Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-10 / 23. szám
évtized a brazíliai magyar falvak élettartama. Szentistvánkirályfalva közel esett Säo Paulóhoz. Az év egyetlen napján, augusztus 20-án valóságos magyar faluvá vált. A brazíliai magyarok ugyanis 1931 óta minden évben István királykor zarándoklatot rendeztek. Félezernél több magyar jött össze. 1950-ben, István királykor jártam először Szentistvánkirályfalván. A faluban, akárcsak a hazai búcsúkon, sátrakat állítottak fel az árusok. Az ájtatosságokon inkább csak az asszonynép vett részt. A lacikonyhákban sütötték a pecsenyét, a kolbászt. Cigány is húzta. Az ötvenes évek második felében ez a hagyomány szinte észrevétlenül elhalt. A kápolna tornya leit>skadt, fala bedőlt. Az egykori magyar falvakban már csak a korhadó fejfákon, mohos sírköveken nehezen kibetűzhető, magyar nevek őrzik ennek a bámulatos korszaknak emlékét. A brazíliai magyar élet központja, adottságainál fogva, már a húszas években is Säo Paulo volt. Itt kapaszkodtak meg legtöbben a bevándorló magyarok közül, és ide tértek vissza, akik nem találták meg számításukat az Interiorban. A magyar bevándorló, a földműves és az ipari szakmunkás igen rövid idő alatt megbecsült tagja lett a brazil társadalomnak. Érdemes idézni a Säo Pauló-i sajtószövetség akkori elnökének, Honorio de Sylonnak az egyik brazil lapban megjelent cikkéből: „A magyar kitűnő ipari munkás, de mint földműves is egészen kiváló. A magyar azonban nem csupán szaktudásával járul hozzá az itt végbemenő egybeolvadáshoz, hanem vidám kedélyével, mosolyával és mindenekfelett könnyed alkalmazkodóképességével is.” Természetesen az értelmiségi beilleszkedése a legnehezebb. Amíg nem vagy alig beszéli a portugál nyelvet, a tanár, az ügyvéd, a magántisztviselő téglahordóként, napszámosként vagy háztartásbeli cselédként kezdte életét. De már a húszas években találunk Säo Paulóban magyar orvost, ügyvédet, s főként vállalkozót. Az élelmesek, amint egy kis tőkét gyűjtöttek, önállósították magukat. Egyik felcsapott utcai árusnak: virslit, cipőfűzőt, csecsebecsét, édességet árult, a másik egy kapualjban „csokoládégyárat” létesített, a harmadik valami udvari raktárban „laboratóriumot”, ahol cipőkrémet vagy kölnivizet „gyárt”. Az ipari szakmunkás kis műhelyt nyitott, mely idővel üzemmé, ha nem éppen kisebb gyárrá nőtte ki magát. Időnként emlegették is egymás között ezek a „régi magyarok” némi iróniával, kivált, ha olyasvalakiről esett szó, aki nagyon rázta a rongyot: „Hát bizony, amikor a Gergely még a Piaca de Republicán árulta a virslit, és a nyakában hordta az egész boltját!” Vagy: „Hej, amikor a Jóska még a maga gyártotta cipőkrémmel házalt, s azt hitte, ő találta fel a Schmoll-pasztát!” Emlékszem, milyen büszkeség töltött el, amikor olyan taxiba szálltam, melyben a ketyegő taxiórán azt olvashattam: „G. Vozáry”. Ismertem Vozáry Gézát, aki az első taxiórákat gyártotta Säo Paulóban. Természetesen a „Leäo” étterembe jártam legszívesebben ebédelni, melyet még Bucskyék alapítottak, ahol magyar volt a főszakács és Pista volt a pincér... Egy 1937-ben megjelent kimutatás szerint a Säo Pauló-i magyar fiatalok kis kivétellel egymás között házasodtak: 155 házasságkötésből 126-nál mind a vőlegény, mind a menyasszony magyar, a brazilokkal kötött házasságok száma pedig a négyszerese a más nemzetiségűekkel kötötteknek. Hogyan alakult a magyar élet a