Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-29 / 20. szám
„Lásd, embert gyúrok az agyagból...” A festő- vagy szobrászműtermek rendszerint valahol padlásmagasban, tetőtérben vannak. Marosits István szobrászművész műtermébe viszont egyenesen az utcáról lehet besétálni, mint egy üzlethelyiségbe. Mert véletlenül ez kínálkozott? Lehetséges. Amikor az állványokon, polcokon elhelyezett szobrokra nézek, ez a szó jut eszembe: emberközelség. Pátzay növendéke volt a főiskolán, de tanult Párizsban az École des beaux Arts-on is. Ahhoz a ritka művész- és emberfajtához tartozik, aki — bár elismeri, hogy „Párizs a művészetek hazája” — se ebbe a közhelybe, se az atmoszféra valóságába nem szédült bele. — Azt hiszem, épp olyan időszakot „fogtam ki” ott, amelyre legjellemzőbb volt a koncepciótlanság. Akkoriban jelentkezett az a homályos, semmit nem tartalmazó tendencia, hogy mindenkinek mindent szabad. Csakhogy a nagy „szabadságban” sem eligazodni, sem a lényeget megismerni nem lehet. Mi szerencsések, itthon Barcsaytól tanultunk anatómiát, dr. Pogány Frigyestől építészetet; megtanultuk az ábrázoló geometriát, amely komoly fegyelmező erő a látáskultúrában. Minden művész maga dönti el, hogy bizonyos törvényszerűségek meddig tágíthatok. Hogy a hagyományokból, mindabból a szépségből és tudásból, ami minket megelőzött, mi az, amit megtagad. Azt viszont — mielőtt megtagadná — ismernie kell, méghozzá alaposan. A neve mellé ragasztott különös jelző — -„betonszobrász” — visszautal a gyermekkorig. — Vidéken éltünk szüleimmel, testvéreimmel s mint a legtöbb gyerek, szerettem homokból, földből, agyagból megformálni valamit. Egyszer a ház vakolásához egy szekér homokot hoztak, én egy hatalmas fejet raktam föl belőle — utólag úgy emlékszem rá: szfinx-fej volt, anélkül, hogy tudtam volna mi az. Nedves bányahomokból csináltam, ezért a „mű” eltartott három hétig, de amikor a szél meg az eső pofozásától öszszeomlott, nagyon elszomorodtam. Apám megsajnált és azt tanácsolta: „Keverj cementet a földhöz, akkor megmarad.” így kezdődött és azóta is hű maradtam ehhez az erőt sugárzó anyaghoz. „Lásd, embert gyúrok az agyagból” — mondja Goethe a Faustban. Az én „embereim” földből, vízből, cementből készülnek egy kis mészszel elegyítve, hogy tartósak legyenek. A betonszobrász — noha a szó is és a matéria is kemény — valami különös gyengédséggel formálja meg az embert. Köztereken álló szobrai — Budapesten a Három Párka, ez a három rejtélyes nőalak, akiket azzal tesz emberivé, hogy a gyerekek ki és be járkálhatnak, bújócskázhatnak köztük, vagy a balatonföldvári betonkompozíció fiatalokról, vagy a megrendítő mártíremlékmű Tatabányán — a maguk néma betonbezártságában az emberről szólnak, az embernek, s az emberért. Talán ez fogta meg azt a japán üzletembert, aki Budapesten járva megvett egy kis terrakotta figurát és azokat a külföldön élő magyarokat, akik gyűjteményükben őrzik New Yorkban, Kanadában, az NSZK-ban Marosits Cantata Profana-illusztrációját, Latinovitsportréját, A bekeretezett múzsa című kisplasztikát. Számos kiállításon ismerhették meg a látogatók Marosits humanizmusát, s ezt fejezik ki a műtermét betöltő szobrok is, melyek most a Pátzay mestertől öroKölt állványokról néznek vissza rám. A Félúton című alkotás ülő férfialak. „aki” egy asztallapra könyököl, fejét tenyerébe hajtja. Rodin Gondolkodóját juttatja eszembe, de míg az lenyűgöz, ez részvétet ébreszt, mert töprengő tekintetéből nyilvánvaló: átélt és tud egyet-mást a sorsról, az életről, s az asztal csücskén egy mini földgolyó köré fonódó nici oárkákról: tudja, hogy nem szabad rájuk bízni ügyeink intézését. A Bartókportré — teljes, álló alak — törékeny, vézna figura, amint egy zongora recsegő-ropogó húrjait cipeli a testén, de finom metszésű feje lágy felhőkig ér. Különleges, pedig természetes, szinte a természettől kölcsönzött lelemény eredménye a Természettudós. Elöl-hátul csonkolt farönkdarabon gubbaszt, egy nagy könyvben búvárkodik, a természet titkait böngészi, miközben körülötte elpusztul a természet, az élet; olyan durva és halott lesz minden, mint a farönk, amelyen üldögél. Az Utolsó ló függőlegesen felállított feje — mely szinte hallhatóan az égre kiált — ugyancsak e szorongásos s még inkább figyelmeztető látomás szülötte, akár a Hullámvölgyben című kompozició. Az ár elnyeléssel fenyegeti a mélyben bukdácsoló figurát, ez azonban fel is kapaszkodhat az elé tornyosuló hullámhegyre. Az ember szinte várja, hogy felszökkenjen és sikerüljön fenn is maradnia. „.. . hivő, reménykedő és szerető szellem” — írta Thomas Mann Lessingről. Ez a meghatározás jut eszembe e szobrokról és alkotójukról. Legfeljebb ennyi változtatással : aggódó, reménykedő és szerető szellem. Nem egy manzárd-műteremből ereszkedem le, csak ki kell nyitnom az ajtót, máris az utcára lépek. Az emberek közé, akik ott élnek a műterem betonalakjaiban. SOÓS MAGDA FOTÓ: NOVOTTA FERENC 19 T
