Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-24 / 24. szám
DÉRY TIBOR Emlékeim az alvilágból Ez idő tájt 82 éves anyámmal laktam együtt, az V. kerületi Árpád utcában, egy kétszobás lakásban. Már hosszabb ideje úgynevezett szabad író voltam, hivatal nélkül, szabadnak pedig anynyiban szabad, hogy írhattam, amennyit s amit akartam, csak épp nem nyomtatták ki. Nyolctíz éve tartott már ez az állapot, 1938-ban történt elítéltetésem óta teljes szigorúsággal. (Anynyira, hogy az ítélet után a Pester Lloyd című napilap, amelyben egy regényem folyt, ez a közepén félbeszakítva már másnap beszüntette a közlést, ami azt hiszem, szinte egyedülálló eset a magyar újságírás történetében). Szabad író voltam tehát s látszatra már hozzáedződtem ehhez a szabadsághoz, olyasformán, ahogy az életfogytiglan elítélt rab a középkori, föld alatti kazamatákban idővel megszokja az éjszakai sötétséget s a félmázsás láncokat. Fordításokból éltem, vagy egy évtizede, német, francia, angol, olasz nyelvből fordítottam a kiadók kiválasztotta többnyire silány könyveket, javarészt úgynevezett bestseller regényeket. Ügy-ahogy meg is éltem e munkából, a háború éveiben a gombamódra felszaporodott kiadók jóvoltából már elég tűrhetően, még egy más embert is el tudtam kenyeremből tartani, s önérzetemet nem sértette, hogy többnyire idegen nevek alatt kellett végeznem a fordításokat. Még mulatni is tudtam a politika olyan bakugrásos bohóctréfáján, mellyel mintha önmagát karikírozta volna. Ízelítőül elmondom, hogy az akkori Magyar Színházban, a Nemzeti után az ország második színházában, épp akkor az én fordításomban játszották az évad legnagyobb sikerét, Gerthart Hauptmann „Hensehel fuvaros-” át, a címszerepben Kiss Ferenccel, a nyilas Színészkamara elnökével, aki az én közreműködésemből persze mitsem sejtett, mivel a fordítás Fodor József költő barátom neve alatt ment. Meg is kerestem vele talán egyhónapi megélhetésemet, a színház ugyanakkor degeszre tömte minden zsebét. Kenyérgondjaim tehát a háborúnak ebben az utolsó másfél-két évében nem voltak különösen szorongatok: a németek bevonulása azonban egyszerre elapasztotta minden kereseti forrásomat. Még egyetlen egy fordításhoz jutottam az egykori író iránt tanúsított rokonszenv.ből, a Franklin megrendelte nálam Schiller „Haramiák”-jának fordítását azzal, hogy vagy kiadásra kerülhet egyszer, vagy soha; ha jól emlékszem Grandpierre Emil, a Franklin egyik lektora fizettette ki nekem titokban a honoráriumot. Más keresetre azonban e tizenegy hónap alatt •egészen a felszabadulásig nem tettem szert, anyám örökölt havi járadékán élősködtem. * Feleségem egy ízben, a Nádor utcából már nem tudom miért, elköltözött egyik Budán lakó öcscséhez, a Lövőház utcába. Másnap meglátogattam s visszahoztam Pestre. A Lövőház utcai lakás nedves volt, feleségem reumára hajló s egyébként sem akartam, hogy a Duna, a felrobbantható hidakkal, elválasszon bennünket egymástól; ezen felül meg voltam győződve arról, hogy ha sor kerülne a főváros ostromára, Pest előbb szabadul fel Budánál, melyet a németek nyugat felé visszavonultukban tovább fognak védeni. Nem a Nádor utcába hoztam vissza, a .lakás itt sok okból egyre veszélyeztetettebbé vált. Többek között azért is, mert a bécsi emigrált családot külföldi gazdag barátaik kihozatták Svájcba, Egy nap német autó állt meg á ház előtt, egy óra időt adott a csomagolásra, s a családot egyenesen a svájci határra vitte. Ügy gondoltam, hogy ezzel a figyelem túlságosan is a lakásra terelődik, jobb lesz, ha feleségem nem lakik velünk. Egyik sógorom s ennek felesége a Dunafparti Hungária szállodában dolgozott, az ő segítségükkel feleségem számára szobát