Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-01-19 / 1-2. szám

BOGNÁR JÓZSEF Fiatalságunk napjaiban reményekkel és túláradó optimizmussal indulunk az ismeret­len, az új esztendő elé. Idősebb korunkban több bennünk a szorongás, az aggodalom és a szkepszis, ha a jövőre tekintünk. Vajon csak létezésünk két korszakának életérzése ennyire eltérő, vagy a világ is veszélyesebbé vált e bonyolult évtizedekben? Más megkö­zelítéssel szólva; nincsenek-e mai aggodal­mainknak és szorongásainknak objektív; a mai világban (a dolgokban és folyamatok­ban) rejlő motívumai is? A tapasztalatok hatása alatt az idősebbek nemcsak a fénye­ket, hanem az árnyakat is látják, nemcsak az új lehetőségeket, hanem azon veszélye­ket is, amelyeket a technikai-társadalmi­­gazdasági haladás mindenkor felidéz, nem­csak az emberi természet szüntelen fejlődé­sét, hanem annak génjeinkben rejlő korlá­táit is mérlegelik. Természetesen a veszé­lyek növekedése szükségszerű, hiszen a ma­gasabb civilizáció több szellemi, anyagi és strukturális eredményt halmoz fel, azok el­éréséhez egyre bonyolultabb társadalmi és nemzetközi viszonyok szükségesek és azok — bármilyen okból történő — elvesztése egyre nagyobb veszélyeket idéz fel. Háború régen is gyakran fenyegetett, de az atom­háború nem egy-egy ország, hanem a civi­lizáció elpusztulásával járhat. Lokális kör­nyezeti problémák régen is voltak és a messzi múltban vándorlásokat is okoztak, de globális környezeti veszély: a klíma meg­változásának következményrendszere nem fenyegetett. Terrorizmus régen is volt, de ma a maf­fia módszereit követő, hatalmas nemzetközi szervezettséggel rendelkező és egy-egy fel­lépésével százak életét fenyegető fajtája csak napjainkban alakult ki. Éhínség és kilátástalanság azelőtt is volt, de nem fe­nyegette százmilliók életét és nem a példát­lan bőséggel (gazdagsággal) és példátlanul felgyorsult technikai fejlődéssel egyidejű­leg. A gondolkodó ember számára tehát nyil­vánvalónak tűnik, hogy az idősebb nemze­dékek szorongásai és aggodalmai nemcsak „életkori sajátosságok” eredői, hanem a mai dolgokban és folyamatokban rejlő objektív veszélyek következményei. Ha viszont napjainkban a dolgokban és folyamatokban olyan nagy veszélyek rejle­nek. akkor felmerül a probléma, hogy te­hetünk-e valamit — egyének, társadalmi csoportok, kulturális és civilizációs közössé­gek, államok és nemzetek — e veszélyek el­hárítása, vagy csökkentése érdekében? A veszélyben való „hagyományos” visel­kedés — sok ember szemében —, a félre­­vonulás, a félrehúzódás. „Ha látom a ferge­­teg elejét, begyűröm a süvegem tetejét” •— mondja a magyar népdal. Napjainkban azonban a kérdés nem ilyen egyszerű — hiszen a mindnyájunk által élvezett ered­mények (a civilizáció „áldásai”) többnyire egy tőről fakadnak a veszélyekkel. Viszont az eredmények és képességek nélkülözhe­tetlenek, hiszen ma már 4,8 milliárd ember mindennapi életét és fejlődését kell biztosí­tani. A fejlődést tehát nem állíthatjuk meg, noha ellentmondásos voltát és buktatóit jól ismerjük. Ezért az orvosság az értelmes, körültekin­tő és türelmes cselekvésben rejlik. Értel-2 FOTÓ: NOVOTTA FERENC mes, egyeztetett cselekvéssel olyan világot kell kialakítanunk, amelyben az eredmé­nyek eléréséhez szükséges veszélyek csök­kenthetők. Először a legnagyobb veszély mérséklésére kell összpontosi tanunk; ez pedig a háború veszélye. A fegyverkezési verseny veszélyét többnyire azzal hozzák összefügésbe, hogy különböző társadalmi rendszerű országok találhatók a glóbuszon. Ezt a tendenciózus felfogást nemcsak az cá­folja, hogy háborúk — a történelem tanú­sága szerint —, akkor is voltak, amikor a társadalmi rendszerek jellegének még nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget, mint a francia forradalom óta —, hanem az a körülmény is, hogy a szocializmus éppen a különböző társadalmi rendszerek között potenciálisan lehetséges háború megakadá­lyozása érdekében fejlesztette ki a „békés koegzisztencia” elméletét és gyakorlatát. Ez a tendenciózus „félreértés”’ is azt bizo­nyítja, hogy a különböző