Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-05-25 / 11. szám

„NEM MAGAMAT VESZEM KOMOLYAN, CSAK A ZENÉT...”

Gyakorlatilag ezzel a kiállítással lezárult életem egy majd tízéves szakasza. Minden művész fejlődni akar, bennem is felmerült már előtte is sokszor a kérdés, hová akarok eljutni?

1983 körül történt egy hihetetlen „robbanás” bennem. Sohasem felejtem el, az éjszaka kellős közepén hívtam fel egyik legjobb barátnőmet, Berény Annát, Berény Róbert lányát, aki szintén New Yorkban él — és az álmából felriasztott Annával diadalmasan közöltem, hogy „most végre elkezdtem rendetlenül festeni, és nagyon tetszik”. Innen számítom a saját stílusom, saját témavilágom kialakulását. Ez utóbbi ma is magyar motívumokra épül.

De visszatérnék a kecskeméti kiállításomhoz. Ennek, a lezárult korszakomnak a teljes anyaga itt volt Magyarországon. Azon kellett gondolkoznom, mit csináljak vele. Először a múzeumnak akartam ajándékozni. Amikor azonban meghallottam a Nemzeti Színház építéséről szóló felhívást, azonnal kitűnő ötletnek, csodálatos ideának tartottam, hogy a külföldön élő magyarsághoz is fordultak. A Nemzeti Színház is a magyar kultúra kiemelkedő jelentőségű szimbóluma volt. Most úgy éreztem, ez a felhívás lehetőséget teremt arra, hogy a külföldön élő, de magukat lelkűkben ma is magyarnak vallók részesei lehessenek egy közös nemzeti ügynek. Egy kapcsolat, ha élő, nem lehet egyoldalú. A nemzet színházának közös építése lehetővé teszi, hogy érezzék, ők nem „volt magyarok”.

Arra gondoltam, hogy a kecskeméti képek eladásukkal ugyanúgy hasznos funkciót láthatnak el, mintha a múzeumba kerülnek : segíthetik az építkezés közös ügyét. Így jött létre az a mostani kiállítás, amelyre még új korszakom jó néhány képét is elhoztam. S a teljes bevételt felajánlottam a színház építésére.

De ezzel még nincs vége a történetnek. Mi, New York-i magyarok sokat beszélgettünk a Nemzeti Színház ügyéről, s közben jött az ötletünk: hozzunk létre egy alapítványt, hogy megkönnyítsük az egyesült államokbeli magyarok pénzadományainak átutalását. Közismert ugyanis, hogy ha Amerikában nem alapítvány útján juttatnak valamilyen jótékony célra, az összeg után ugyanúgy kell adózni, mintha bármilyen más célra költötték volna el ezt a pénzt. Ha tehát én küldök ezer dollárt a Nemzeti Színházra, az nekem az ötvenszázalékos adóval együtt ezerötszáz dolláromba kerül. Hát miért ne kerüljön mind az ezerötszáz dollár erre a nemes célra?

Közel egyéves kemény munka után az amerikai hivatalos szervek ez év februárjában végre megadták az összes engedélyt. Ez óriási dolog, hiszen ilyen esetben alaposan megnézik, valóban jó célokat szolgál-e az alapítvány?

Mostantól kezdve tehát adózás nélkül érkezhetnek tőlünk a Nemzeti Színházra adott összegek. Teljes egészükben, mert mi az alapítványunkban az összes adminisztrációs munkát ingyen végezzük.

A Nemzeti Színház ügyének patronálását a legváltozatosabb eszközökkel végezzük. Baráti körünk még műsoros estet is rendez, most kezdtünk el árulni a jegyeket erre az októberben megtartandó eseményre. A tombolára az ajándékokat New York-i magyar művészektől kapjuk. A fődíj egy kétszemélyes, kéthetes magyarországi utazás, a budapesti Atrium Hyatt Szálloda ajándéka.

Most már nyakig benne vagyok ezekben a dolgokban, mint magánember, mint az alapítvány elnöke. "Őszintén bevallom, örülök, hogy így alakult: amikor majd megnyílik a Nemzeti Színház, a díszelőadáson én is ott leszek, s tudni fogom, hogy valami, egy lámpa. egy szék, a színpad egy deszkája tőlem származik.

POKORNY ISTVÁN

Starker János a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb érdeklődéssel várt zenészvendége volt, akit a Zeneakadémián adott koncertjein óriási tapsvihar üdvözölt. Ittléte alatt csaknem mindvégig a Zeneakadémián tartózkodott.

— 25 évi távoliét után először 1971-ben jöttem Budapestre. Első utam akkor is a Zeneakadémiára vezetett, ott is a XVII-es tanterembe, ahol fölnőttem, s amely még mindig csellóterem. Azóta valahogy úgy alakult, hogy háromévenként jövök. Számításaim szerint így legközelebb 88-ban találkozhatunk, ha még egészséges leszek.

— Elárulná a korát?

— ó, tavaly nyáron múltam hatvan. Hogy hogyan ünnepeltem a „nagy napot”? Ügy, hogy olyan messzire mentem mindenkitől, amennyire csak lehetett. Aztán két hónappal később elkezdtek ünnepelni. Amikor Washingtonban üdvözöltek, az elnök is küldött levelet. Persze, általában nem hiszek abban, hogy nagy teljesítmény lenne, ha az ember elérkezik a hatvanig. Csak akkor tűnik ez nagy dolognak, ha az ember ezt a komplikált világot nézi.

— Ha jól tudom, már hatéves korában koncertezett.

