Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-15 / 6. szám
KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK TISZTA FORRÁSAI ACZÉL GYÖRGY BESZÉDE SZOMBATHELYEN Az új Szombathelyi Képtár Szombathely, Derkovits Gyula szülővárosa 1976-ban képtárépítő egyesületet alapított azzal a céllal, hogy nagy fia életművének, továbbá Dési Huber István hagyatékának és a modern magyar képzőművészet más alkotóinak, alkotásainak illő és méltó környezetet teremtsen. A felemelő célra magánszemélyek ezrei, különböző közösségek áldoztak kisebb-nagyobb összegeket: együttesen mintegy 40 millió forinttal járultak hozzá a nemes gondolat megvalósításához. A képtárat most avatták fel. A szocialista művészet otthonának szánt képtár avatóünnepségén Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára mondott beszédet. Aczél György egyebek mellett a következőket mondotta: — Most, amikor Derkovits Gyula, Dési Huber István, Goldman György és az egész Szocialista Képzőművész Csoport emlékét idézzük, az általuk képviselt ügyet méltatjuk. A két világháború közötti évtizedek művészeinek többsége szemben állt az akkori rendszerrel. Ha megrajzoljuk a harmincas évek hivatalos Magyarországával valamiképpen szembehelyezkedő művészet keresztmetszetét, az gazdagabb képet mutat, mint a magyar művészet bármelyik megelőző szakasza. Mert lehet, hogy sok minden választotta el Bernáth Aurélt a „szentendrei” Vajda Lajostól, Farkas Istvánt Tornyai Jánostól, de egy dologban biztosan megegyeztek. Abban, hogy távol tartották magukat attól az ideológiától, amely elvárta a szolgáló művészektől a retrográd eszmék kifestését, megmintázását, hamis-hazug formák felújítását, alkalmazását. Maradandó értékek a zenében, irodalomban is a baloldali vagy a baloldallal rokonszenvező művészek műhelyeiből kerültek ki. Ez a nemzeti hagyomány. Legnagyobb művészi példaképeink a fasizmus térnyerése idején, a fogyó levegőben, a nyomasztó korban egyre erősebb szóval tettek hitet az emberi tisztaságnak, a szépségnek az eszméje FOTO: CZIKA LÁSZLÓ — MTI mellett: az irodalomban József Attila, a zenében Bartók Béla, a képzőművészetben Derkovits Gyula. Nem csupán a „máról — a mának” szólt az ő művük, hanem a történelem folyamatáról, múltról, jelenről, jövőről — jelennek és jövendőnek. A Derkovits-mű — például a Hajókovács — számomra ugyanolyan szimbolikus erővel igaz, mint József Attila munkása, aki „majd a sötét gyárra szegzi az Ember öntött csillagát!”. A mozgalmi tudatnak, a nemzet jobbjai gondolkodásának tehát már a felszabadulás előtt, már az ő művében is rendelkezésre állt a példa, hogy a proletáron keresztül láttatni lehet az egész emberiséget; a proletártragédián át a világtragédiát, a proletárharmóniával pedig a lét kiküzdhető harmóniáját lehet megidézni. Derkovits komor képein az ablak nemcsak a tájra, hanem a jövőre is nyílik, önarcképeiről szigorú tekintet néz szembe a világgal —- és néz a mi szemünkbe is. „Szenvedéseiből, s akikkel egynek tudta magát, a kisemmizettek gyötrelmeiből, akárcsak költészetében József Attila, új dalt teremtett. Üj lírát, új melódiát, melynek tiszta szólamában ott él a múlt bánata, a jelen küzdelme, de a jövő reménye is.” Ezt a pontos-szép, értő jellemzést Dési Huber István fogalmazta meg. ö a másik proletár mester, akit egyébként a marxista művészeti gondolkodás, a tudományos igényű elvi műkritika nagy alakjaként is számon tartunk ... A szónok a továbbiakban rámutatott: — A hajdani harc letéteményesei és közvetlen szövetségeseik az ötvenes évek elejére mindinkább kisodródtak a képzőművészeti élet centrumából. Először talán csak a nemtörődömség, a politikában, művészetpolitikában megbocsáthatatlan képességpazarlás, majd mindinkább egy felismerhetően tudatos félreállás tette helyzetüket bizonytalanná. Döntő hibának bizonyult, hogy visszaéltek az embereknek, a művészeknek, a szocializmus eszméje iránti mély tiszteletével, várakozásával és tiszta hitével, s hogy nem került sor igazi, őszinte, tisztázó célú vitára arról, miként alakuljon a felszabadult ország művészete, mi itt a művész, a művészet szerepe és küldetése. Mégis vissza kell utasítanunk azt a képtelen állítást, mely szerint az akkori kultúrpolitika által inspirált és irányított szűk látókörű naturalizmus, amire gunyoros értelemben használják a „szocreál” kifejezést, csupán részben is azonos lenne, lehetne akár a szocializmussal, akár a realizmussal. De vissza kell utasítani azt a nézetet is, hogy a kor hibái megölték a művészetet. A