Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-11 / 10. szám
1. Amilyen a mester, olyanok a tanítványok .. Koncert Sopronban 2. Sopron város tanácselnöke, dr. Markó József átveszi Cziffra Györgytől a zongora ajándékozásáról szóló okmányt . A francia „csodaharmonikás”: Max Bonay 4. Szecsődi Ferenc hegedűművész FOTÓ: GABOR VIKTOR Onnan föntről, a Budapesti Kongresszusi Központ erkélyének legfelső sorából, olyan rettenetesen törpének láttam azt az egy szál zongorát! Aztán, amikor megszólalt, amikor Cziffra György megszólaltatta, óriássá nőtt, betöltötte a hangja a se széle se hossza termet. A valóban hatalmas termet, amelyben még véletlenül sem akadt egyetlen üres hely. A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik szenzációja volt Cziffra György fellépése. Ahogyan mondani szokásos: verekedtek az emberek az operaházi és a kongresszusi központi koncert jegyeiért. Nem két-háromszoros, hanem öt-hatszoros felárat kínáltak a zenerajongó „jegyvadászok” a belépőkért, a 160 forintosért például kerek egy ezres bankót adtak volna. De eladó talán egyetlen egy sem akadt. És nemcsak a fővárosban volt így. Sopronban, ahol a Soproni Tavaszi Napok idején ugyancsak kinyílt a tavaszi fesztivál emblémavirága, a Cziffra Alapítvány fiatal ösztöndíjasai — magyarok és franciák — adtak hangversenyt, és itt is tülekedés folyt a jegyekért. A Liszt Ferenc Művelődési Központ igazgatója, Venesz Ernő mesélte: — A hangversenyterembe, normális körülmények között, 460— 470 embert tudunk leültetni, most pedig 614 széket erőszakoltunk be. Aztán legyintett, és hozzátette: — Persze, ez mind kevés. Ugye, nehezen talált rám? Tudja miért? Másfél-két óra múlva kezdődik a koncert, én pedig még mindig bujkálok a belépőjegyet keresők elől! A soproni „ostromzárnak” több oka is volt. Az egyik kétséget kizáróan az, hogy a városban évszázadok óta jelentős tábora van a komoly zenének. (Nem véletlen, hogy a kilencesztendős Liszt Ferenc 1820 októberében itt adott először nyilvános hangversenyt, a korabeli források szerint briliáns játékkal mutatta be Ries zongoraversenyét.) Azt pedig a soproni zenebarátok már tapasztalatból tudják, hogy a Cziffra-ösztöndíjasoktól igazi muzsikálást remélhetnek. Nem tagadom azonban, hogy nem ez volt a jegyekért való rohamozásoknak legfőbb oka. Azt hiszem, mindenki úgy volt ezzel, mint egy odavaló orvos barátom, aki így öntötte szavakba reményeit: — Igaz, a műsorfüzetben az áll, hogy a Cziffra Alapítvány' hangversenye lesz, de lehetetlen, hogy maga Cziffra György ne játsszon. Elképzelhetetlen, hogy ne ő maga mutassa be azt a zongorát, amit a városnak ajándékozott! És ez lehetett a „roham” fő oka: — Mindenki, aki él és mozog, részt akar venni ezen a város- és zenetörténeti eseményen! — vélekedett a művelődési központ igazgatója, és igaza volt. Mert Cziffra György nem egy akármilyen hangversenyzongorát ajándékozott Sopronnak, hanem a sajátját, amelyen — ha nem túl hosszú ideig — hangversenyezett is. A kérdés, persze az, hogy miért éppen Sopronnak jutott ez az ajándék. A legilletékesebb, maga az ajándékozó művész, így felelt a kérdésemre: — Mert tavaly, amikor ott szerepeltünk, házigazdáink közül valamelyik fölsóhajtott: „Hej, de jó lenne nekünk is egy ilyen zongora!” Én meg azt mondtam: „Legyen!” De nem hagyhattam itt rögtön, folytatnom kellett a koncertkörutamat, meg rendbe is akartam hozatni, teljesen fölújíttatni, mielőtt elajándékozom ... Amikor faggatom, hány zongorája van összesen, hogy ajándékozásra is telik belőle, ő is, felesége is nagyot nevet. — Annyi nincs — mondja Soleilka asszony —, hogy még egyet elajándékozhatnánk, hogy ezt a gesztust meg tudjuk ismételni... Aztán számolnak: — Senlisban. az alapítvány székhelyén, van kettő . . . — Három, mert egy van az emeleten is . . . — Aztán egy kísérő zongora . . . — összesen van öt. Igen, anynyi. — És ennyi kell is — mondja a művész —, hiszen Senlisban egymást követik a koncertek. Ött mutatkoznak be, pontosabban szólva: ott is bemutatkoznak az ösztöndíjasaink, de befutott nagy művészek szintén adnak koncerteket. Tulajdonképpen szükség lett volna még a hatodik zongorára is, de én úgy láttam, hogy Sopronnak még inkább szüksége volt rá . . . E szerencsés városnak úgy látszik, azt írja elő a jó sors, hogy zongorákat kapjon ajándékba. A múzeumban Liszt Ferenc zongoráját őrzik, s nagy kár, hogy a város vezetősége nem hangoltatta föl. s nem kérte fel Cziffra Györgyöt: szólaltassa meg nagy elődje és példaképe hangszerét. Aztán van a városnak egy Steinwayzongorája, amelyet még a háború előtt ajándékba kapott az itt sze-14