folyamatok és dolgok nem az emberi cselekvéstől függet­lenül változnak, hanem attól függően ne­gatív és pozitív értelemben egyaránt. Az értelmes cselekvés posztulátumát kö­veti a magyar kormányzat is kifelé, nagy külpolitikai tevékenységével. Az elmúlt évek folyamán büszkeséggel vegyes csodá­lattal láthattuk, hogy milyen nagy és ered­ményes külpolitikai tevékenységet vállalt magára a magyar kormányzat a feszültség csökkentése és a párbeszéd fenntartása ér­dekében. Ezzel a magatartásával a magyar kormányzat nagy nemzetközi elismerést vívott ki a maga számára a világ minden táján. E megbecsülés egyik jele — számos más tényező mellett —, hogy az „Európai Kulturális Fórum” házigazdája 1985-ben Budapest lesz. A változásokhoz történő alkalmazkodás kérdései állnak előtérben a belpolitikában is. A mai világban — az ismert kifejezéssel élve —, valóban csak a változás állandó. Ez annyit jelent, hogy gazdasági tevékenysé­günket, — amely persze szoros kölcsönha­tásban áll különböző társadalmi-politikai és kulturális faktorokkal is —, összhangba kell hozni a világgazdaságban végbemenő fejleményekkel, összhangot mondok, ami annyit jelent, hogy nem mechanikus alkal­mazkodásról van szó, mert a konkrét cse­lekvésben a belső és külső tényezők legjobb kombinációját kell megteremteni. Ebben az értelemben az alkalmazkodás során a nem­zeti képességek kiszélesednek — és nem el­szegényednek —, amire szükség is van, hi­szen a helytállás új körülmények között történik; azaz a régi alapon nem valósulhat meg. Másfelől azonban a nemzeteknek, a közösségeknek és a rendszereknek identi­tásérzetre is szükségük van. Űj összefüg­gések alapján és új módszerekkel kell cse­lekedni, de érezniük kell, hogy a cselekvés belőlük fakad és egy régi, összeforrott nyel­vi-kulturális közösség szellemében és ha­gyományainak megfelelően történik. A változások közül a jelenlegi időpontban — a továbbfejlesztett irányítási rendszerbe­vezetésének éveiben —, a gazdaságiak a legalapvetőbbek és leglátványosabbak. Utal­ni kell azonban arra, hogy oktatási-műve­lődési kérdésekben szintén lényeges válto­zásokra kerül sor, a felsőoktatási rendszer reformjától a mikroelektronikának az alsó és középfokú oktatásba történő bevezetéséig. Kulturális és művészeti téren viszont a távoli és a közeli múlt egyes kiemelkedő személyiségei iránt megnyilvánuló alkotói érdeklődés és azok közönségvisszhangja bi­zonyítja az identitás megőrzése iránti vágy erősödését. Ebben a vonatkozásban nagyon jellemzőnek tartom, hogy az első magyar rockopera főhőse: István király, a magyar állam megalapítója; akinek maga korában ezeréves történelmünk szinte minden di­lemmájával szembe kellett néznie. A mögöttünk maradó esztendőben is to­vább erősödtek és új területekre terjedtek ki azok a kapcsolatok, amelyek bennünket a külföldön élő magyarokkal összekötnek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a külföldön élő magyarok hatalmas többsége nemcsak megért bennünket, hanem saját lehetősé­geihez képest támogat is. Ez a támogatás ma már nemcsak tudományos, művészeti, kulturális téren érezhető, hanem gazdasági vonatkozásban is. Ezt az alkalmat is szeretném megragadni arra, hogy e sokféle formájú támogatásért a hazai társadalom nevében köszönetét mondjak. Honfitársaink jól tudják, hogy a hazai társadalom mennyire büszke azon eredményekre, amelyeket új hazájuk és az emberiség szolgálatában tudományos-művé­­szeti-gazdasági, vagy más vonatkozásokban elértek. Ezen eredményeket a magyar társa­dalommal és a világ más tájain élő magya­rokkal igyekszünk megismertetni. Ennek legújabb bizonyítéka az a Neumann János­ról készült film, amelynek már megvolt a szakmai bemutatója. Az új esztendő alkalmából jókívánságain­kat küldjük a külföldön élő magyaroknak! Tudjuk, hogy a jövő esztendő is nehéz lesz az emberiség számára, tapasztaljuk, hogy e nehézségekből senki sem vonhatja ki ma­gát! Mégis a nehézségekkel s a problémák­kal is könnyebb szembenézni, ha a mi kis közösségünk bátran, értelmesen és humá­nusan cselekszik!

Next

/
Thumbnails
Contents