Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
Töprengek: mit is tegyek, hogyan is kezdjem? Ezt a riportot ugyanis megírhatnám majd annyiféleképp, ahány csillag van az égen. Kerekíthetnék belőle például szabványos karriertörténetet: hogyan került 1962-ben egy 24 esztendős autószerelő a jugoszláviai Nagykikindáról az NSZK „északi fővárosába”, Hamburgba; hogyan lett ott — nem gépészmérnök, mint szerette volna, hanem — a Hamburger Abendblett, majd 1969. április 1-én a milliós példányszámban megjelenő magazin, a Stern fotóriportere. írhatnám a „fotóriporter” szót egyébként jelzőkkel is: „világjáró”, „világhírű” — és éppen ezért „irigyelt”; „találékony”, „lényeglátó”, „emberközpontú” — és éppen ezért „kiváló”. Egyik jelző sem túlzó, valamennyi illene rá. Ha karriertörténetet írnék Moldvay Mihályról, akkor mégis a „találékony” vagy talán inkább ennek szinonimáját, a „szemfüles” jelzőt választanám, meg egy rövid sztorit hozzá, érzékeltetendő, hogy „tört be”, hogyan „törhetett be” egy bácskai fiatalember a hamburgi profi fotósok meglehetősen zárt világába. 1965-öt írtunk akkoriban. Moldvay már túl volt az egyéves magán-fotóiskolán. Első felesége, egy rajztanámő tanácsolta neki: — Iratkozz be! Én már rég észrevettem: neked olyan szemed van, hogy meglátod azt is, amit a legtöbben észre sem vesznek .. . De hiába volt papírja, hogy elvégezte — drága pénzen — a tanfolyamot, hiába dolgozott hajnali négytől kilencig — iskolakezdetig —, majd kora délutántól késő éjszakáig egy üdítőitalgyárban, hogy a pénzt a tanfolyamra előteremtse, fotóriporteri állást nem kapott. — Újság volt akkor is Hamburgban elég, talán még több is, mint most — mondja —, de sehol sem vártak éppen rám. Nem maradt más, csak a gépkocsivezetés. Egy 36 tonnás teherautóval jártam München és Hamburg között, egészen addig, amíg egy óriási szenzáció lázba nem hozta Hamburgot: „Jön a Beatles együttes!” Ekkor szólította fel ugyanis a Hamburger Abendblatt szerkeszd tősége mindazokat a fotósokat, akik munkára ajánlkoztak, — a „vak tyúk is találhat szemet” jelszóval talán —, hogy készítsenek minél több felvételt a világszerte körülrajongott „gombafejűekről”. És most következik a jelző: „szemfüles”. Moldvay Mihály volt az egyetlen, aki egy vasutastól megtudta: az együttes, hogy a RIPORT A tumultuózus jeleneteket, a szokásos tömegverekedést elkerülje, nem a hamburgi pályaudvaron száll ki, hanem előtte, a kicsiny és jelentéktelen Ahrensburgban, s onnan autóval megy majd tovább. így történt tehát, hogy amíg a hamburgi pályaudvaron a fotóriporterek ezrei várták a Beatlest — hiába —, addig Ahrensburgban egyes-egyedül Moldvay fényképezett. Hadd tegyem hozzá: ő is hiába. Mert filmjét az esti lapnál elő sem hívták. S csak napokkal utána, amikor módja volt elárulni, mit rejt a tekercs, próbálták ki fotóriporteri tehetségét, mintegy kárpótlásképpen. Igaz viszont, hogy alig néhány hét múlva már Moldvay Mihály szállította az Abendblatt 3. oldalának napi szenzációfotóját.. De a karriertörténetnél jobban csábít, hogy valami családi-szociografikus riportot írjak róla. Ha ilyen szemszögből nézem, akkor viszont más jelzőt kell keresnem. A „világjáró” vagy még inkább az Egon Erwin Kischsel összenőtt „száguldó” illik reá ebben az esetben. Gondolják csak végig! Az esztendő 365 napjából kétszázat