Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-02-16 / 4. szám
AZ UTOLSÓ BESZÉLGETÉS KOSÁRYNÉ RÉZ LOLÁVAL „Nem tudtam a nagy írónőt játszani” Kora őszi melegben kopogtattam be Kosáryné Réz Lolához, Móricz Zsigmond körtéri kis lakásába. Szvetterekbe burkolózva fogadott, a későn jött kánikulában is fázósan. A szeméből azonban öröm- és melegségszikrák pattantak, örvendezett a hírlapírói érdeklődésnek, a reá irányuló tiszteletteljes figyelemnek. Hosszú ideje nem kért tőle interjút újságíró. Nem tudtuk, legfeljebb ő sejtette, hogy az utolsó beszélgetés lesz ez az ősz eleji, a két világháború közötti .közkedvelt írónő és a mai mindennapok képviselője között. A beszélgetés kezdetben nehezen alakult, édes leányának elvesztése óta a kilencvennegyedik életévén is túljutott írónő szinte teljesen elveszítette hallását. A kérdéseket írásban kellett odatenni elé. Szemüveg nélkül olvasta azokat, úgy válaszolt. Az első kérdést azonban ő maga tette föl, válaszolni a riporternek kellett írásban. — Mi hozta hozzám? — kérdezte. Mi is? A háború után születettek nemzedékének már nem sokat jelenthetett ez a név: Kosáryné Réz Lola. Regényeit a mamák leánykori könyvei között lehetett csak megtalálni, vagy könyvtárak zárt polcain. Az egyetlen kiadvány, ami a negyven évi konok — és érfhetetlen — hallgatást megtörte, az 1955- ben kiadott Leányfurfang, csak kevesekhez jutott el a gyermek- és ifjúsági kiadványok akkori gazdag áradatából. Kosáryné Réz Lola az ifjabb nemzedékek számára legfeljebb jelzés volt az irodalmi dicsőség múlandóságáról. Voltak e friss nemzedékekből felszínes és meggondolatlan fontoskodók, akik anélkül, hogy műveit olvasták volna, munkásságát a „rózsaszín” jelzővel illették, róla magáról pedig úgy beszéltek, mint befejezett múlt időről. Ezek az elhamarkodott ítélkezők is késztettek, hogy felkeressem Kosáryné Réz Lolát. Véletlenül meglelve ugyanis a Kisfaludy Társaság pályázatán első díjat nyert elbeszélését, a Filoménát, meggyőződhettem arról, hogy az a Selmecbányáról elindult (1889. december hetedikén született) fiatal nő, aki édesanyjának leánykori nevéből rakta össze első, férfias csengésű írói álnevét (Csép Leó néven publikált kezdetben, hiszen nőként betörni az irodalomba akkor szinte még reménytelen vállalkozásnak tetszett), a realizmusnak semmivel sem volt kisebb erejű és igazságú képviselője és híve, mint mondjuk Bródy Sándor, vagy a prózaíró Kosztolányi Dezső. Azért őket kettejüket említem, mert az ő műveik (Bródynak A dada című színműve, és a színművet „eredeztető” elbeszélései, Kosztolányinak pedig az Édes Annája) állnak közeli rokonságban a Filoménával. A kiszolgáltatottság, a cselédsors érzékletes, hű képe a Filoména, ifjabb (és mert a naturalizmus szikárságától mentes, hát olvasmányosabb) testvére Bródynak a századvégen, századfordulón írt, Erzsébet dajkáról szóló műveinél, és idősebb, írói megformáltság tekintetében is egyenrangú testvére az 1926-ban megjelent Édes Annának. De vajon mondhatja-e az ifjabb ember a kilencedik évtizedén is túljutott matrónának: fölfedezni jöttem Önt? Füllentettem hát, nem is nagyot, Kosáryné kérdésére. Játszani kezdte akkortájt éppen a budapesti Filmmúzeum az Elfújta a szél amerikai filmváltozatát, az 1939-es filmév máig ható nagy csodáját, a budapesti közönség viharos tetszése mellett. A film regényeredetijének magyar szövege Kosáryné Réz Lola tekintélyes műfordítói Az írónő a pályája kezdetén munkája. Ügy mondtam hát, az Elfújta a szél röpített hozzá, de nemcsak műfordítói munkássága érdekel, hanem írói múltja is. A kezdetektől. Elbeszélte, hogy gyermekkora óta írt „szépirodalmat”. Az első versét nyolcesztendős korában vetette papírra, de nem mutatta meg senkinek. Szégyellte, hogy lány létére a költészet foglalkoztatja. Később közvetlen hozzátartozói tudtak azért róla, hogy miközben a korabeli fiatal lányok életét éli, bálozik, jegyet vált a család által is jóváhagyott fiatalemberrel, majd férjhez megy, az