Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-01-19 / 1-2. szám

BOGNÁR JÓZSEF

Fiatalságunk napjaiban reményekkel és túláradó optimizmussal indulunk az ismeretlen, az új esztendő elé. Idősebb korunkban több bennünk a szorongás, az aggodalom és a szkepszis, ha a jövőre tekintünk. Vajon csak létezésünk két korszakának életérzése ennyire eltérő, vagy a világ is veszélyesebbé vált e bonyolult évtizedekben? Más megközelítéssel szólva; nincsenek-e mai aggodalmainknak és szorongásainknak objektív; a mai világban (a dolgokban és folyamatokban) rejlő motívumai is? A tapasztalatok hatása alatt az idősebbek nemcsak a fényeket, hanem az árnyakat is látják, nemcsak az új lehetőségeket, hanem azon veszélyeket is, amelyeket a technikai-társadalmigazdasági haladás mindenkor felidéz, nemcsak az emberi természet szüntelen fejlődését, hanem annak génjeinkben rejlő korlátáit is mérlegelik. Természetesen a veszélyek növekedése szükségszerű, hiszen a magasabb civilizáció több szellemi, anyagi és strukturális eredményt halmoz fel, azok eléréséhez egyre bonyolultabb társadalmi és nemzetközi viszonyok szükségesek és azok — bármilyen okból történő — elvesztése egyre nagyobb veszélyeket idéz fel. Háború régen is gyakran fenyegetett, de az atomháború nem egy-egy ország, hanem a civilizáció elpusztulásával járhat. Lokális környezeti problémák régen is voltak és a messzi múltban vándorlásokat is okoztak, de globális környezeti veszély: a klíma megváltozásának következményrendszere nem fenyegetett.

Terrorizmus régen is volt, de ma a maffia módszereit követő, hatalmas nemzetközi szervezettséggel rendelkező és egy-egy fellépésével százak életét fenyegető fajtája csak napjainkban alakult ki. Éhínség és kilátástalanság azelőtt is volt, de nem fenyegette százmilliók életét és nem a példátlan bőséggel (gazdagsággal) és példátlanul felgyorsult technikai fejlődéssel egyidejűleg.

A gondolkodó ember számára tehát nyilvánvalónak tűnik, hogy az idősebb nemzedékek szorongásai és aggodalmai nemcsak „életkori sajátosságok” eredői, hanem a mai dolgokban és folyamatokban rejlő objektív veszélyek következményei.

Ha viszont napjainkban a dolgokban és folyamatokban olyan nagy veszélyek rejlenek. akkor felmerül a probléma, hogy tehetünk-e valamit — egyének, társadalmi csoportok, kulturális és civilizációs közösségek, államok és nemzetek — e veszélyek elhárítása, vagy csökkentése érdekében?

A veszélyben való „hagyományos” viselkedés — sok ember szemében —, a félrevonulás, a félrehúzódás. „Ha látom a fergeteg elejét, begyűröm a süvegem tetejét” •— mondja a magyar népdal. Napjainkban azonban a kérdés nem ilyen egyszerű — hiszen a mindnyájunk által élvezett eredmények (a civilizáció „áldásai”) többnyire egy tőről fakadnak a veszélyekkel. Viszont az eredmények és képességek nélkülözhetetlenek, hiszen ma már 4,8 milliárd ember mindennapi életét és fejlődését kell biztosítani. A fejlődést tehát nem állíthatjuk meg, noha ellentmondásos voltát és buktatóit jól ismerjük.

Ezért az orvosság az értelmes, körültekintő és türelmes cselekvésben rejlik. Értel-2

FOTÓ: NOVOTTA FERENC

mes, egyeztetett cselekvéssel olyan világot kell kialakítanunk, amelyben az eredmények eléréséhez szükséges veszélyek csökkenthetők. Először a legnagyobb veszély mérséklésére kell összpontosi tanunk; ez pedig a háború veszélye. A fegyverkezési verseny veszélyét többnyire azzal hozzák összefügésbe, hogy különböző társadalmi rendszerű országok találhatók a glóbuszon. Ezt a tendenciózus felfogást nemcsak az cáfolja, hogy háborúk — a történelem tanúsága szerint —, akkor is voltak, amikor a társadalmi rendszerek jellegének még nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget, mint a francia forradalom óta —, hanem az a körülmény is, hogy a szocializmus éppen a különböző társadalmi rendszerek között potenciálisan lehetséges háború megakadályozása érdekében fejlesztette ki a „békés koegzisztencia” elméletét és gyakorlatát. Ez a tendenciózus „félreértés”’ is azt bizonyítja, hogy a különböző folyamatok és dolgok nem az emberi cselekvéstől függetlenül változnak, hanem attól függően negatív és pozitív értelemben egyaránt.

