Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-11-24 / 24. szám

I

4

sem hallgat, csak a Sándorra és még inkább a Töhötömre, illetve a Töhikére. Édesapja ugyanis — kissé ferdítve Petőfi Sándor Arany Lacinak írt versét — imigyen csalogatja magához kisfiát:

„Töhike, / hallod-e? / Jer ide, / Jer, ha mondom, J Rontom-bontom ... I”

Talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy a Szekér házaspár nagyon szeretné, ha a két gyerek jól megtanulná és tisztán beszélné a magyar nyelvet. Éppen ezért minden mesekönyvük magyar: Arany János, Benedek Elek, Weöres Sándor meséin, versein nevelkednek a kicsik, és odahaza csak magyar szót hallanak.

— De így nem tanulják meg új hazájuk nyelvét, a németet!

— Ó, attól nem kell félnünk! — oszlatja el aggodalmaimat az anyuka. — Az óvodában csak németül beszélnek a gyerekek, ez természetes, és itt, a ház körül is

csak német szót hallhatnak. Mi jóval kevesebb időt töltünk Tőinkével, mint amennyit német környezetben van. Jól jön tehát a nagymama személyében az „erősítés”.

Végül, bár előre elhatároztam magamban, hogy nem teszem, mégiscsak megkérdezem:

— Árulja el, kérem, voltaképpen miért oly fontos maguknak, hogy a gyerekek magyarul is beszéljenek?

Szekérné egy pillanatig sem töpreng. Ügy válaszol, mint aki önmagában már alaposan megfontolta-megtanácskozta a feleletet:

— Mert bár itt élünk, magyar vagyok, és magyar is maradok.

Kis szünetet tart, s csak utána folytatja:

— Meg aztán a gyerekek a német mellett az iskolában megtanulják később majd az angol nyelvet is. Három nyelv pedig azt

jelenti, hogy biztos kenyér lesz a kezükben.

Ismét szünetet tart, mintegy nyomatékként, úgy mondja:

— Látja, mindehhez nélkülözhetetlen a nagymama segítsége!

A Magyarok Világszövetségében hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt szinte egymás kezébe adják a kilincset a nagypapák és a nagymamák. Itt adják ki ugyanis azt az igazolást, amely a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság előtt bizonyítja, hogy a nyugdíjas nagymama vagy nagypapa átmeneti időre — egyszeri alkalommal legföljebb három évre —, unokája vagy unokái magyar nyelvre való tanítása végett kíván külföldre utazni.

Utazhatott, persze, eddig is, ha akart, gyermekei vagy unokái meglátogatására, de nyugdíját legfeljebb három hónapig folyósították. Az új rendelkezés — amely a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére február 6-a óta van érvényben — azonban lehetőséget ad a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak vagy a MÁV Nyugdijhivatalának, hogy az unokáik nevelését, magyar nyelvre tanítását vállaló nagyszülők nyugdíját maximálisan három éven át zárolt számlára utalják át, s a pénzt a nagymama vagy a nagypapa hazatérte után teljes egészében fölveheti. Ha a nyugdíjas úgy kívánja, a nyugdíj felét — legfeljebb azonban havi 2500 forintot — átutalási takarékbetétkönyvbe teszik, vagy meghatalmazott rokona, ismerőse kezéhez fizetik ki, amiből a lakbér, a közüzemi díjak, esetleg az egyéb kiadások fedezhetők.

Hát ezért a megnövekedett forgalom a Magyarok Világszövetségében február óta. S ezért gyarapodott a hosszabb időre kiutazó nagyszülők száma.

*

— A nap tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy elkísérem az unokámat az iskolába . . .

Makra János bársonymeleg hangját kellene most hallaniok. Ahogyan tekintetével Rollandka után kutat a szobában. Csak akkor lenne nyilvánvaló, hogy ez az „elkísérem az unokámat az iskolába” nem valamiféle rutincselekvés, hanem valóságos életprogram a nagypapa számára. Hiszen tudván tudja: a „kisunoka” már nagyfiú, kilencesztendős múlt, nem szorul ő már rá a kíséretre, még a forgalmas-nyüzsgő világvárosban, Münchenben sem! De hát addig is együtt vannak, baktatnak kéz a kézben, beszélgetnek.