szocializmus, a kultúra erejét, az értékek melletti kiállás lehetőségét olyan maradandónak bizonyult művek hirdetik, mint például Domanovszky Endre dunaújvárosi freskója, Somogyi József „Martinász”-a, s olyan humanista szellemű művek sora, mint Szőnyi István festményei, Kerényi Jenő plasztikái. Másoknak, s ők sem voltak kevesen, a nyilvánosság lehetőségétől megfosztva kellett várniok a jobb, tisztább időkre. Az újjászületés, amelyben a nagy, össztársadalmi megújulás mellett a művészet is szükségképpen „megújhodott”, nem késhetett sokáig. Az MSZMP művészetpolitikája nemcsak torzulásokat korrigált, hanem egyszersmind a szocialista és humanista művészeti hagyomány elejtett-elrejtett folytonosságát is helyreállította, arra is épített s épít mindmáig. Amikor 1956 után meghirdettük a „nyitás” politikáját, Derkovitscsal, József Attilával — és Bartókkal is! — balra nyitottunk. Vissza kellett nyúlni az 1945 előtti képzőművészet tiszta forrásaihoz is. Az első nagy lépést az 1957. évi Tavaszi Tárlat tette meg, amely már az 1958-as művelődéspolitikai irányelvek szellemét előlegezte. Azt, hogy a társadalom és a politika a művészettől elsősorban az értéket, az igazmondást, a mély és őszinte humánumot, a szépséget, a közösség gazdagodó szükségleteinek szolgálatát várja. Ez a folyamat — akkor sem képzeltük, ma sem hirdetjük az ellenkezőjét — még így sem ment végbe könnyen. Az 1957-es tárlat úgy fog bevonulni a magyar művészet históriájába, mint a sokszínűség jele. S bár a kiteljesedés folyamata nem volt sima, ha nem haladhatott másként, csak ellentmondások, végletek, újabb fel-fellobbanó türelmetlenségek árán — mégis: feltartóztathatatlanul haladt előre. Nem akarjuk azt állítani, hogy ettől kezdve minden kérdés könynyen megoldódott; azt sem, hogy mindent és mindenkit érdeme szerint becsültünk meg. Tudjuk, hogy vannak adósságaink, de hisszük, hogy az 1957 utáni időszak hibáit az élet kijavította és kijavíthatja. Senkinek nem kellett megaláztatásokat tűrnie, senki előtt nem zárultak be az alkotó lehetőségek. Előfordult, hogy nem értettük meg idejében a kibontakozóban levő új értékeket? Biztosan! De mindig igyekeztünk szélesre tárni a kaput — mondta egyebek mellett megnyitó beszédében Aczél György. TERMÉSZETTUDOMÁNYOS ÉS MŰSZAKI TALÁLKOZÓ 1986. augusztus 4—9. között természet- és műszaki tudományos találkozó lesz Budapesten hazai és külföldön élő magyar, illetve magyar származású szakemberek számára „Magyarok szerepe a világ természettudományos és műszaki haladásában” címmel. A találkozó szervező bizottságának elnöke, dr. Pungor Ernő akadémikus, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora, sok magas színvonalú tudományos konferencia és kongresszus szervezője. Tőle kérdeztük: hol tart a találkozó szervezése? — Azok a neves tudósok, akikkel legutóbbi látogatásom során az Egyesült Államokban találkoztam — mondta dr. Pungor Ernő professzor — nagy örömmel fogadták meghívásunkat a budapesti találkozóra és készséggel vállalkoztak arra is, hogy a találkozó elnökségében részt vegyenek. Persze lehetetlen volt mindazokkal összejönnöm, akik első felhívásunkra válaszolva már most Dr. Pungor Ernő akadémikus FOTÓ: BOROS JENŐ bejelentették részvételüket, hiszen akkor több mint másfél száz honfitársunkat kellett volna megkeresnem. Ezért most örömmel ragadom meg a lehetőséget, hogy a Magyar Hírek hasábjain szólhatok mindazokhoz is, akikhez első körlevelünk címváltozások miatt nem juthatott el. A magyar szakértelmiség legjobbjai mindenkor gazdagították és gazdagítják ma is a természettudományos és műszaki haladás eredményeit. Találkozónk célja, hogy az okokat, az újabb eredményeket — amelyek magyar vagy magyar származású kollégáink szakmai tevékenységét fémjelzik a világban — itthon is bemutathassuk. A nemzetközi információcsere révén természetesen ismerjük honfitársaink eredményeinek egy részét és büszkék is vagyunk munkájukra. A külföldön élők is élénken érdeklődnek országunk tudományos és műszaki fejlődése, itthoni kollégáik szakmai teljesítményei iránt. Ezek az igények érlelték meg egy olyan fórum létrehívását Magyarországon, ahol a kapcsolatokat szorosabbra lehet fűzni és informálni lehet egymást. Találkozónkat, rendezvényünk rangjához és várható magas szakmai színvonalához méltó kereteket biztosítva — a Budapesti Műszaki Egyetemen tartjuk meg. A találkozó négy napján elhangzó előadásokról és a bemutatott poszterekről teljes áttekintést nyújtó kiadványt jelentetünk meg. SZ. E. 4
