Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-01-19 / 1-2. szám
Új tények Budai Parmenius A tar fejen lilás hajcsomó, kifejezéstelen szemek, toprongyos öltözet. Ha a fülön biztosítótű helyett egy Walkman fejhallgatója van, az már az érdeklődés jele... Nyugat-Európa utcáin, terein megszokott látvány ez, olykorolykor Budapest utcáin is feltűnnek. Ök a punkok, az új nihilizmus hirdetői. Magam azok véleményét osztom, akik szerint a punk épp olyan tünékeny divathullám, mint sok egyéb, a jólét termelte polgárpukkasztó, szélsőséges magatartásforma. Ősz Ilona képein is hasonló gondolatokat érzek. A jelenség festőiségét ragadja meg, nem fogalmaz képeibe ítéletet — csak szemlél, rögzít. „A hajdan oly híres koppenhágai karneválokra emlékeztet engem a punkok serege. Jelmez ez, nem egyéb, kicsit hamis, akár a karnevál maga.” Ősz Ilona nyolc éve él Dániában, ahova feleségnek ment — és festő lett! Az Iparművészeti Főiskolán végzett Budapesten. Talán ennek köszönhető, hogy jelmezt is tervez, könyvet is illusztrál és végzett belsőépítészetet, rajzolni tanít. „Festeni édesapám halála után kezdtem el, amíg élt, meg se fordult a fejemben, hogy komoly szándékkal ecsetet fogjak a kezembe. De amikor ott maradt a sok vászon és ez a festőállvány, amelyet ma is használok, úgy éreztem, meg kell próbálnom.” Amikor képeinek fogadtatásáról faggatom, fanyar mosollyal felel: „A dánok azt mondják, hogy magával hozta hazája színeit. A magyarok így: mennyire északi! Egy biztos, magyar vagyok, de most dán is. En ezt nem választom ketté!” A ház barátságos, hangulatos szalonjában, amely az éjszakába nyúló baráti beszélgetések színhelye lehet, a két, egymással szemközti falon Ősz Ilona, illetve férje portréja. Két kemény, céltudatos ember néz egymásra. „A férjem etnológus, szociológus. Ideális partner ahhoz az élethez, amelyet választottam magamnak.” Magyarországon tudja-e a művészvilág, ahonnan kiszakadt, hogy Ilona festő lett? „Tudniuk kellene?” —, kérdez vissza nyomban úgy, mintha minden odakötő szálat elvágott volna már. „Részt vettem a Tisztelet a szülőföldnek kiállításon, évente hazajárok, tehát találkozhatom azokkal, akikkel akarok. Nem akarok azonban bizonyítani, dicsekedni. Dolgozni, festeni akarok. De azt jól!” L. S. Egy újonnan talált levelet szeretnék ismertetni, amely levél adalékokat nyújt Budai Parmenius István életéhez. Az említett levelet Jean Hotman írta William Camdennek, a Britannia neves szerzőjének, a londoni Westminster School tanárának, valószínűleg 1588 márciusában. Noha Quinn és Cheshire hivatkoznak a két Hotman (Jean apja, Francois mint a Franco- Gallia című hugenotta szellemű politikai értekezés szerzője vált ismertté) levelezésére, amely Epistolae Francisci et Joannis Hottomanorum címen már 1700-ban megjelent Amszterdamban, meglepő módon nem vették észre azt az ebben a vaskos kötetben lappangó, annak 276. lapján olvasható (XIX. sorszámú) levelet, amelyet Hotman Budai Parmenius érdekében írt. A szöveg alapján (Quinn és Cheshire ide vonatkozó feite vei ellentétben) biztosra vehetjük, hogy Budai Parmenius első Angliában megjelent műve a Henry Untonnak ajánlott Paean, azaz „Hálaadó ének”, a CIV. zsoltár szabad parafrázisa volt. „Ezt az embert már a Paeanból ismered” írja Hotman, tehát Camden már korábban látott példányt (s aligha kéziratosat) ebből a költeményből, még Budai Parmenius Londonba érkezése és annak Sir Humphrey Gilberttel, a De Navigatione patrónusával való megismerkedése előtt. Ez nem zárja ki a feltételezést, hogy a magyar peregrinus művét a berkshirei Wadley-ban, az Unton rezidencián írta, csak alighanem még Oxford előtt, valamikor 1581-ben. Másodszor, Hotman részben megismétli azt, amit magától Budaitól tudunk (a De navigatione előszavából), hogy tudniillik a török uralom alatt levő Budán született, s hogy protestáns meggyőződése (hitbéli buzgósága?) miatt hagyta el Magyarországot, s bújdosik már számos éve (iám multis annis) a németországi és angliai akadémiákon. Ez, úgy hiszem, feljogosít arra, hogy elvessük Quinn és Cheshire hipotézisét Budai Parmenius esetleg páduai tanulásáról; ha tanult volna ott, ezt Hotman biztosan megemlíti ajánlólevelében. Megerősíti viszont azt, amit Budai a De navigatione előszavában ír: „Vándorlásaim során csaknem három éven át nemcsak _a tudomány jó néhány hajlékát, hanem sok bölcsen berendezett államot... is módomban volt megismerni.” Ogy tűnik, Parmenius „csaknem három éven át” tartó vándorlását nem költeménye megírásának időpontjáig, hanem csak Angliába érkeztéig számítja, s így lehetséges, hogy már 1578-ban útrakelt. A fenti levél Egy korábbi számunkban megemlékező írást közöltünk Budai Parmenius Istvánról, melynek