két háború között? Egyik kedves, ugyancsak „régi magyar” barátom, Csernik János mondta egy alkalommal: „Tudod, a magyarság néha, különösen, ha bajban van, márpedig az emigráció elég nagy baj, valóságos alapítási lázba esik.” Valóban, a húszas években, éppúgy, mint harminc évvel később, végtelen sok egyesület, szervezet, társaság, egylet, kör alakult Säo Paulóban. Hosszabb-rövidebb életű intézmények ezek, némelyik egy évtizedig virágzott, kettő pedig, a brazíliai Magyar Segélyegylet és a Säo Pauló-i Magyar Sportklub 1926 óta fennáll és működik. Már korábban, 1921-ben megalakult Säo Paulóban a Brazíliai Magyar Kör, Rio de Janeiróban pedig a Brazíliai Magyarok Egyesülete. A legjelentősebb szervezetek egyike lesz az 1924- ben alapított Magyar Köztársasági Kör, melyben a baloldali értelmiségiek, az 1919-es szervezett munkások vettek részt, akik szemben álltak az ellenforradalmi Magyarországgal. Talán jellemző, hogy ez a harcos, demokratikus szervezet később, a harmincas években már a Brazíliai Magyar Gyermekbarát Zene és Dalegyesület névre hallgatott. A harmincas évek elejére esik a magyar egyházközségek megszervezése. 1931-ben érkezett Brazíliába az első magyar bencés, Szelecz Arnold, aki a katolikus egyházközséget szervezte meg és székely stílusú templomot épített Sáo Pauló egyik magyarlakta negyedében, Villa Anastacionban. 1931-ben alakult meg a Magyar Izraelita Hitközség, melynek mintegy kétszáz híve volt és hamarosan a baptisták, majd a nazarénusok is megszerveződtek. A brazíliai magyarság a két világháború között egyedülálló áldozattal, saját erejéből teremtette meg a magyar iskolákat, hogy gyermekeit magyar nevelésben részesítse. 1927-ben nyitotta kapuját az első magyar iskola Säo Paulo egyik negyedében, Moocán. Ezt követi az Ipejuca-i, Ipiranga-i, Pompeia-i, Preguesa D’O-i magyar iskola. Gondoskodtak magyar iskolákról az Interiorban alapított magyar falvakban is. Árpádfalván, Boldogasszonyfalván, Mátyáskirályfalván éppúgy működött magyar iskola, mint Rákóczifalván. Az iskolákban természetesen portugálul is tanítottak. Németh László brazíliai magyar igazgató-tanító közzétett adatai szerint 1927 és 1941 között több mint tízezer magyar gyerek szerzett végbizonyítványt brazíliai magyar iskolákban. Ha ehhez hozzávesszük azokat, akik ugyan nem kaptak végbizonyítványt, de több-kevesebb évet magyar iskolában tanultak, akkor azt mondhatjuk, hogy a második nemzedék jelentős része magyar nevelést kapott! Igen élénk volt a kulturális és társadalmi élet a két háború között. Nagy szerepet játszottak a dalárdák és a műkedvelő csoportok. A különböző egyesületek, dalárdák, körök szinte egymással versengve rendezték meg előadásaikat. Az előadásoknak színvonala természetesen nem haladta meg a műkedvelő előadások általános szintjét, de idővel néhány összeszokott, rutinos és tehetséges műkedvelő gárda alakult ki, mely komolyabb színházi feladatokra is vállalkozhatott. Több magyar újság indult, de kettő lett életképes: a Dél-Amerikai Magyar Hírlap és a Dél-Amerikai Magyar Újság. A Dél-Amerikai Magyar Hírlapot 1922-ben Orbán Leó alapította Rio de Janeiróban, de két évvel később áttelepült Säo Paulóba. A két lapot a harmincas évek végén a magyar bencések Vették át, s adták ki 1942-ig. A második világháború után, 1948-ban ismét megindították. 