Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-03-02 / 5. szám

SVÉDORSZÁGI MAGYAR TANÁROK TOVÁBBKÉPZŐ TANFOLYAMA

Amikor becsöngettek az első órára, már minden kisgyerek tudta, kik azok a felnőttek, akik jegyzetfüzettel a kezükben helyet foglaltaik a terem végében, a padok mögött. Nem lepte meg őket, hogy a látogatóik magyarul beszélnek és mégsem egészen magyarok, s azt sem találták furcsának, hogy miért tanulnak magyarul, a Svédországban élő magyar származású gyerekek a most ideérkezett pedagógusoktól.

A budapesti szerb—horvát nyelvű iskola tanulói előtt ezek nem kérdések, hiszen maguk is két kultúrájú emberek, még ha ez nem is tudatosul bennük. A matematikaóra szerb—horvát nyelven folyik. Magasrendű számítási műveleteket végeznék el a gyerekek — természetesen anyanyelvükön, a biológiaórán is szerb—horvát nyelven folyik az Oktatás.

A konzultációk után az igazgatói irodában üljük körül az asztalt. Éva Umensten, a Malmöi Tanárképző Főiskola lektora, a csoport vezetője így kezdi:

— Célként tűztük ki, hogy hallgatóink megismerkedjenek a magyar oktatási rendszerrel és a magyarországi nemzetiségi oktatás helyzetével, úgy érzem, ezt elértük. Tájékoztatást kaptunk az oktatási szervektől, az itteni iskolarendszer felépítéséről: milyen kétnyelvű iskolák léteznek és ezek hogyan kapcsolódnak a magyar iskolákhoz. Lehetőségünk nyílt Szombathelyen egy általunk összeállított program megvalósítására is. Történelmi, irodalmi összefoglaló előadást hallgattunk, beszéltek nekünk módszertani kérdésekről és arról a közös munkáról, ami a szombathelyi, grazi és a maribori tanárképző főiskola között létrejött. Ez az együttműködés már több, mint tízéves múltra tekint vissza. Érdekes volt meghallgatni az ő véleményüket és tapasztalataikat kétnyelvű tanárok Képzésének mindennapi nehézségeiről, a főiskolák közötti tanárcserékről. Mindegy, hogy Svédországban, Jugoszláviában vagy Grazban tanítunk, ha az anyanyelvet, a magyart tanítjuk, a problémák ugyanazok. A gyerekek tudása nagymértékben befolyásolja a tanár munkáját. Svédországban az az anyanyelvi tanár, aki teljes állásban dolgozik, heti 29 órát tanít. Átlagban tíz iskolát látogat meg ez alatt az idő alatt.- Vagyis a helyi adottságok és a távolság megnéhezítilk. hogy valóban csoporttal dolgozzanak. Pedig így sokkal .könnyebb volna a pedagógus munkája és kellemesebb lenne a gyerekeknek is. Ugyanakkor sók esetben mégis jó, hogy egyénileg oktatunk, mert azok a gyerekek, atkák valóban érdeklődnek, jobban haladhatnak.

— A Svédországban végzett munkájukhoz milyen segítséget kaptak Szombathelyen?

— Alaposan megnéztük az itthon használt tankönyveket, láttuk, milyen kiegészítő anyagókat használnak még a pedagógusok. Szakmai munkánkhoz 'nagyon sok könyveimet és könyvet kaptunk, ami elősegíti további fel készülésünket. Megismerkedtünk azokkal a pedagógiai problémákkal. amelyekről azt hittük,

hogy csak nálunk, Svédországban léteznek.

— Például?

— A gyerekek olvasási nehézségeire gondolok. Mind a magyar iskolában, mind nálunk ugyanazök a mindennapi nehézségek merülnek fel. Keveset és akadozva olvasnak a gyerekek. A növendékek egymástól eltérő szintű nyelvtudása a tanárt is próbára teszi. A kérdés: megtalálja-e azt az anyagot, azt a módszert, ami a gyerek figyelmét úgy leköti, hogy továbbfolytassa az elkezdett anyanyelvi tanulást.

— Önöknél két főiskola, a malmöi és a stockholmi készíti fel azokat a pedagógusokat, akik magyart szeretnének tanítani?

— Igen. Az első végzős évfolyamunk az idén fog kikerülni, még mi is gyerekcipőben járunk. Az első nehézségekkel küszködünk, mert nekünk is idő kellett ahhoz, hogy megtaláljuk azt az anyagot, azt a témakört, azt a szakirodalmat, amire a mi helyzetünkben szükség van. A már működő pedagógusoknak továbbképzési lehetőséget is nyújtunk.

— Hogyan?

— Ez kombinált továbbképzés: részben az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége által Debrecenben rendezett nyári pedagógus-továbbképzések idején tartjuk. Ennek néhány napos kiegészítése Svédországban történik.