béreltem a zsúfolt szállodában. Magam ott nemigen mutatkoztam, úgy emlékszem mindössze egyszer jártam nála: egy Sohlegel—Tieck-féle Shakespeare-t vásároltam valahol s azt, nem tudom Kilencven éve született Déry Tibor, a XX. századi magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja. Memoárja, melyből most a háború utolsó és a béke első napjairól szóló részleteket közlünk, 1955-ben, az ország felszabadulásának tizedik évfordulóján íródott. miért, az ő őrizetére akartam bízni. Gondolom ■azzal, hogy ha Árpád utcai könyveim elpusztulnak, legalább egy Shakespeare-em maradjon az új életre. Néhány száz kötet könyvemen, írógépemen, s két öltözet ruhámon kívül egyébként semmiféle ■tulajdonnal nem rendelkeztem. Pénzem sem volt ugyan soha, hogy bármit is vásárolhattam volna, de meg nem is akartam. Mindenféle tulajdon, még könyveim is, teher volt számomra, mely akadályozott a szabad mozgásban, de még a gondolkodásban is. Két kötést tűrtem csak el: anyámhoz s feleségemhez való szeretetemet. Azt véltem, így maradok súlytalan és szabad s nem gondoltam azzal, hogy semmit sem érek a szabadsággal, ha nincs mire felhasználnom. Azaz gondoltam vele, de elnyomtam a gondolatot, mert tűrhetetlen világossággal magyarázta volna életem sivárságát. A Hungáriából, hol csak éjszakáit töltötte, feleségem naponta átjárt a Nádor utcába, vagy egyéb rejtekhelyeinkre, az Aggteleki utcába, vagy a Tükör utcába, ahova Ajílitól hordta anyámnak az ebédet. Többnyire jókedvűen, nevetve állított be s egy perc alatt felvidította a .vazelinos dobozok között futkározó egereket is, de megesett, hogy már az ajtón belépve egy kissé összeráncolta homlokát, orrcimpái elfehéredtek és sírva fakadt, mert valaki csúnyán ránézett az utcán, s attól félt, hogy bajt talál rám hozni. December 24-re, karácsonyra valahonnét valahogy egy kis kacsát szerzett, megsütötte. Abban a percben, hogy behozta a szobába s letette az ünnepien megterített asztalra, megkezdődött Budapest ostroma. Valahol a szomszédságban, azt hiszem, a főkapitányság épületébe, becsapódott az orosz Katyusák egy lövedéke. A kacsa az asztalon maradt, levonultunk a pincébe, anyám mérgelődve, feleségem riadtan, én éhesen. Aznap már nem is kerültünk vissza a lakásba, az egész ház a légoltalmi pincében aludt a már előre elkészített fekvőalkalmatosságokon. Én rám azonban már csak egy fehér viaszosvászonnal bevont nőorvosi műtőasztal jutott, feleségemre egy matracnélküli sodrony. Ügy emlékszem, ez volt az ■első éjszaka, melyet teljes egészében az óvóhelyen töltöttünk, ¥ Az elkövetkező hónapban, Pest felszabadulásáig, külső eseményekben s belső izgalmakban besűrűsödött mindaz, amit a megelőző tíz hónap előkészített a város számára. A végső német ■vereség s vele Budapest felszabadulása most már csak idő kérdése volt. De tudtam, másodpercek döntik el, hogy ki éri meg közülünk. A nyilasok ■most már szinte »érdek nélkül gyilkoltak, fásultan, s még az eddiginél is módszertelenebbül. Ha olykor éjszaka felmentem a lakásba, a gróf Vigyázó Ferenc utcára nyíló ablakon át hallani lelhetett a száraz gépfegyversorozatokat, amelyékkel a rakpartokon a Dunába lőtték foglyaikat. Hogy mikor tévednek be a mi házunkba s onnét kit visznek ki a Duna-partra, nem lehetett tudni. Két szomszéd házban is megfordultak már, egy férfiholttest az egyiknek a kapuja előtt jelezte ottjártukat. Legnyugalmasabbak a légi bombázások órái voltak, noha a szomszédos Olasz—Magyar Bank tetején egy légvédelmi osztag dolgozott s a környék emiatt különösen sok bombát s belövést kapott, a mi házunknak is leszakadt egyik balkonja, a szembenlevő ház pedig teljesen kiégett. De bombázás alatt a nyilas razziák