Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-10-13 / 21. szám

Sokáig gondolkodtam, hogy Nagy Lászlóról szólván, hogyan fordítsam a szót: hobbi. Szórakozás? Kedvtelés? Szenvedély? Végül ez utóbbi mellett kötöttem ki. Mert a 61 esztendős, testes, ízes és szíves beszédű férfi szerencsés ember: szenvedélyesen szereti, szinte megszállottan űzi mindazt — vagy legalábbis majdnem mindazt —, amit csinál.

Először is a mesterségét. Nem hiszem, hogy a másfél mázsás harcsát kifogó horgász vagy a bankot robbantó kártyás büszkébben szólna tettéről, mint ő — például — arról, hogyan fogott ki annak idején a maga részéről az olajválságon:

— Tessék csak nézni, ez itt egy valóban nagyszerű olajkemence, ebben olvasztottunk, amíg az olaj árát föl nem vitték. Akkor gyorsan építettünk házilag egy kis kokszkemencét. Ezt itt. Kiválóan működik, gazdaságos. Csak az benne a kényelmetlen, hogy hajnalban fel kell hozzá kelni, begyújtani, mert hosszú időbe telik, amíg fölmelegszik, hiszen mi, ugye, hatszáz kilós tégellyel dolgozunk ...

A többesszám az ő esetében nem fejedelmi cifrázat: családi műhely ez a Debrecen külterületén működő öntöde, együtt munkálkodik itt apa és fia.

Rengeteg a munka. Itt egy Szabó Lőrincemléktáblát cizellál éppen az apa-Nagy, egy iskola falára kerül föl nemsokára, fillért se fogad el érte. Ott a fiú-Nagy készít elő egy öntést, a folyós alumínium higanyként fénylik, már, sablon készül belőle, ebbe hajlítják majd bele azt a gőzölt bükkfát, amelyből az újra divatba jött Thonet-bútorok készülnek. Amott azt a rajzot egy műanyaggyártó küldte, játékkészítéshez való fröccsszerszámot ábrázol, az elkészítését nagyon sürgősre kérték. Aztán kocsi áll meg a ház előtt, és hallom, hogy valami autóalkatrész kiöntéséről folyik szapora disputa.

Tulajdonképpen nem is értem, hogyan jut idő Nagyéknál a többi szenvedélyre. A szó szerinti értelemben vett hobbikra: a képek, lámpák, órák, fegyverek, zeneszerszámok és — nehogy a legfontosabbat elfeledjem! —

24