irodalom nevű „rendhagyó” szerelemmel sem szakít. A Filoménát még szülővárosában, Selmecen írta, onnan is küldte el a kitűzött pályázatra, de már Sopronban kapta a hírt ifjú asszonyként az öccsétől, hogy ő nyerte meg a pályázatot. — Miként tudta beosztani az idejét úgy a hajdani polgári életforma keretei között, hogy a családra is, az írásra is jusson elegendő? — kérdtem tőle. — Mindig elsősorban a gyerekeimnek éltem. A férjem betegen jött haza az első világháborúból. Többet volt kórházban és szanatóriumban, mint otthon. El kellett tartanom a családot. Ezért nemcsak kedvtelésből, de szükségből is időt kellett találnom az írásra. Szerencsés természet voltam, mert a legnagyobb zsivajban, ha a gyermekeim mászkáltak rajtam, akkor is tudtam írni. Akármennyi volt is azonban az írói munkám, arra mindig szakítottam időt, hogy például a gyermekeimet magam sétáltassam. Valaki, aki rendszeresen látott bennünket ezeket a sétákon, egyszer fölajánlotta, mennék el hozzá nevelőnőnek, mert látja, milyen jól tudok foglalkozni gyermekekkel. Nem nézte ki belőlem az írónőt. Igaz, nem is tudtam sohasem a nagy írónőt játszani. — Mégis hatalmas életművet alakított ki. Kérem, segítsen összeszámlálni! — Ötven regényt írtam és legalább annyi ifjúsági könyvet is, regényeket és színdarabokat. Három évig az indulás után csak az Athenaeumnak dolgoztam, majd átmentem a Singer és Wolfnerhoz, mert ott több pénzt ajánlottak. Közben dolgoztam a Nyugatnak és az Én újságomnak is. Tíz évig szerkesztettem a Magyar Lányokat, Tucsek Anna nevében. — Melyik a legkedvesebb, és melyik a legtekintélyesebb könyve ebből a hatalmas termésből? — A legkedvesebb könyvemet 1944-ben írtam, ez az Ulrik inas és szülővárosomról, Selmecről szól. A legtekintélyesebb vagy a legterjedelmesebb a tetralógiám (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Vaskalitka, Por és hamu), amely egy család történetét beszéli el az 1500-as évektől 1944-ig. Az ötödik kötetét Epilógus címmel most írom, házi használatra. De már csak kézzel tudok írni, géppel nem. — 1949-ben kitették az írószövetségből. Miért? — Máig sem tudom. Egy könyv kivételével azóta sem jelent meg semmi tőlem. A fordításaim után kapok pénzt, ha azok új kiadásban megjelennek, egyébként a férjem után kapott nyugdíjból élek. De azért mindig dolgozom. Az unokáimnak, míg gyermekek voltak, minden karácsonyra írtam egy kalandregényt. Ezek gépelve mind megvannak. És szívességből még most is fordítok angolból, németből, franciából a családtagjaimnak. A fiam lát el komoly könyvekkel. (Fia Kosáry Domokos, neves történész.) — Mikor és hogyan tanult meg olyan kiválóan három európai nyelvet is, hogy még ma is kisegíti az ifjúságot fordításaival? — Angolul tizenhat-tizenhét éves koromban úgy tanultam meg, hogy a családom, mivel egy nekik nem tetsző fiú kísért haza, száműzött az egyik falusi nagynénémhez. Száműzetésemben egyedül az angol szótár volt a társaságom. Meg is tanultam angolul, igaz a kiejtésem rossz, de a helyesírásom hibátlan. — Milyen feltételek mellett kapta régen a műfordítói megbízatásokat? — Minden héten egy „félpengőst” kellett fordítanom, ez állt a szerződésemben. Ha nem volt mit fordítani, írtam álnéven egy „félpengőst”. Az egyik ilyen Mrs. Hart néven írt könyvemet kiadták Olaszországban is — mesélte huncut kis mosollyal, hogyan fogott ki a világon, a nincsen. Fizikai fáradtságnak nyoma sem látszott rajta, de írói mellőztetése miatti keserűségnek sem. Csak lánya elvesztését gyászolta, befelé fordult szomorúsággal. A körülötte maradottaknak szelíd derűjét mutatta. Azt a megbocsátó szomorúsággal fátyolozott reményt, amely valamennyi írását átlengi, s amely azt sugallja: az élet minden viszontagság ellenére is gyönyörű adomány. Olyan volt Kosáryné Réz Lolának a halála is, mint az élete. Csöndes és megbékélt. Ki tudja, tán távozása után új kiadásokban feltámadnak majd a művei. Azok, amelyekre békétlen korunknak szüksége volna. LŐCSEI GABRIELLA 23
