Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-15 / 6. szám
Bizonyosan akad ennél a szobornál, az abasárinál, szebb is, nagyobb is, nevesebb személyiséget ábrázoló is, de szintúgy bizonyos, hogy pillanatnyilag alig akad az országban olyan szobor, amelyről annyit beszélnének, mint erről. Emlegették, hallottam, a pesti villamoson, a debreceni „zsibin”, írtak róla az újságok, hetilapok, szólt róla a televízió, s ha eddig csak rizlingjéről és saszlájáról volt híres, most már szobráról is nevezetes Abasár. Miért? Csak azért, mert ez a szobor, amelyet Aba Sámuel királyunkról, Szent István húgának férjéről mintázott meg Till Aran hódmezővásárhelyi szobrásznő, nem állami vagy községi pénzből, sem pedig közadakozásból, hanem magánerőből emeltetett. írhatnám így is: magánzsebből. Szabó Miklós zsebéből. Sokan — újságírók is, mások is — éppen ezért arról faggatták elsősorban az abasári Rákóczi termelőszövetkezet szőlőoltvány-termelő üzemének ágazatvezetőjét: — Mennyibe került? Drága volt? Miből tellett rá? A harmadik kérdés: fölösleges. Elég körülnézni a községben, s megszámolni, hány emeletes, összkomfortos családi házat, néhol kacsalábon forgó villát emeltek az utolsó néhány esztendőben vagy van éppen most épülőfélben, hogy meggyőződjünk róla: jó nénány milliomos élhet ezen a tájon, hála a szőlőnek, a bornak és nem utolsósorban, éppen a Szabó Miklós irányításával termelt évi négyötmillió oltvány vesszőnek. Az, persze, igaz: ha igen-igen jól fizet is Abasáron a közös és a háztáji, szoborra kerek félmilliót eddig csak Szabó Miklós költött a vagyonából, rajta kívül senki más. Igaz viszont az is, hogy ő sem számított ilyen csinos summára. Amikor az ötlet megszületett, s megkezdődtek a tárgyalások a művésznővel, könnyebnek ígérkezett a szobor, alacsonyabbnak a költ- 1 ség. Amikor pedig a megrendelő kételkedett az ígéretben — hogy tudniillik nem lesz súlyosabb öt mázsánál a kiöntött szobor —, Till Aran fogadást ajánlott: egy tábla mogyorós csokoládét. — Amikor aztán a postás meghozta a fogadásnyereségemet — meséli Szabó Miklós —, mondtam a feleségemnek, hogy ilyen méregdrága csokit se ettünk eddig, Belekerül ez nekünk vagy százezer forintunkba! Mert végül egy majd’ kilenc mázsás Aba Sámuel került az abasári templom elé, ennek folytán jócskán megemelkedett az öntő, a cizelláló, a szállító stb. számlájának összege. Én azonban nem azért utaztam Abasárra és kerestem meg a szoborállíttatót, hogy a zsebébe nézzek : mennyit vett ki belőle, menynyi maradt benne? Inkább a gondolataiba vágytam belelátni: mi késztette ezt a higgadtnak látszó, megállapodott, 56 esztendős embert arra, hogy egy mindössze három-négy évig (1041-től 1044-ig) uralkodott, réges-rég elporladt királynak szobrot emeltessen? Szabó Miklós egy történettel kezdi: — A századforduló táján megélénkült a közlekedés, a postaforgalom, és egyre inkább zavaró volt, hogy sok település azonos nevet viselt. Sárból — így hívták a mi községünket a honfoglalástól — is akadt néhány, így hát összeült annak idején az elöljáróság, hogy valamilyen megkülönböztető elő- vagy utónevet válasszon a helységnek. A Gyöngyös környéki falvak általában a Gyöngyöselőnevet, a mátraiak a Mátra szót „ragasztották” a régi névhez, s ennek mintájára Sár akkori nagy befolyású irányítója, Hanák Kolos középbirtokos a Mátrasár elnevezést erőltette. A képviselőtestület azonban leszavazva, s egységesen kiállt amellett, hogy A bitsárnak nevezzék ezután a községet, hi-2 EGY SZOBOR KRÓNIKÁJA 12