néhány téves állítására Gömöri György, Cambridge-ben élő költő, irodalomtörténész hivta fel a figyelmünket. Alábbiakban részleteket közlünk Gömöri Györgynek egy, az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent tanulmányából, mert úgy érezzük - nem csupán a helyreigazítás okán - hogy Budai Permenius István életműve, pályája — ahogy mondani szokás - megér még egy misét.. . szerint elsősorban németországi egyetemeken fordult meg. S végül leveléből az is kiviláglik, hogy a Paean szerzőjének képességeit nemcsak az ifjabb Richard Hakluyt, a Savile testvérek és később Sir Humphrey Gilbert ismerték fel, hanem az egész oxfordi puritán-humanista kör, amely Jean Hotmant is befogadta. Camden egyébként hamar megnyugtatta oxfordi barátait (egy valószínűleg Hakluytnak írt levelében), hogy gondját viseli majd „a budai Parmenius úrnak”. Mindeddig egyetlen biztos adatunk Budai István Angliát megelőző egyetemi tanulásáról az a bizonyos wittenbergi matrikuláció volt, amire Klaniczay (Klaniczay Tibor akadémikus — a szerk.) is hivatkozott. Budai nevét 1579 szeptember 29-én jegyezték be az anyakönyvbe, utána az év végéig még két újabb magyar (Vásárhelyi Izsák, Szikszói János) matrikulál. Elég valószínű azonban, hogy Budai Parmenius még egy teljes tanévet sem töltött Wittembergben, hanem pár hónap elteltével máshová távozott. Erre abból következtetek, hogy neve nem szerepel azon a listán, amit a fontosabb Wittenbergben tanult magyarokról állított össze alig néhány évvel később Laskai Csókás Péter. De hát Wittenbergen kívül mégis hol járhatott Budai 1578-tól (vagy 1579-től) 1581-ig? Megfordulhatott több németországi egyetemen Marburgtól Tübingenig, valószínűleg Svájcba is átrándult (ezt a lehetőséget Quinn—Cheshire is felveti), más magyar protestáns látogatók is szívesen elidőztek Genfben, Zürichben és Bázelben. A legvalószínűbbnek mégis az látszik, hogy Budai nem került el egy olyan akadémiát, ahol már bevezették a ramista pedagógiai reformokat, nevezetesen Johannes Sturm akadémiáját Strasbourgban. Annál is inkább, mert (Bázel mellett) itt időztek legszívesebben a kor angol utazói Itáliába utaztukban, s itt kerülhettek kapcsolatba a magyar vándor humanistával. Ha a fenti kérdésre megnyugtató választ nem is adhatunk, Istvánról tisztázni szeretnénk egy másik problémát: honnan indult külföldi tanulmányújára Budai Parmenius? Ha elfogadjuk Klaniczay feltevését, amely szerint Ráckevén kezdett tanulni, feltehetőleg Skarica keze alatt, nem kell még feltétlenül elfogadnunk a hipotézis következő láncszemét, hogy Budai később Kolozsvárt folytatta volna tanulmányait. Klaniczay ugyanis helytelenül értelmezi a De navigatione ajánlólevelének egyik kitételét: „quibus tűm Pannóniáé nostrae turn imprimis salvae adhuc earum reliqua florescunt” — a „mi Pannóniánkat”, más szóval a két Pannóniát Budai Parmenius nem a királyi Magyarországra és Erdélyre vonatkoztatja, ahogy azt Klaniczay gondolja, hanem hagyományos értelemben Ausztriára és Magyarországra érti. De a hipotézis, amely szerint Budai István a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult és Erdélyben, illetve Báthori István Lengyelországán keresztül át jutott volna el Angliába, más okoknál fogva is kétségbe vonható. A De navigatione szövegében két célzást is olvashatunk Magyarországról. Az első a latin költemény 77—79. sorában fordul elő, ezt Csorba Győző így fordítja: „És a magyar nép is, mely szűk földjét, kicsi táját / őrzi s hajdan időkben nem győzték soha még le / ám most folyton veszt, — meg a régi enmzet, az illír.” Itt a „szűk föld” kétségtelenül a királyi Magyarország kicsire zsugorodott területét jelenti, amit a horvátokkal (az „illírekkel”) együtt állandóan meg kell védeni a töröktől. A másik utalás a latin eredeti 162 —164. sorában olvasható. Arról panaszkodik a költő, bár örömest énekelne a Sir Humphrey Gilbert által gyarmatosítandó új földrész hőseiről, ezt mégsem teheti, mert „el kell mennem, bár nem akarva / vissza az Isten balsorába, csak ebbe, csak ebbe”. A magyar versfordítás itt nem adja teljesen vissza az eredetit — Budai Parmenius ugyanis nem egyszerűen „balsors”-ról, hanem a „Duna melletti siralmas vereségekről” kell, hogy énekeljen. Más szóval megint csak a török elleni harcnak kellene lekötnie figyelmét. Olyan motívum ez, amit az erdélyi-páduai humanista kör (talán az egy Leonhard Uncius kivételével) általában kevésbé hangsúlyozott a bécsi—nyugat-magyarországi humanistáknál. A Budai Parmenius műveiben Erdéllyel és a történelmi magyar területek keleti részével kapcsolatban megnyilvánuló teljes utaláshiány, úgy hisszük, a Habsburgok uralta Magyarországhoz köti ezt a nagyon is öntudatos humanistát. 15
