Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-10-27 / 22. szám
TANTÁRGY: A MAGYARSÁG Olvasótábor Sopronban kai a vár kertjében találkozhattam. Béres Ferenc népdalénekes öt fiatal tölgyfa alá kalauzolt: — Ebbe a kertbe, a kipusztultak helyére, volt pataki diákok ültetnek facsemetéket. Meghirdettük, hogy aki újra Patakon jár, ültessen fát a várkertbe! Magam jó példával akartam elöl járni: ezt az öt vér tölgyet ültettem el. A tölgy lassan nő, de sokáig él — tovább, mint én. Szabó György úr San Franciscóból érkezett az ünnepségre. — A Magyar Hírekből szereztem tudomást a találkozóról. Azonnal írtam Budapestre az öcsémnek és kértem, hogy tudjon meg mindent erről. Ő viszont az én levelemből értesült a tervről, így, kicsit kalandosan jutottam el ide. De meg kell mondanom azt is, hogy nem én voltam az utolsó pataki diák a családban — a lányom idén Sárospatakon tanult, az Anyanyelvi Konferencia tanfolyamán. S való igaz, nem szabad megfeledkeznünk a legfiatalabbakról sem. Az idén „vegyes” osztályok indultak a sárospataki tanfolyamon: angolul tanuló magyar diákok is részt vettek a nyári képzésen. így mindenki jól járt: a külföldiek a szép magyar beszédet tanulhatták, a magyarok viszont a korrekt angol kiejtést gyakorolhatták. Dömötör Katinak ugyan, aki Brazíliából érkezett, nem nagyon volt szüksége a magyar nyelv gyakorlására. Ök csak magyarul beszélnek otthon, s úgy pergett a nyelve, mint bármelyik itthoni társának. De akkor mi szüksége volt a tanfolyamra? — A nővérem járt itt tavaly, s annyi szépet mesélt a tanfolyamról, hogy elhatároztam: én is kipróbálom. S nem csalódtam: magyarságismeretből rengeteg újat tanultam. Ellátogattunk a konyhába is, ahol a magyaros főzés alapelemeit ismerték meg a résztvevők. Akik inkább faragni szeretnek, azok egy régi parasztházban a fafaragó szakkör munkájában vehettek részt. S, természetesen, a kiállítások is várták Sárospatak ifjú tanulóit. A Dómján József képtárban Ábrahám Audry-val beszélgettünk. Ö az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége ösztöndíjával érkezett ide: — Nekem legjobban az emberek tetszenek. Mindenki annyira segitőkész, annyira jószívű hozzánk. Az utcán is odamehetünk bárkihez, ha szükségünk van jó tanácsra, útbaigazításra. S a kollégiumon belül is ezt érzem: számomra ez az emberi melegség a legfontosabb. Sárospatak vén s ifjú diákjai bejárták, természetesen az iskolamúzeumot, a könyvtárat, a régi kollégiumi helyeket. Megismerkedtek a régi időkkel, s kitapasztalták a maiakat. S úgy hallottam, egyöntetű volt a megállapítás: a mai Patak méltó utódja a réginek, magyarságtudatával, szellemi gazdagságával. Könnyű szívvel énekelhették búcsúzóul a véndiákok a régi pataki diákdalokat. S. P. J. Huncut szemű, csinos lány áll a pannonhalmi dombok között elbújó falucöka, Táp fehérre meszelt parasztházának földből döngölt pitvarán. Kezében kékfestő anyagú, ráncos parasztszoknya, ugyanilyen ujjas és bő lenvászon ing. S ahogy az évszázados tájház tisztaszobájából előhozott régi ruhadarabokat Judit gondosan magára ölti, elrejtve alattuk a divatos trikót és a bermudanadrágot, s szemüvegét, óráját letéve fejkendőt kötnek divatos frizurája fölé — szemünk láttára takaros menyecske lesz az előbb még „kihívóan” modern lányból. Judit Gneiss Ausztria Burgenland tartományának Lutzmannsburg nevű községében él. Van azonban a falunak magyar neve is: Locsmánd, mint ahogy lakói között is akad nem kevés magyar, magyar származású. Judit is közéjük tartozik: a Hazafias Népfront és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Sopronban szervezett anyanyelvi olvasótáborával jött el erre a kirándulásra. Mi is az olvasótábor? Olyan táborozást jelent, ahol érdeklődő, általában középiskolás korú gyerekek előadásokat hallgatva, nagyon sokat beszélgetve, vitatkozva — olvasva is persze — töltenek együtt néhány hetet. A beszélgetések alapját a különböző olvasmányokban megfogalmazott kérdések adják. A Szlovákiából, Burgenlandból, a jugoszláviai Szlovéniából és Magyarországról jött tíz-tíz fiatal, előadásokat