Valóczi Márta, a Magyarországon járt tanítványok egyike.

— Svédországba való kikerülésem után egy évvel beiratkoztam az egyetemre. A matematika szakot választottam, gondolván, csekélyke nyelvtudásom ahhoz talán elég. Aztán kisebb-nagyobb megszakítással hol dolgoztam, hol tanultam. Elvégeztem a pedagógiát és most anyanyelvi tanárnak készülök. Magyar nyelvet szeretnék tanítani. Érdekelt, hogy a kétnyelvűség milyen előnyt, illetve hátrányt hozhat a gyerekek fejlődésében.

— Ha egy gyermek megszületik Svédországban (vagy nagyon kicsi korában kerül ki oda a szüleivel), akkor nyilván a befogadó országban vágyik karrierre. Ahhoz, hogy valamilyen pályát befusson, valamilyen szakmát megtanuljon, elsajátítson, ahhoz elsősorban svéd nyelvtudásra van szüksége. Az, hogy magyarul beszél, véleményem szerint, valamilyen érzelmi kötelék.

— A mi célunk nem az, hogy a magyart, mint idegen nyelvet oktassuk a gyerekeknek, hanem az, hogy kétnyelvű, igazi kétnyelvű, két kultúrával rendelkező gyerekek legyenek és úgy érzem, hogy a svéd karrierben Is számít az, hogyha valakinek szélesebb látóköre van a két kultúra, a kétnyelvűség miatt. Sokan, azt várják, hogy a gyerek kuriózumként tudja a magyart, hogy hazalátogatván a nagyszülőkkel kicsit beszélgetni tudjon. Viszont nagyon érdekes, hogy különféleképpen változik a szemlélet. A hetvenes években Svédországban azt szerették volna elérni, hogy a külföldiek minél inkább elsvédesedjenek. Ma már rájöttek arra, hogy a kétnyelvűség, a kettős kultúra segít a továbbiakban .

BOKROS KATALIN

JÓ NAPOT" MAURITÁNIÁBAN

— Jó napot kívánok! Maga az a fotóriporter, akit idevárunk? — Pályafutásom során sokszor elhangzott már ez a mondat, kocsiból, vonatból, autóbuszból kilépve többnyire így szólítottak meg. Azt azonban, hogy Mauritániában is, a világ végének számító Kaediban a repülőgépből kiszállva magyar szó fogad, még álmomban sem képzeltem.

A haing birtokosa Dobos Antal — Antoine Dobosz, majd három évtized után is megőrizte ízes hajdúsági akcentusát — több mint húsz esztendeje él a trópusi Afrikában, mint a francia állam mezőgazdasági tanácsadója. Éveket töltött Csádban, Malgasban, Mauritánia délnyugati határában elterülő Kaediben közel kilenc éve segíti a földművesek munkáját. Külföldi életútja — miként oly sok más honfitársunké — 1956 őszén kezdődött. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem friss diplomájával zsebében vágott neki a nagyvilágnak, Párizsig meg sem állt. Itt még „rádobott” két évet és a trópusi növények szakértőjeként elindult Afrikába.

— Tudja, 1945-ben siheder fiúként édesanyámmal azon tanakodtunk, mennyi mindent lehetne kihozni hét holdnyi jó hajdúsági földünkből. Elhatároztuk, hogy megtanulom a mezőgazdaság csínját-bínját, és megmutatom mire képes az ésszel megművelt magyar föld. Azután sorsom máshogy alakult, de itt is azon munkálkodom, hogy minél többet hozzanak ki földjükből az emberek. Tudom, hogy a jövő, illetve már a jelen is a modern gépesített nagyüzemé, szorosan együttműködöm Franciaország megbízottjaként a FAO-val, csodálom erőfeszítéseiket, de a tömeges alkalmazás itt még távoli jövő. A mostoha természeti körülmények között dolgozó parasztok munkája a legősibb mezőgazdasági termelésen alapszik. Azon munkálkodom, hogy a még sokáig élő termelési mód a jobb vetőmag, a talajelőkészítés, a szervezett betakarítás segítségével a lehető legtöbbet adja”.

Este Yves Paul Coré-val, a FAO itteni vezetőjével együtt vacsorán lát vendégül a Dobos-házaspár. Felesége német asszony, (két fiúk már vérbeli francia, de azért értik és beszélik szüleik nyelvét.

A vacsora — bár franciás felépítésű, végén az elmaradhatatlan sajttal — magyaros zöldség'levessel kezdődik.

— Magyarországon tanultam — mondja Ursula asszony, és mint (kiderül, szabadságukból évek óta legalább két hetet Polgáron, a szülői házban töltenék. Vacsora után éjszakába nyúló beszélgetés (közben előkerül a Magyar Hírek legutóbbi száma is. Dobos Antal előfizetője, rendszeres olvasója lapunknak.

Kép és szöveg: FÉNYES TAMÁS

6