Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
Beismerem, hogy mázlista vagyok Hiába is tagadnám. 1945. január 7-én amikor még nagyban tartott Budapest ostroma, szokatlan csend támadt. A gyerek kíváncsi: felmerészkedtem a pincéből, ahol már hetek óta éltünk és körülnéztem az elcsendesedett kőbányai utcán. Egyszercsak föntről erősödő motorzúgás hallatszott, mélyrepülésben támadott egy vadászgép. Érdeklődéssel figyeltem, hogy mi a célpont. Sok időm nem maradt a bámészkodásra, hogy milyen fényesen villog a beépített nehézgéppuska torkolattüze a repülőgép szárnyán, mert a következő pillanatban már előttem szántotta a földet a sorozat. Pont azon a helyen, ahol az imént álltam, s ahonnan szórakozottan odább léptem. Ez az, ami már nem szerencse. Ez mázli. Néhány hónappal később a házbeli srácokkal körbeültünk egy csomó zsákmányolt páncélöklót és kézigránátot, mármint általunk zsákmányotokat, amikről szüléink sem tudtak. Azt játszottuk, hogy tűzszerészek vagyunk és hatástalanítjuk a robbanószerkezeteket. Éppen nekikezdtünk volna, amikor hírnök jött és szólt, hogy rendbehozták a mozit, az Astoriát, ahol mindjárt kezdődik egy amerikai film, a Marco Polo. Némi vívódás után úgy döntöttem, hogy a kézigránát belsejénél jobban érdekel a mozi, hívtam a többi srácot is, de ők nem jöttek. Két óra múlva már nem is tudtak volna jönni, úgy kellet mentőautón vinni őket. Felrobbant az egyik kukoricagránát. Ha nem szólnak, hogy van mozi... szóval nekem ez is több, mint szerencse, ez az, ami mázli. 1950 őszén, mint kiképzett sorkatonát a századdal együtt a déli határra vezényeltek, aknákat telepíteni. Már összepakoltunk, amikor az ezredparancsnok megérkezett. Főtt a feje, hogy ki legyen az az egy fő, akit Budapestre, újságíróiskolára küldjön, aznap járt le a határidő, de nem talált alkalmas jelöltet. Megállt a század faliújságja előtt és az egyik cikken megakadt a szeme. Nem volt benne ordító helyesírási hiba. Másnap a század a Dráva mentén úgy ültette az aknát, mint a krumplit. Azzal az apró különbséggel, hogy a krumpli ritkábban robban ültetés közben. A század létszámából egy fő ekkor már Budapesten tartózkodott, ami rámnézve megint csak több, mint szerencse, ez már tényleg mázli. Ezért mondom, hogy mindenkinek igaza van, aki a felnövekvő ifjúságot szorgalmas tanulásra és munkára inti, de azért nem árt, ha az embernek a megfelelő pillanatban szerencséje is van. Még jobb, ha mázlija. Ha nekem nincs, akkor aligha lehetnék harmincöt esztendeje újságíró, Rózsa Ferenc-díjas publicista, a televízió Parabola című magazinjának műsorvezetője, a Ludas Matyi című szatirikus hetilap főszerkesztője. Egyszer valamelyik rokonunk elhatározta, hogy kinyomozza a család őstörténetét, mert fejébe vette, hogy ükapánk királyi jegyző vagy papírral összefüggő foglalkozású volt, ezért hívnak bennünket Árkusoknak. 'Am mindjárt a nagyapánknál elakadt; kiderült róla, hogy talált gyerek volt és analfabéta. Azóta mondják rólam, hogy ennek már a nagyapja sem tudott írni. MIVEL NYELESSÜK EL A PÉNZÜNKET? Ez nem kis gond azóta, mióta a kormány betiltotta a pénznyelő automatákat, az úgynevezett félkarú rablókat. Rögtön hozzáteszem, hogy ezt nem panaszképpen mondom, magam is helyeslem a kormány bölcs intézkedését. Elég sok éve már, hogy egy turistacsoporttal Monte Carlóban jártam s a programban természetesen szerepelt a Casino megtekintése is. Nem akadt magyar, aki beszállt volna rulettezni, viszont a fal mellett sorakozó félkarú rablók annál inkább csábították a társaságot, elvégre öt-tíz frankot még egy magyar turista is megkockáztathat. Abba is hagytuk volna egy-két próbajáték után, csakhogy a harminc magyar közül egyikünknek, sajnos, szerencséje volt. Az automata nagy csörömpöléssel kiadott neki egy halom konvertibilis fémpénzt. Ezt nem kellett volna tennie, mert a többi magyar egyből vérszemet kapott és röpke negyedóra leforgása alatt ott állt a teremben egy komplett turistacsoport, egyetlen frank költőpénz nélkül. így hát tényleg csak helyeselni tudom a kormány atyai szigorát, de tisztelettel felhívom a figyelmét arra, hogy a pénznyerő automatákon kívül más pénznyelők is találhatók országszerte, amelyeket szintén nem ártana megrendszabályozni. Több száz van például csak a budapesti utcákon olyan automatákból, amelyekbe pénzt kell bedobni, aztán fél karral rángatni, s ha szerencsénk van, akkor búgó hangot hallhatunk. Ilyenkor a nyertes egyszer tárcsázhat. Ez persze nem tói gyakori, ezért is nevezik az automatát nyilvános utcai szerencsefülkének. Előfordul, hogy hat kétforintost is elnyel és nagyritkán a játék végén egész halom érmét ad ki magából, igaz, hogy egyelőre nem konvertibilisét. Pénznyelő automatáról lévén szó, mindenki megértheti, hogy egy szocialista országban ez nem lehet magánszemély