hallhatott a magyar nyelvről, irodalomról, népművészetről, a magyar államalapításról, a végvári harcokról és a török időkről, az 1848-as szabadságharcról, az István, a király című, nagy sikerű rockoperából készült filmet is megnézték. S az előadásokat oldott, érdeklődő beszélgetések követték. Nem pusztán kellemes időtöltés volt a fafaragás. szövés, agyagozás próbálgatása, a közös népdaléneklés és a sok kirándulás sem; a Sopront és a Dunántúl nyugati tájait bemutató utakat követően az ausztriai, jugoszláviai és magyarországi tábo-Jegyzetelés városnézés közben, Sopronban rozók közös burgenlandi és Muravidéki útra indultak, hogy a történelmi és kulturális összefüggések emlékeit kutassák. — Anyukám magyar anyanyelvű, apukám német, az ő szülei erdélyiek voltak — mondja Judit Gneiss. — Otthon mindig magyarul beszélünk. Szeretném a nyelvet még jobban megtanulni — talán még hasznom is lehet belőle: óvónőképzőbe jelentkeztem, de meglehet az is, hogy tolmács vagy idegenvezető leszek. Számomra nagyon fontos, hogy magyar vagyok, hogy megértethetem magam egy másik ország lakóival. Judit családja ugyanúgy van ezzel, mint még nagyon sokan Burgenlandban: hetenként átjárnak Magyarországra. Ide kell azonban azt is írnunk: éppen a tábor Ausztriából jött részvevői nem mindenben értenek egyet Judittal. Ök általában így fogalmaztak, s előre bocsátom, ebben sincsen semmi kivetnivaló: „erősödött a kapcsolatom Magyarországgal. Többet tudok már az országról, történelméről, ez azonban nem jelenti azt, hogy magyarnak érezném magam. Ausztriában élek és így osztráknak vallom magam.” A szlovákiai, szlovéniai fiatalok legtöbbjében — itt, a táborban jártakban legalábbis — erősebben él magyarságuk tudata. — Látni kellett volna, ahogy az István, a király című film végén mindannyian egyszerre felálltak — mondja dr. Bedécs Gyula, a tábor egyik vezetője. — Azt a megdöbbentő, néma csendet... A szlovéniai Lendváról jött két középiskolás, Kovács Lívia és Dragocsics Hargita a táncházi foglalkozásra emlékszik vissza legszívesebben. — Van otthon egy magyar tánccsoportunk, minden héten próbálunk, a vezetőnk Magyarországról jár át. — Megkaptuk előre a programot, mégsem gondoltuk, hogy ilyen sokat ad, ilyen színvonalas lesz ez a tábor — mondja Boros Zsuzsa, Ibolya Éva és Szabó Ildikó, akik a csallóközi (szlovákiai) Nagymegyerből jöttek. — Sok mindent itt értettünk meg igazán, pedig otthon is nézzük a magyar televíziót, tanuljuk a magyar történelmet. Ha van egy jó könyvem, meghallják, kölcsönadom, az egész falu olvassa ... — Mit jelent nekem az, hogy magyar vagyok? — töpreng el Élő Anita és Sárosi Katalin, két Győr- Sopron megyei gimnazista. — Itt születtünk, itt élnek rokonaink, itt értünk meg igazán mindenkit és tudjuk magunkat mi is mindenkivel megértetni: itt vagyunk otthon. Nehéz erre a kérdésre válaszolni — talán azért, mert itthon vagyunk. Ha idegenben lennénk, s valamiért nem tudnánk hazajönni, az mindenesetre nagyon-nagyon rossz lenne ... Végezetül pedig, minden kommentár nélkül, álljon itt néhány idézet azokból a véleményekből, amelyeket a táborozok összegzésképpen, tanáraik kérésére papírra vetettek. „Megismerhettem külföldi gyerekeket, és érdekes látni, hogy ők is ugyanolyan fiúk, lányok, mint mi. S ez azért jó, mert ha az ifjúság megismeri, megérti egymást, akkor majd remélhetően felnőttkorukban is megférnek egymással.” „Ügy érzem, gondolataimat, személyiségem lényegét anyanyelvemen tudom tökéletesen kifejezni. Érzelmeimmel is kötődöm a nyelv szépségéhez. Anyanyelvemet meg alkarom tartani, ami most már nemcsak büszkeség, de kötelesség is számomra.” Fogalmazásuk néha kissé akadozik, a ritkább kifejezéseket néha pontatlanul használják. Egy kedves példa: „főbb húzásokban már ismertem 1848 történetét” — írja az egyik szomszédos országból érkezett fiatal. Természetesen a „főbb vonásokban” kifejezésre gondol. De hát ezt magyarázni sem kell, nem ez a lényeg, hanem a szándék. S ha az megvan, bizonyosan lesz arra is energiájuk, hogy nyelvtudásukat is finomra csiszolják. MUCK TIBOR 15
