — Szociális helyzetkép« című kötet. Ezekben objektív módszert igyekeztem, igyekeztünk kidolgozni a munkásság gazdasági-társadalmi helyzetének felmérésére. mind egy-egy üzemen belül, mind iparági viszonylatban. E tanulmányok meglepően kedvező visszhangra találtak, Fája Gézától kezdve egészen a Statisztikai Lapokig el merően írtak róluk.” Rézler Gyula több mint három évtizede az Egyesült Államokban él, professzorként a szociológia, a szociográfia, a munkaügy kutatásának, művelésének elismert szakembere. Korábban a Chicago Egyetemen tanított, jelenleg sának, művelésének elismert szakembere.

K. GY.

6