— Valóban akkor szerepeltem először nyilvánosan. Ha még emlékeznek rá, Lakner bácsinak volt Budapesten egy gyermekszínháza. A csellótanár, akinél már tanultam, éppen mellette lakott. „Felfedeztek”, és így Lakner bácsinál játszottam hat vasárnapon, ugyanazt a kis darabot. De egyre rosszabbul ment, így aztán tanárt kellett változtatnom. Akkor kerültem az Akadémiára, Schiffer tanár úrhoz. Nyolcéves koromban aztán már én is tanítottam. Schiffer tanár úr rám bízta az akkor hatéves Czakó Évát, akivel tíz évig foglalkoztam. Életem azóta is a tanítás körül forog, sokkal fontosabbnak tartom, mint a koncertjátékot. Állandó osztályom csak Amerikában, az Indiana Egyetemen van, de ugyanakkor minden évben körülbelül négy hetet tanítok a kanadai Benf zenei centrumban is. Egy időben hat évig az NSZK-beli Essenben is volt osztályom.

— A tanulást befejezte nyolcévesen?

— Nem. Semmit, soha nem fejeztem be. A formális iskoláztatást 14 éves koromban abbahagytam az Akadémián, mert Schiffer tanár úr nyugalomba vonult. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább hozzá járok továbbra is. Ezért történt nemrégiben, hogy át akarták adni valahanyadik díszdoktorátusomat, és éppen vicces kedvemben voltam, mondtam, hogy nem lehetek doktor, mert nem fejeztem be még a középiskolát sem. Erre adtak egy tiszteletbeli középiskolai oklevelet is a doktorátushoz.

— Azt mondják, minden éjjel úszik, hogy kondicionálja magát. És nem szívesen néz vissza. Mégis arra kérem, mondja el, hogyan alakult az élete a 40-es években.

— Nekem talán kicsit rosszabbul, mint másnak, mert a szüleim Oroszországból jöttek Budapestre, s bár én már itt születtem, mégis egészen a háború végéig hazátlan voltam. A nehézségeket, már nem érdemes felidézni. Aztán abban a pillanatban, amikor a háború véget ért, elmentem egy időre Romániába. Visszatértem után az Operaháznak és a Filharmóniának lettem szólistája. Aztán elmentem Ausztriába koncertezni, majd Svájc következett, és utána Franciaország,

ahol egészen 48-ig éltem. Ott ért drága kollégám és barátom, Doráti Antal meghívása Amerikába; így lettem a dallasi szimfonikus zenekar szólócsellistája. Eleinte nem akartam bevetődni a koncertéletbe, mert megszületett az első kislányom, és biztonságot akartam a családomnak. Egészen 1956-ig csak a dallasi és a chicagói szimfonikus zenekarban játszottam, meg a New York-i Metropolitanban. Ebben az időben nagyon sok lemez készült velem. Én voltam a legjobban honorált és elismert tagja izeknek a zenekaroknak. Az emberek azt hitték, hogy zenekari tagból próbálkozom szólistává válni, pedig ez fordítva történt. Tulajdonképpen semmiféle karrierproblémám nem volt soha. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy nem karriert csinálok, hanem a hivatásomat végzem, ami vagy elég jó ahhoz, hogy sikeres legyen, vagy nem. Általában a szerencsés emberek közé tartozom, de ezért nagyon sokat kellett dolgoznom. 1956-ban kezdtem meg a túrázást.

— És ez a mai napig tart.

— Azzal a különbséggel, hogy 58-ban otthagytam a zenekart, és elfogadtam azt a tanári állást, amit az Indiana University kínált. 27 éve tanítok ott.

— Volt-e abból valami hátránya, hogy magyar muzsikus?

— Pont ellenkezőleg. Amikor bárhol a világon játszom, és nagy a siker, akkor mindig azt mondják: magyar csellista. S amikor nem tetszett, amikor nagyon hidegnek érezték a játékomat, akkor azonnal amerikai csellista lettem az emberek szemében.

— Nagyhatalomnak tartja a magyar zenét?

— Nem. De a magyar muzsikusok domináns erőt képviselnek a világ zenei életében. Ezt mindenki tudja, és csodálattal kérdezi, hogy egy kis országból hogy jöhetett ennyi jelentős zenei figura? Akkor mindig megmagyarázzuk, hogy ennek csak egy oka van. Az, hogy Weiner Leó élt, és úgy tanított zenét, hogy az a tehetséges embernek az egész életét meghatározza. Azt a fajta zenei nyelvet, amit tőle tanultunk, és Kodály, Bartók, Dohnányi reprezentált, ami folytatása volt a Liszt-tradícióknak, arról az egész világ tudja, hogy a legmagasabb fokú zenélés, amit csak el lehet képzelni.

— Weiner Leó a mesterei közé tartozott?

— A legfontosabb mesterem volt. Tőle tanultam a kamarazenét.

— Tudott dolog önről, hogy a muzsikáláson kívül legkedvesebb időtöltése az írás.

— Igen. A leghálásabb azért vagyok, hogy muzsikus lettem, és a zenélésen keresztül alkalmam volt bejárni a világot, s ahhoz is hozzásegített, hogy abból elég sokat megértsek és meglássak. Írásaim legnagyobb részében az utak során tapasztalt zenei élményeimet rögzítem. Ha minden igaz, itthon nemsokára megjelennek összegyűjtött írásaim. Nem életrajz, mert abban nem hiszek, hanem gondolataim világjárás közben, életem különböző periódusaiban.

— Mi jut eszébe — itthon járva — a magyar zenéről?

— Az, hogy a zene nagyon magas nívón van még mindig. Vagy újra? Örömmel és nagy elismeréssel nézem, hogy a magyarok követik azokat az ideálokat, amikben mi, mint gyerekek felnőttünk, és amikben ma is hiszünk.

V. zs.

15

T