Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-04 / 3. szám
— Kényelmesen ülsz abban a fotelban? — Nem mondhatnám. Évekkel ezelőtt vettük, akkor még jó volt. Jobbára már csak a vendégek használják. Minél magasabb a szék, annál jobb. Annál könnyebb a térd holtpontján átbillenni. Ilyen mély fotelból csak segítséggel bírok feltápászkodni épp úgy, mint a lépcsőn feljönni ide az emeletre — és ezt nagyon nem szeretem... — Miért nem fogadod szívesen a segítséget? — Talán dacból? Nem akarom érezni, hogy másokra vagyok utalva. Éppen elég, ha a tudatalattimból kitörölhetetlen. — Miért lettél tanár? — Nem annak készültem. Feleségemmel magyar—olasz szakon végeztünk. Jobb híján elszegődtünk tolmácsnak, az akkor épülő dunakeszi Hűtőházhoz. Az igazgató egy szobát is szerzett nekünk az építkezésen. Ott dolgoztunk két évig, nem is rossz fizetésért és hallottuk, hogy Dunakeszin építenek egy lakótelepet. Beszálltunk és ez eldöntötte, hogy itt fogunk megtelepedni. Általános iskolai tanár lettem, de az alacsony kezdőfizetés kevés volt az épülő lakás költségeihez, ezért később elfogadtam a felkínált népművelői állást. Közben Debrecenben elvégeztem a népművelés szakot is, hogy legyen diplomám arról, amit csinálok. Ezzel egyidőben ipari tanulókat is oktattam, tehát jártasságot szereztem a pedagógia néhány területén. Apám a kanadai Kichenerben él és elhatároztam, élek a meghívásával, kimentem hozzá három hónapra angol nyelvet tanulni. A helyi magyar iskola megbetegedett tanára helyett beugrottam néhány alkalommal és így megismertem azt is, milyen feladat a magyart, mint idegen nyelvet tanítani. Azt hiszem, amikor visszajöttem, döntöttem el végleg, hogy tanár leszek. De akkor bele a sűrűjébe! Fótra mentem a Gyermekvárosba, az állami gondozott gyerekek közé, és hároméves megszakítástól függetlenül ma is ott tanítok. — Éppen ez a megszakítás hozta a legdöntőbb fordulatot az életedbe. Jelentkeztél ugyanis a Művelődési Minisztériumban, hogy szeretnél a külföldön élő magyarok közt tanítani. Így kerültél aztán három tanévre Albanyba. Mi vonzott ebben a „kalandban”? — Szerettem volna minél többet átadni abból a kevésből, amit tudok. Fiatalon olykor polihisztornak képzeli magát az ember, különösen, ha eredményesen szerepel matematikai versenyeken, ha szavalóversenyeket nyer, ha nyelveket beszél és a gitárján el tud mondani valamit a zene nyelvén is. Nem szeretném, ha szerénytelenségnek hangoznék, de én erre építettem, hisz a pedagógus esetében fontos a személyes példamutatás. Másrészt meggyőződésem, hogy hátrányos helyzetű gyerekeket tanítani Foton és magyar származású, de idegen ajkú kicsinyeket magyarra tanítani Amerikában — bár két szélsőség — mégis rokon feladatok. Az AMERIKAI TRAGÉDIA egyik a családi környezet híján nem tudja teljes egészében birtokba venni anyanyelvét, a másiknak pedig az idegen nyelvi környezet miatt nehéz. Mint magyar szakos tanár tehát a nyelvet oktattam, de ezt csak angolul tehettem, mert a gyerekek többsége kezdetben egyetlen szót sem beszélt magyarul. A szülőkkel pedig népművelősdit „játszottam”, hiszen a megfelelő családi háttér nélkül a gyermekek megszerzett tudása gyorsan elsorvad. Űjra felelevenítettük a Mikulás-ünnepséget, amelynek hagyománya már teljesen kihalt Albanyban. Március 15-e napjáról többen csak arra emlékeztek, hogy „akkor kezdődött az eperszüret”. Meglehet, hogy a szabadságharc dátuma' így élt tovább sokukban, de ma már biztosan azt az évfordulót ünnepük, amelyet mi is. Az elmúlt években sikerült kiderítenem, hogy a templomukat is ezen a napon szentelték, éppen hetvenöt esztendeje. Egyszóval beleástam magam a település múltjába is, mert ahhoz, hogy a jelent értsük és a jövőt megalapozzuk, ismernünk kell a múltat, esetünkben a száz évvel ezelőtt kivándoroltak történetét. — Mit mondtál a tanítványaidnak a távoli, parányi, nyelvében elszigetelt közép-kelet-európai