1950 áprilisától a lap megszűntéig, 1967 januárjáig szerkesztője voltam ennek a lapnak, mely hetenként, később kéthetenként jelent meg. A brazíliai magyar kolónia a harmincas évek közepén érte el virágkorát. Amikor 1938-ban Budapesten megrendezték a Magyarok Második Világkongresszusát, a brazíliai magyar szervezetek, egyesületek is megtartották a Brazíliai Magyarok Első Országos Értekezletét — mely egyben az utolsó is. Ekkor jelent meg a „Brazíliai Magyarok” című, 130 oldalas, nagyalakú, gazdagon illusztrált album. A kiadvány szerkesztői nem törekedtek teljességre, s voltaképpen csak vázlatát adták a brazíliai magyar élet kialakulásának. A negyvenes évek elején készült egy részletes, átfogó munka, a kézirat már nyomdába került, nagy részét ki is szedték, amikor Magyarország hadiállapotba került Brazíliával. A szedést megsemmisítették, a kézirat az utókor mérhetetlen kárára elkallódott. A revíziós propaganda a brazíliai magyarság körében erős visszhangra talált. Ez érthető és természetes, ha arra gondolunk, hogy a brazíliai magyarok 85—90 százalékát a trianoni békeszerződés késztette vagy kényszerí tette szülőföldjének elhagyására. így természetes, hogy a Felvidék és Erdély egy részének és kivált Bácskának a visszacsatolása híre örömet keltett. A válság akkor robbant ki, amikor Magyarország a náci Németország oldalán belépett a háborúba, majd hadiállapotba került Brazíliával is. Az 1942-ben a Säo Pauló-i Teatro Municipálban megrendezett „Magyar lakodalom” parádés díszelőadása, melynek keretében a brazíliai magyar egyesületek tánccsoportjai, énekkarai léptek fel különböző magyar tájak népviseletében, népi táncosokkal, játékokkal és népdalokkal, egy korszak lezárását jelenti. Minthogy a magyarok ellenséges ország polgárai lettek — hisz a „régi magyarok” közül csak igen kevesen vették fel a brazil állampolgárságot —, több mint ötven magyarszervezetet, egyesületet államosítottak, vagyonuk az állam tulajdonába került. A magyar iskolákat is az állam vette át. Megtiltották a magyar beszédet, nem jelenhettek meg magyar sajtótermékek. Az egyházakon kívül csak a már említett két egyesület, a Segélyegylet és a Sportklub tudta átmenteni magát a háború utánra brazil névvel és brazil vezetőséggel. De mindennél súlyosabb az a törés, amely a kolóniát megosztotta. A kolónia egy része a „keresztény—nemzeti” jelszavak bűvöletében akkor sem távolodott el a Horthy-Magyarországtól, amikor az százezer honvédet küldött a halálba a Don mellé, és amikor félmilliónál több magyar állampolgárt vittek a szerelvények a német haláltáborokba. Ez a réteg bizalmatlanul fogadta a háború utáni hazai változásokat, elzárkózott a demokratikus Magyarország elöl. A demokratikus magyarok, s ide tartoztak az egykori csepeliek, az egykori Köztársasági Kör tagjai és a java értelmiség, a szövetségesek győzelmét várta, és hogy szolidaritását kifejezésre juttassa, akció indult egy amerikai bombavető repülőgép vásárlására... Mindkét oldal kölcsönösen „hazaárulónak” tekintette a másikat. A második világháború befejezése ilyen megosztott magyar kolóniát talált, amikor Nyugat-Európából előbb csak gyéren, majd mind sűrűbben hozták a hajók az „új magyarokat”. Voltak közöttük üldözöttek és üldözők, áldozatok és pribékek, kollaboránsok és ellenállók, megtalálni az elsüllyedt Horthy-Magyarország egész politikai-társadalmi spektrumának minden árnyalatát. (A szórványmagyarság Kutatók Konferenciáján elhangzott előadás nyomán) KUTASI KOVÁCS LAJOS 15