tulajdonában. Ez a fajta szerencsejáték az állami posta monopóliuma. Egy másik pénznyelő automata mellett el sem tudok menni anélkül hogy minden alkalommal, ott ne hagyjak 6-700 forintot. Pedig kerülnöm kellene hiszen hovatovább már csak erre keresek, mégis újra meg újra odaállok és egyszerűen nem tudom levenni a szemem a boszorkányos gyorsasággal pergő számokról. Aztán csak akkor eszmélek, amikor kattan egyet az automata, a benzinkutas pedig azt mondja, hogy hétszáznegyven. Ebből tudom, hogy megint nem nyertem. Ennél gyakrabban csak egy harmadik automatánál szoktam álldogálni. Talán ezen lehet a legjobban lemérni, hogy mennyire elhatalmasodott az emberen az átkos szenvedély. Határozottan emlékszem, hogy tíz-tizenöt éve még meg tudtam állni, 100-150 forintnál, ma meg szinte számolatlanul kapom elő a bankjegyet, amikor kattogni kezd az átkozott masina, amit közönségesen élelmiszerbolti pénztárgépnek hívnak. Azzal vigasztalom magam, hogy felfogás dolga, hogy melyik automata nyerő. Mesélik, hogy amikor felállították az első utcai kávéautomatákat, egy rendőr leállt a gép mellé és végeérhetetlenül szedte ki a műanyagpoharakban lévő fekete löttyöt. Közben szép sor gyűlt össze mögötte és a tizedik adag kávénál valaki illő udvariassággal megkérdezte, hogy nem lesz ez sok? A rendőr ingerülten visszaszólt, hogy maradjon csöndben. „Nem látja, hogy nyerésben vagyok?’LÓSZEMMEL NÉZVE A DOLGOKAT Annyit hallottam, hogy lovasnemzet vagyunk, hogy döntő elhatározásra jutottam. Megtanulok lovagolni, mielőtt még lebuknék, hogy magyar létemre nem tudok. A lovasiskolában először is azt tanultam meg, hogy az a ló, amelyikben az ember saját maga akar lovagolni, sokkal magasabb azoknál a lovaknál, amelyeken mások lovagolnak. Mindenesetre egy olyan sörösló külsejű muraközit választottam, amelyik abban is különbözött társaitól, hogy bóbiskolt. Felébresztették, az oldalához helyeztek egy hordozható lépcsőt, olyasmit, amilyet a repülőtereken látni, csak kisebbet. Fellépdeltem rajta, fentről barátságosan intettem a búcsúztatásomra megjelenteknek, a főlovásznak pedig csak annyit mondtam, hogy induljon el a többiekkel, majd én is megyek utánuk. El is tűntek az erdőbe vezető szelíd ösvényen, mialatt én mozdulatlanul ültem a nyeregben, mint Lotharingiai Károly ércbe öntött lovas szobra. Egészen jól megvoltunk így, mindaddig, míg a távolból nyerítés nem hallatszott. Akkor a muraközi megtáltosodott. A részletekre nem emlékszem pontosan. Amíg utol nem értük a többi lovat addig leginkább ahhoz hasonlíthatnám a nehéztestű ló vágtáját, mintha csuklós autóbuszon zötykölődtem volna lefelé egy végenincs lépcsősoron. Arra eszméltem, hogy kíméletesen lefejtik karomat a ló nyakáról és ismét a földön állok, mint indulás előtt. Azzal a különbséggel, hogy az ülésre szolgáló testrészem elviselhetetlenül sajgott. — A ló már csak ilyen — magyarázta a főlovász. — Abban is különbözik az embertől, hogy ha elmarad, utol akarja érni a társait. Mellesleg azóta már kifogástalanul meg tudom ülni a széket. Lovagolni ugyan nem tanultam meg, de a múltkor, amikor a televízióban a fogathajtó versenyt néztem, egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem emberszemmel nézem az izgalmas jeleneteket. Hanem lószemmel. Nos, ebből az aspektusból a verseny nem volt anynyira felemelő. Egyszeriben szembeszökővé vált, hogy itt valami rettentő igazságtalanságnak tapsol az a sok ember. Négy élőlény futva vonszolja a terhét, négy másik meg csak ül, egyikük a bakon legalább rángat egy hosszú szíjat, a többi azonban végképp csak hagyja, hogy húzzák. A hangszóróból is különös szöveg harsog, ha éppen szalad a szekér, akkor azt hallani, hogy persze, mert a hajtó fölényes biztonsággal irányítja. Ha egy meredekebb kaptatónál lelassul, akkor meg azt mondják, hogy persze, mert nem bírják a lovak. Ha a fogat átjut a szűk akadályon, akkor dicsérik a hajtót, hogy milyen ügyes. Hiba esetén kijelentik, hogy a lovak voltak ügyetlenek. Lószemmel nézve az sem volt kellemes látvány, hogy a verseny után a hajtők felálltak a győzelmi dobogóra, a lovak meg sehol. Illetve őket addigra már elvezették, kifogták és a nya- Ikukba akasztották az abrakos tarisznyát. Mármost elképzelhető, hogyha a lovak elé tennének egy fémből készült érmet és egy zabbal teli tarisznyát, akkor ők az utóbbit választanák, mert már ők is megtanulták, hogy erkölcsi elismeréssel ritkán lehet jóllakni. Ám ameddig a lovak nem tudnak beszélni, addig erre sem kapunk biztos választ. Ha egyszer a lovak majd beszélni tudnak, bizonyára érdekes dolgokat fognak mondani. Ügy gondolom, hogy mint értelmes lények nyilván helyeselni fogják, ha megbecsülik azokat, akik hajtanak. Legfeljebb annyit fognak hozzáfűzni, hogy becsüljék meg azokat is, akik húznak. ARKUS JÓZSEF 50