ország kultúrájáról, Magyarországról? — Elmondtam, van egy ország, ahol úgy beszélnek, mint én, és amilyen nyelven az őseik beszéltek. Hogy olyan országból jöttem, amelynek sem a nyelve, sem a kultúrája nem alacsonyabb értékű az övéknél. Az állam multikulturális politikája és a település lakóiban lappangó magyarságtudat könnyűvé tette gondolataim elfogadtatását. Persze kérdezhetnék, amit magamtól is megkérdeztem: miért pont magyarul tanulnak? Azért, mert Albany lakói hagyományosan magyar településnek tekintik városukat. Jó néhány régi keresztlevelet, anyakönyvi kivonatot, házasságlevelet előbányásztam, amelyekben a városka neve még Árpádhonként szerepelt. A vasút fellendülésének időszakában az idegenül hangzó városnevet, nyilván a közelben levő Natalbany nevű folyóról, Albanyra változtatták. De az Albany melletti önálló településsé nem szerveződött farmokat ma is Hungarian settlement-nek nevezi az országúti jelzőtábla. De volt, aki még emlékezett rá, hogy a városba érkezett színes bőrűek közül is sokan megtanultak magyarul, mert szinte csak ezen a nyelven beszéltek arrafelé. — Nem gondoltál arra, hogy kétéves gyűjtőmunka után könyvet írjál az álbanyi magyarok letelepedésének történetéről? — Dédelgetett tervem ez, több tucat magnókazettán össze is gyűjtöttem a visszaemlékezéseket, sokat ültem levéltárakban is. Feljegyzéseim paksamétája itt tornyosul az íróasztalomon, de sem lelkileg, sem fikizailag nem vagyok még abban az állapotban, hogy belevágjak egy ilyen nagy munkába. Nehezen heverem ki azt a napot... — Melyik nap volt az? — 1981. november 21-e. Nemrég múlt két éve .. . Minden percét és másodpercét újra és újra összeraktam magamban. Ha babonás lennék, azt mondanám, roszszak voltak az előjelek, vissza kellett volna fordulnom ... Nos, előző este lementem Albanyból New Orleansba egy ismerősömhöz, hogy másnap együtt vágjunk neki az útnak, egyhuzamban egészen New Yorkig. Egyhetes őszi iskolaszünet volt, a feleségem is akkor érkezett New Yorkba, gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, kirándulunk egyet. Láttam én már New Orleans előtt, hogy kevés benzin van a tankban, de gondoltam, majd reggel teletöltjük. Reggel azonban nem indult a motor, elbabráltunk vele délig, mire eszünkbe jutott, hogy nincs benne üzemanyag. Késéssel indultunk, de úgy terveztük felváltva vezetünk majd. Útközben felvettünk egy stoppost, egy öreg bobot, hamisítatlan, piás kerouaci figura volt. Nagyon élveztük az utat, a száguldást, a napsütést, Amerikát. Montgomerynél egyszeresük ki akart szállni az öreg, de mondtam neki, hogy nem állok meg az autópályán, csak egy kivilágított benzinkútnál. Még el is magyaráztam az ismerősömnek, hogy veszedelmes az autópályán hirtelen fékezni, vagy sötétben megállni, mert hátulról belénkrohanhat valaki. Aztán újabb rossz előjelként még egy defektet is kaptunk ... Mikor nagyon elfáradtam, átadtam a volánt és lefeküdtem a hátsó ülésre, arra ébredtem, hogy állunk a koromsötét úton. Ismerősöm felesége beszaladt a bokrok közé ... Dühbe gurultam, még veszekedtünk is, miért nem mentünk el egy benzinkútig. És mindennek a tetejébe egy emelkedő utáni lejtőn álltunk, ahol nekilódulnak az autók! Amikor a fiatalasszony visszajött, kérte, nyissam ki a hátsó ajtót, szeretne lefeküdni. És amíg a zárral bíbelődtem, nagy sebességgel közelített egy fénycsóva ... Engem térd fölött telibe elkapott, a többiek kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták. Csak annyira emlékszem, hogy káromkodtam és mondtam, szerezzenek egy kocsit, mert elvérzek. Fogalmam sem volt róla, hogy mind a két lábam elvesztettem. — Hogy élted át? — Hagymázas kórházi ébrenlétek alkalmával mondta a feleségem, hogy nincs lábam, de neki sem hittem el. Egyszer, árúikor egyedül hagytak, megpróbáltam leszállni az ágyról... — Nem sírtál? — Akkor nem. Ha az embernek erősnek kell lennie, mert nincs 18
