Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-03-02 / 5. szám

MINDEN FORINTOT MEGBECSÜLNI

Interjú Hetényi István pénzügyminiszterrel

— ön az országgyűlés téli ülésszakán a költségvetés tárgyalásakor azt is vázolta, hogy milyen gazdasági célokat tűzünk ki magunk elé erre az évre. Azóta pontosan ismerjük az 1985. évi népgazdasági terv céljait, kevesebbet hallhatunk viszont az e célokhoz tartozó eszközökről. Vajon ki fogunk-e jönni ebben az évben a pénzünkből?

— 1984-ben sokat tettünk azért, hogy az ez évi célokhoz megfelelő eszközöket teremtsünk. Hadd emlékeztessek arra, hogy az év második felében az egész ország visszhangzott a gazdaságirányítás továbbfejlesztésében tervezett és tett intézkedéseinktől, így az új vállalatvezetési formáktól, az új szabályozóktól és így tovább. Ezektől azt várjuk, hogy segítsék a gazdaság előirányzott megélénkülését, a hatékonyság javulását. Kijövünk a pénzünkből, előirányoztuk adósságunk bizonyos mértékű törlesztését is. Emellett beruházásokra, a gazdasági szerkezet átalakítására új hiteleket is fölveszünk, miközben törlesztjük a régieket.

— Amikor a családi költségvetést tervezzük, egyes dolgokra bár nem szeretnénk, fogcsikorgatva azért kiadjuk a pénzt. Talán azért is marad kevesebb olyan dolgokra, amire szívesebben költenénk. Így van ez a népgazdaság egészét nézve is?

— Nem minden kiadott forintot irányoz elő egyformán szívesen az ember. De hát persze, ha elfogadtunk egy tervet, akkor minden előirányzott forintot — hogy úgy mondjam — szeretni kell, hisz a tervben elismertük annak szükségességét. Ha az állami költségvetésnél maradok, akkor két nagy csoportra célszerű bontani a kiadott összegeket. Az egyik a vállalatok számára rendelkezésre bocsátott pénz, ami persze jóval kisebb, mint a vállalatok által befizetett adók összege. A kiadások másik csoportja közvetlenül a lakosságot érinti. Ez utóbbi csoportba tartoznak az oktatásra, kultúrára, egészségügyre, szociálpolitikára fordított összegek, ami sohasem lehet elég. Amire az első csoportban többet adnék, az a gazdasági szerkezet átalakítását célzó fejlesztések támogatása. Amire kevesebbet adnék, az az a támogatás, amelyet a gazdálkodás nem kielégítő hatékonysága miatt adunk. Ezt mindenképpen átmenetinek kell tartani, hiszen egy egészséges gazdaságban csak egészséges egyedek, egészséges vállalatok élhetnek meg. Az ilyen jellegű termelési támogatás csökkentendő, ezeknél mindig keressük a mérséklés lehetőségeit.

— A vállalatoknak nyújtott támogatásoknál maradva, amelyeknek egy része, mint ön is mondta, indokolt...

— ... indokolt, de nem perspektivikus ...

— ... tehát távlatilag megszüntetendő, vagy legalábbis mérséklendő. Éppen a tendenciából következően nem kell ettől tartani, hogy az eddigieknél több vállalat kerül pénzügyileg lehetetlen helyzetbe: hogy fel kell őket számolni?

— Természetes, hogy lesznek olyan vállalatok — bármilyen sajnálatos is, de természetes —, amelyek időnként nem tudnak fizetési kötelezettségeiknek eleget tenni, amelyek alacsony jövedelmet érnek el, esetleg veszteségesek. Furcsa is volna, ha nem lenne ilyen vállalat, hiszen ki hiszi azt el, hogy a több ezer vállalatból és szövetkezetből mindegyik olyan színvonalon gazdálkodik, ami megüti a nemzetközi mércét. Ha néhány ezer vállalatból néhányszor tíz ilyen vállalat van, az inkábbb az egészséges feltételek jele. Tudniillik annál, hogy van néhány ilyen gyengélkedő, csak egy dolog volna rémesebb: ha egyetlenegy sem volna. Ez ugyanis azt mutatná, hogy a szabályozásunk egyáltalán nem működik hatékonyan.

— Mindannyiunkkal előfordul, hogy gyengélkedünk. Az is előfordulhat, hogy egy vállalat, amely jelentős mértékben exportál, a világpiaci árak esése következtében olyan helyzetbe kerül, amelyből nem tud önerejéből azonnal, vagy rövid idő alatt kilábalni. Ha úgy tetszik, nem tud meggyógyulni. Nem fenyeget az a veszély, hogy az átmenetileg gyengélkedőből komoly beteg lesz? Pedig a betegség komolyra fordulása megelőzhető volna egy gyógyító kúrával?

— Fenyeget ez a veszély. Ennek két oka szokott lenni. Az első, hogy a szervezet nagyon gyenge, és ez a gyógyítás közben derül ki. Először csak influenzának látszik, de aztán kiderül, hogy komoly betegségről van szó. Néhány vállalatról ez is kiderült. (Ezt a hasonlatot persze az érintett vállalatvezetők többsége úgy folytatná, hogy az orvos téved hogy rossz orvosságokat, szabályozókat ad és ettől megy tönkre a vállalat. Nem tagadom, ilyen eset is előfordulhat, de azt hiszem, az életben is ez a ritkább.) A gyengélkedő vállalatok új erőre élesztősének módszerei sok vonatkozásban kialakultak.