otthonától, családjától távol tölt. Járja a világot. A szó legszorosabb értelmében. Elég, ha végiglapozzuk a Stern egyik évfolyamát vagy a rengeteg felvételt, amit útjai során készített, gyűjtött ... Mexikó: katonák és cipőtisztító gyermekek. Izland: halászhajó a viharos tengeren. Olaszország: apácák nyakig feketében, a napsütésben szikrázó tengerparton. Egyiptom: kétségbeesett emberek Nasszer halálakor. Marokkó: az emberek kiözönlése (vagy inkább beözönlése) a Szaharába. S még egy marokkói kép, ez az egyetlen, amelyen a száguldó fotótóriportert is látom: zakója nyitott, ing sincs alatta, nyakában lóg fényképezőgépe, társabarátja-szerelme, arca borostás, homlokát gond ráncolja. Ha rajtam állna, ezt a címet adnám a fotónak: Munkában. Ahogyan mondja, csak két helyén nem járt a világnak, ahol pedig bőven lenne mit dolgoznia. Az egyik: Dél-Amerika. — Jugoszláv útlevelem van, a dél-amerikai országok egy részébe meg nem eresztik be a kommunistákat — magyarázza. — Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én is kommunista vagyok, nem. Az azonban nekem sem mindegy, hogy hol milyen politikát folytatnak... A másik hely, ahol nem volt: az USA. S talán a család nem is bánja, hogy Moldvay Mihály szegényebb maradt élményekben, tapasztalatokban, a világ meg fotókban. Mert a hét esztendős Jánoska érti ugyan, hogy édesapjának száguldania kell a nagyvilágban, s magyarázza is okosan öccsének: — Értsd meg, Miskó, nekünk csak akkor van pénzünk ennivalóra meg játékra, ha apuka sokat, nagyon sokat utazgat. Mert egyedül Hamburgban nem lehet fotókat csinálni. Ebből már csinált apuka eleget. Most már muszáj neki a világot járni! Ez egyébként így igaz. A szerencse csak az — így vallja ezt Moldvay Mihály is —, hogy az NSZK törvényei szerint az anya kilenc éven át otthon maradhat gyermekével, s ha ez idő alatt fizetést nem is kap, az állam garantálja, hogy ha el akar helyezkedni, munkához jut. — Igaz, így kevesebb a jövedelmünk — csinál hevenyészett számítást, szinte hangosan gondolkodva, riportalanyom —, de a gyerekeknek áldás, hogy az anyjukkal lehetnek, s én is nyugodtan járhatom a világot. És dicséri a feleségét, aki tanítónő, s ha ideiglenesen is, de lemondott hivatásáról, hogy ő, a férj, élhessen a sajátjáénak. — Mert ezt a szakmát csak akkor lehet csinálni, ha a feleségünk mellettünk áll. Én másodszor házasodtam, itt, a Sternnél is több kollégám van, aki már nem először nősült. Mert bennünket valóban nehéz kibírni. És sorolja: ha megérkezik, nem a család az első, hanem a felvételek kidolgozása. Ez két-három napot is igénybe vesz egy kiadós utat követően. Aztán sem következhet azonban pihenés, a családdal sem foglalkozhat kedvére, hiszen meg kell terveznie, elő kell készítenie a következő riportutat. Már előfordult, hogy a felesége megfenyegette: „Ha ezen a vasárnapon se maradsz velünk, vedd tudomásul, hogy elválók tőled!” De nem vált el. Pedig Moldvay Mihály elutazott. — De mit tehettem?! Kár aludni, ha valaki a Sternnél dolgozhat. Bűn volna ezt a lehetőséget nem kihasználni. Azt, hogy mindenhová eljuthatok, s elmondhatom képeimmel azt, amit akarok, szinte az egész világnak! Olyan meggyőzően, lelkesen mondja ezt, hogy szinte nem hiszek a fülemnek, amikor csendesen, szinte önnönmagának szólva, hozzáfűzi még: — Csak az a baj, ha elutazom, FOTÓRIPORTERREL 38