Az értelmes cselekvés posztulátumát követi a magyar kormányzat is kifelé, nagy külpolitikai tevékenységével. Az elmúlt évek folyamán büszkeséggel vegyes csodálattal láthattuk, hogy milyen nagy és eredményes külpolitikai tevékenységet vállalt magára a magyar kormányzat a feszültség csökkentése és a párbeszéd fenntartása érdekében. Ezzel a magatartásával a magyar kormányzat nagy nemzetközi elismerést vívott ki a maga számára a világ minden táján. E megbecsülés egyik jele — számos más tényező mellett —, hogy az „Európai Kulturális Fórum” házigazdája 1985-ben Budapest lesz.

A változásokhoz történő alkalmazkodás kérdései állnak előtérben a belpolitikában is. A mai világban — az ismert kifejezéssel élve —, valóban csak a változás állandó. Ez annyit jelent, hogy gazdasági tevékenységünket, — amely persze szoros kölcsönhatásban áll különböző társadalmi-politikai

és kulturális faktorokkal is —, összhangba kell hozni a világgazdaságban végbemenő fejleményekkel, összhangot mondok, ami annyit jelent, hogy nem mechanikus alkalmazkodásról van szó, mert a konkrét cselekvésben a belső és külső tényezők legjobb kombinációját kell megteremteni. Ebben az értelemben az alkalmazkodás során a nemzeti képességek kiszélesednek — és nem elszegényednek —, amire szükség is van, hiszen a helytállás új körülmények között történik; azaz a régi alapon nem valósulhat meg. Másfelől azonban a nemzeteknek, a közösségeknek és a rendszereknek identitásérzetre is szükségük van. Űj összefüggések alapján és új módszerekkel kell cselekedni, de érezniük kell, hogy a cselekvés belőlük fakad és egy régi, összeforrott nyelvi-kulturális közösség szellemében és hagyományainak megfelelően történik.

A változások közül a jelenlegi időpontban — a továbbfejlesztett irányítási rendszerbevezetésének éveiben —, a gazdaságiak a legalapvetőbbek és leglátványosabbak. Utalni kell azonban arra, hogy oktatási-művelődési kérdésekben szintén lényeges változásokra kerül sor, a felsőoktatási rendszer reformjától a mikroelektronikának az alsó és középfokú oktatásba történő bevezetéséig.

Kulturális és művészeti téren viszont a távoli és a közeli múlt egyes kiemelkedő személyiségei iránt megnyilvánuló alkotói érdeklődés és azok közönségvisszhangja bizonyítja az identitás megőrzése iránti vágy erősödését. Ebben a vonatkozásban nagyon jellemzőnek tartom, hogy az első magyar rockopera főhőse: István király, a magyar állam megalapítója; akinek maga korában ezeréves történelmünk szinte minden dilemmájával szembe kellett néznie.

A mögöttünk maradó esztendőben is tovább erősödtek és új területekre terjedtek ki azok a kapcsolatok, amelyek bennünket a külföldön élő magyarokkal összekötnek. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a külföldön élő magyarok hatalmas többsége nemcsak megért bennünket, hanem saját lehetőségeihez képest támogat is. Ez a támogatás ma már nemcsak tudományos, művészeti, kulturális téren érezhető, hanem gazdasági vonatkozásban is.

Ezt az alkalmat is szeretném megragadni arra, hogy e sokféle formájú támogatásért a hazai társadalom nevében köszönetét mondjak. Honfitársaink jól tudják, hogy a hazai társadalom mennyire büszke azon eredményekre, amelyeket új hazájuk és az emberiség szolgálatában tudományos-művészeti-gazdasági, vagy más vonatkozásokban elértek. Ezen eredményeket a magyar társadalommal és a világ más tájain élő magyarokkal igyekszünk megismertetni. Ennek legújabb bizonyítéka az a Neumann Jánosról készült film, amelynek már megvolt a szakmai bemutatója.

Az új esztendő alkalmából jókívánságainkat küldjük a külföldön élő magyaroknak! Tudjuk, hogy a jövő esztendő is nehéz lesz az emberiség számára, tapasztaljuk, hogy e nehézségekből senki sem vonhatja ki magát! Mégis a nehézségekkel s a problémákkal is könnyebb szembenézni, ha a mi kis közösségünk bátran, értelmesen és humánusan cselekszik!