Vannak átmeneti állami beavatkozások, úgynevezett intervenciók. Ha a vállalat ki tud dolgozni egy programot a rendbejövetelre, ahhoz rendszerint méltányos, közvetett vagy közvetlen segítséget tudunk adni. Egyet nem tudunk csinálni: ha a vállalat nem képes kilábalási programot adni, akkor nem tudjuk több évre betegállományban tartani.

— Ez az év, aminek most nekivágunk, egyrészt egy középtávú tervidőszak utolsó éve, másrészt még az 1979-ben kezdődött gazdasági periódus hetedik éve. Ez a gazdaságpolitika már nem az életszínvonaljavítást tette kiemelt helyre, hanem az ország fizetőképességének megőrzését és ennek függvényében az életszínvonal megtartását. Változik-e ez a rangsor az előttünk álló években? Ügy is fogalmazhatnék, hogy vége lesz-e a hét szűk esztendőnek?

— Örülök, hogy föltette ezt a kérdést, mert újabban sokszor teszik föl nekem. Ügy vélem, hogy bizonyos fogalmakat nem jól használunk. Az évek egymás után következnek, és az, hogy mi egy tervidőszak első vagy utolsó évében vagyunk, a gazdasági folyamatokra nincs különösebb kihatással. A gazdaságban van egy bizonyos folyamatosság, ha valamilyen szempontból ki kell választanom, hogy melyik év a fontos év, akkor csak azt tudom mondani, hogy mindig az, amelyikben éppen vagyunk, vagy amelyik éppen előttünk van. A múltból nem lehet tartósan megélni, a távoli jövőre hagyatkozni pedig — anélkül, hogy az adott percben ne tegyek meg mindent, amit tudok — nem lehet. Ez a bibliai hasonlat — a hét szűk esztendő —- kezd kedveltté válni, de egy bibliai hasonlatból nem csinálhatunk közgazdasági fogalmat. A hatodik és a nyolcadik esztendő számomra éppen olyan, mint a hetedik. Egyetlenegy dolgot tudunk ehhez is mondani, de ezt már mondtuk két évvel ezelőtt is és mondjuk a következő két év során is: akkor ér véget a hét szűk esztendő, amikor saját teljesítményeink érzékelhetően javulnak, tehát ha az objektív követelményekhez jobban fel tudunk zárkózni. Ha ezt elérjük, javul a helyzet, ha nem — akárhányadik esztendő is van. Reméljük, hogy gazdasági teljesítményünk az eddigieknél jobban alakul, megfelelve a követelményeknek.

GÁLIK MIHÁLY

(Az interjú a Magyar Rádió ,,168 óra” című műsorában hangzott el.)

A közgazdasági környezet — a szabályozók, a költségvetés és a vállalatok közötti jövedelemmegosztás formája, az adó- és hitelpolitika,a támogatáspolitika stb. — a fejlődés más-más időszakában más és más funkciót láthat el. Adhat olyan keretet a gazdaság működéséhez, amely védelmet nyújt mind az esetleges külső gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi „támadások”, mind az erőforrások belső, a termelő-gazdálkodó egységek részérdekei szerinti szétforgácsolódása ellen. A fejlődés más lépcsőfokain viszont a közgazdasági környezet rugalmasságának növelése viheti előbbre a gyarapodást.

A magyar gazdaság adottságainál fogva nyitott gazdaság, tehát nem mondhat le a nemzetközi piacokkal fennálló — és a gazdaság fejlődésével párhuzamosan és gyorsan szaporodó — műszaki, tudományos, termelési és kereskedelmi kapcsolatairól. E kapcsolatok megkövetelik az egész gazdaság rugalmasságát, gyors alkalmazkodóképességét is.

Magyarországon a nemzeti jövedelem négy évtized alatt több mint az ötszörösére nőtt (1968-tól a 80-as évek elejéig a duplájára), az ipari termelés csaknem a tízszeresére emelkedett. A nagyméretű és egyre összetettebb, korszerűbb gazdaság jó hatásfokú irányítása újabb és újabb eszközök alkalmazását tette szükségessé, különösen a 70-es évek végétől. Az újabb eszközök alkalmazása tovább erősítette a vállalatok önállóságát, s persze, ezzel együtt, kockázatukat is. A vállalati rugalmasságot, az önálló hatáskört jelentősen bővítette, hogy a magyar vállalatok — a 80-as évek elejétől — lényegében szabadon, saját üzleti számításaik alapján kezdeményezhetnek társulásokat más gazdálkodó egységekkel, akár külföldi vállalatokkal is; alapíthatnak leányvállalatokat vagy kisvállalatokat.

A gazdaság fejlődésével olyan nagyságrendűvé vált a vállalatok által megfogalmazott beruházási javaslatok mennyisége, hogy lényegében lehetetlenné vált valamennyiről egy központban dönteni. Ráadásul, ha a vállalat „csak” javasol, de a döntést az iparirányítás, vagy a kormány hozza, akkor ezzel a következmények iránti felelősség súlypontja is átkerül az iparirányításhoz.

Annak érdekében, hogy a felelősség is egyértelműen odakerüljön, ahol a fejlesztési ötlet is felmerül, az irányítás mechanizmusából először is egyre inkább kikerült a vállalatok ingyenes beruházási segélyezése. (Ezt a folyamatot persze siettette a költségvetésnek a világgazdasági hanyatlás miatt romló helyzete is.)

A fejlesztéshez, beruházáshoz — a vállalkozáshoz — azonban nemcsak döntési jog és kockázatot vállaló bátorság kell, hanem pénz is. A beruházásra fordítható összegek részben a költségvetés, részben a bank, és harmadrészben a vállalatok birtokában vannak. Az a jó — ezt az üzleti világ valamennyi résztvevője tudja —, ha egy adott gazdaság (egy ország vagy egy vállalati gazdaság) valamennyi erő-10