szüneteltek. Az élet azonban féllábon tovább sántikált. Két házzal odébb, a Focher fűszerüzlet még mindennap kinyitott, noha mást, mint cipőpasztát már nem árusított; tulajdonosa, egy volt mérnök, cipőpasztába fektette egész forgótőkéjét. Dolgozott mellette a Szabados-féle fodrászat is, én is betértem hozzá egyszer egy hajnyírásra. Kinyitott olykor egy péküzlet is, az asszonyok sorba álltak ■eléje kenyérért s ha légiriadót fújtak, beszaladtak a legközelebbi légópincékbe. Ugyanígy, ha ■vízért álltak sort, egy közeli banképület udvarán, ahol egy múlt századbeli kutat újra szolgálatba fogadtak. De légiriadó most már egyre ritkábban hangzott, mert a szovjet bombázók és vadászok előbb értek a város fölé, mintsem légvédelmi központunk észrevette. A napnak s éjszakának szinte minden órájában fejünk fölött kerengtek, szakadatlanul bombázva, gépfegyverezve az Olasz—Magyar Bank légvédelmét, mely egyre fáradtabban válaszolt. Ezek az órák voltak számunkra a legbókésebbek: a könnyű szovjet bombák nem veszélyeztették a légópincéket, de megóvtak a nyilasoktól. Anyám azonban már megunta a kényelmetlen ■pinceéjszakákat, zúgolódni kezdett. Az oroszokra is haragudott. — Már három hónapja hallom, hogy elértek a Keleti pályaudvarhoz — mondta mérgesen — hát miért nincsenek még itt? Amikor 1919-ben visszajöttünk Savanyúkútról, a nyaralásból, taxisztrájk volt s gyalog mentünk haza ■a Wesselényi utcába. Egy óráig sem tartott, nem ■hogy három napig! Pörlekedő türelmetlenségének köszönhetjük valószínűleg mindketten az életünket. Nem volt hajlandó tovább a pincében éjszakázni. Illetve egy feltétel alatt: ha mindennap ebéd után fel■viszem a lakásba, ingre vetkőzik, megmosdik, s ikét órára befekszik ágyába. Ha az Ajli éjjelnappal fennmaradhat a lakásban, nem történik semmi baja, mondta, akkor engem se félts! ■ Az egyetlen nyilas razzia, mely a légópinoét átfésülte, déli két óra tájt érkezett, mikor mi már odafönn a lakásban aludtunk. A házfelügye■lőné ugyan feljött vagy felüzent értünk, mert a pincében névsorolvasás volt, de a nyilasok nyilván az épp akkor meginduló bombázás miatt, nem fáradtak fel az emeletekre, s mikor a repülőgéptámadás egy ideig szünetelt, elhagyták a házat. * Feleségemet karácsony első napján végképp átköltöztettem a Hungária-szállóba Azt tartottam, hogy ott nagyobb biztonságban van. Bár gondoskodni így nem tudtam róla, sem megvédeni rebbenékeny idegzetét a külvilág s önmaga érzékenységének sokféle támadása ellen, de legalább személyemmel nem sodortam fölösleges veszélyekbe. A gyanakvás s a félelem besűrűsödött légkörében jelenlétem többet ártott volna neki, mint amennyit védelmem használ. Detektív is lakott a házban. Ó utcai elvtársaimmal már rég megszakadt minden összeköttetésem. Az ostrom alatt is többször elnéztem az „üzletbe”, de ajtaja mindig zárva volt, a redőnyök lehúzva. így semmi más napi feladatom nem maradt, mint a készülődés a halálra vagy a szabadságra. Éjszakánként néha kiálltam a kapu elé s figyeltem, hallani-e még 'gépfegyverropogást a Duna-part felől? Később, hogy elhallatszanak-e már hozzánk az orosz hangszórók üzenetei? Amidőn egy éjszaka először hallottam meg a távoli, elmosódott, öblös hangot, mely áz Arany János ■utcán át kúszott elém, de hosszú útján elporlasz■totta a szavakat, s csak egy következtetést hozott magával — azt, hogy holnap vagy holnapután, szabad lehetek — mintha egy mázsás teher szakadt volna le szívemről. Könnyűségemen mértem le az irtózatos súlyt, amely addig megfeküdt. Nevetni szerettem volna örömömben, de nem tudtam. Leszaladtam az óvóhelyre s megcsókoltam anyámat, aki nyitott szemmel feküdt a sötétben. Utána kimentem az udvarra, ahol 20