Aztán, ha Rolland hazatér az iskolából, megebédel, majd ismét a nagypapáé lesz. A számtant például feltétlenül együtt tanulják. A közeli parkba mindig együtt mennek le. Vagy mesét olvasnak, megint csak együtt, hazulról való mesekönyvből. Vagy ha a nagypapa már nagyon fáradt („Ki tudja ám igen-igen fárasztani az embert egy ilyen örökmozgó, mint a Rollandka!”), akkor betesz a magnóba egy mesekazettát. „Ha lehet, a Békucit” — könyörög

ilyenkor az unoka a kedvenc meséért. Van aztán, hogy együtt gombfocizik nagypapa és unokája. Amikor náluk jártam, 10:0 volt a Bárdosi Rolland és Makra János közti mérkőzés eredménye. S kell-e mondanom, hogy Bárdosi Rolland javára? Vagy kell-e mondanom, hogy tisztán, folyékonyan beszéli nyelvünket, mintha az utolsó öt esztendőt is Magyarországon töltötte volna.

— Persze, mi is csak magyarul beszélünk idehaza — mondja Bárdosi László, Rolland édesapja —, de én csak este érek haza, és ha akad elég munka, a hétvégeket is távol töltöm. A feleségemnek is épp elég a dolga, így aztán valóságos áldás, hogy itt a nagypapa, és foglalkozik a gyerekkel.

Eléggé szokatlan a helyzet: itt nem a nagymama, hanem a nagypapa „sajátította ki” magának az unokát!

Makra János tiltakozik a „gyanúsítás” ellen:

— Jut a feleségemnek is Rollandkából, éppen elég. Mert például ő eteti. Eteti bizony, majdnem a szó szoros értelmében: rossz evő az unokám nagyon, s szinte nógatni kell minden egyes falatért.

Az is kiderül — Bárdosi László árulja el —, hogy a „büntető angyal” szerepe is a nagymamáé:

— Ö az, aki időnként rászól Rollandra: „Ugyan ne nyaggasd már annyit a nagypapát!”

— Hát valakinek muszáj szigorúnak lenni hozzá — szól bele az érintett fél, a nagymama is. — Itt van például a reggel: én kelek először, én készítem el a reggelit, én etetem meg Rollandot, aztán én is indítom útba. És ilyenkor is elkel a fegyelmezés. Mert vagy nem akar öltözni, vagy még a macskával szeretne játszani.. .

A nagymama tehát valamivel szigorúbb, mint a nagypapa, de Bárdosiné azért szülei előtt sem titkolja, hogy ha majd hazautaznak — márciusig tervezték a látogatást —, akkor jó egy hónapon át „jobban meg kell majd fogni a gyereket”.

De hát az az idő még messze van, legalábbis most úgy látszik. Hogy Makráék maradnak-e márciusig, mint tervezték, azt nem tudják biztosan, de a karácsonyt feltétlenül Münchenben, a Wolfratschauerstrasse 40-ben szeretnék eltölteni. Vejükkel, lányukkal, unokájukkal. És ennek nemcsak Rolland örül. A szülők nyugodtak, hogy fiuk állandóan a nagyapa óvó szeme előtt van. Bárdosi László, aki saját bevallása szerint is igen-igen válogatós, élvezi anyósa főztjét, aki viszont csakis olyan étket készít, amit a veje szeret, hiszen „ő itt a főkommandó”. És végül Bárdosinénak is könnyebb — miután átesett egy súlyos operáción —, hogy édesanyja átvette tőle a házimunka tekintélyes részét.

Azt hiszem, szülei nevében is írhatta volna Rolland azt a kis levelet, amit az érkezésük utáni reggelen Makráék az ágyuk mellett leltek:

„Édes nagymama es nagypapa! Egész sziwemel nagyon martalak!” — ami

13