Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
A nyugaton élő magyarság etnikai azonosságtudatának alakulását, e folyamat hátterét, általánosan ható törvényszerűségeit igyekeztem viszonylag részletesebben kifejteni a Világosság című folyóirat hasábjain. (A tanulmányt a konferencia résztvevői megkapták.) Most, a téma vitaindítójaként néhány lényeges, kutatási problémát szeretnék vázolni. 1. Melyek a téma, az identitáskérdés időszerűségének okai ? A szociológiai-pszichológiai irodalomban az elmúlt másfél évtized során ugrásszerűen megnőtt az identitással foglalkozó publikációk száma. Talán nem is túlzás Erikson megállapítása: ,,Az identitás vizsgálata korunkban éppolyan stratégiai jelentőségű lesz, mint amilyen a szexualitás tanulmányozása volt Freud idejében.” Mi történt a világban, mi van ennek a jelenségnek a hátterében? Világszerte képlékennyé váltak azok a tartós azonosulási keretek, melyek segítségével az ember önmagát, saját énjét és annak társadalmi minőségét, a többi emberhez képest bemérheti, meghatározhatja. A lassú élettempó, a szinte mozdulatlanul merev társadalmi struktúrák korszaka, amely még az elmúlt század során is létezett, az idők folyamán szertefoszlott. Annak idején az volt a természetes, hogy ahol valaki megszületett, felnövekedett, szakmát tanult, ott maradt egész életében. Tartós azonosság-mintákat kapott, ezeknek feltétlen érvényességét véste leikébe a megszokás. Tudta, hová tartozik, kicsoda. Századunkban azonban a földrengés-szerű társadalmi mozgások következtében — és az ütem évtizedről évtizedre gyorsult — milliók változtattak lakhelyet, választottak új foglalkozásokat, Milliós tömegek vándoroltak ki hazájukból önként vagy erre kényszerítve. A migráció, a mobilitás, a városiasodás irama országon belül és az államok közt azóta is erősödik. E változások következtében szétszakadtak a tartós családi, rokonsági, szomszédsági keretek, a szakmai környezet is gyorsan változik. A magánlétezés fajsúlya nő az egyes emberek életében. Az eredmény: elmagányosodás. A hétköznapi érintkezés arctalan tömegekkel történik, az ember énje túlterhelt, sokan és gyakran az önértékelés és önmeghatározás zavaraival küszködnek, terjed a deviáns viselkedés. A kutatók bár kiindulópontjaik és elméleti következtetéseik különbözőek, abban általában egyetértenek, hogy lehetetlen elkülöníteni egymástól az egyének személyes fejlődését és a társadalmi változásokat, lehetetlen szétválasztani az identitás tapasztalt válságát az egyén életében és korunk válságait a történelmi fejlődésben. (Vannak, akik egyenesen „negatív identitásról” beszélnek, amelyen a társadalom által felkínált azonosságmodellek elleni lázadást értik.) Az identitás-vesztés, mint közérzet meglehetősen általános tehát, ugyanakkor tapasztalható az is — és ez csak látszólagos ellentmondás —, hogy a régi azonosság-keretek KETTŐS IDENTITÁS szétporladásáva) együtt tömegméretekben folyik az új identitás-modellek keresése. Az etnikai mozgalmak jelentős országokban felélénkültek, az új nemzedékek keresik gyökereiket. Új társadalmi-nemzedéki tömörülések születnek, erősödik a lokálpatriotizmus, hobbv-egyesületek ezrei alakulnak napról napra, amelyek azonosság-mintákat kínálnak. A perem-lét felismerésének sokkja még az ötvenhatosok csaknem gyökeret vert csoportjainál is tapasztalható, két évtizeddel a letelepedés-beilleszkedés után. Pedig a kedvező start-körülmények — a fogadtatás nagyvonalúsága, zömében fiatal koruk, gyors beházasodásuk, viszonylag magas státusz — alapján ez alig volt elképzelhető. És hasonló élénkülés, megnövekedett érdeklődés az etnikai gyökerek iránt, a származástudat erősödése tapasztalható világszerte a befogadó országokban született nemzedékek körében is. A tömegméretű rendszeres érintkezés — az idegenforgalom hullámain — a szülőfölddel, a családi kommunikáció gyakorisága időszerűvé tette a kérdés kitágítását: a jelen helyzetben a kettős identitás nem fából vaskarika, hanem élő valóság, tapasztalati tény, amelyet kutatni lehet, kell és érdemes. 2. Az identitás és belső szerkezete. A kutatók abban egyetértenek, hogy az identitás: önbesorolás. Abban is, hogy a két „kulcs-kategória”: az Én és a társadalmi azonosság. Eltérő iskolák sora alakult ki azonban az identitás belső szerkezetének vizsgálata során. A két alapmozzanat — egymással kölcsönös összefüggésben — a személyes azonosság és folytonosság tapasztalata és a másik: a közösségben elfoglalt szilárd pozíció. Az én-tudat vagy öntudat nem is jöhet létre másként, mint a társadalmi identitás ilyen vagy olyan felépítése során. A társadalmi azonosságtudat: az egyén tudása arról, hogy bizonyos társadalmi csoportba tartozik, s a csoporthoz tartozásnak megvan számára az érzelmi ereje és értéke. Ezen érzelem és érték által kölcsönzött tekintély nélkül nincs késztetés arra, hogy valamelyik csoporttal az ember azonosságot vállaljon. A társadalmi azonosságtudatnak az a feladata, hogy lehetővé tegye a csoportviselkedést. Az egyén konfliktushelyzetekbe kerül és kell hogy tudatában legyen önmaga azonosságának, mert csak így képes elviselni a régi identitások elvesztését, így képes új identitásokat építeni, így válik lehetővé élethelyzeteinek élettörténetté szervezése. A társadalmi identitás mindig összehasonlítás eredménye: azonosságok és különbözőségek felmérése, versengés a saját csoport pozitív értékeléséért. A nemzeti azonosság történeti képződmény. Az, hogy valaki példáid az USA-ban valamely etnikai csoporthoz tartozik, sajátos léthelyzetet jelez. Választania kell és vállalnia kell egy viselkedésmódot, és választásának van önvédelmi refleksze. Ez azt is jelenti, hogy az identitás mindig személyes erőfeszítést igénylő pszichikus teljesítmény. A magyarságtudatnak van kiterjedése, mélysége és hatáserőssége. Talán egy versidézet példája közelebb hozza a kérdés mély rétegeinek megértését. Az ismert, sokat idézett Petőfi-versben olvashatjuk: Ha nem születtem volna is magyarnak E néphez állanék ezerszer én Mert elhagyott, a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén. A bajban egy nép mellé állni: szolidaritás. A szabadságharcban Bem apó példája jellemzi legszebben ezt a magatartást. Bem hősünk lett, társunk a harcban, de nem honfitársunk. A származástudat a nemzeti identitás alaprétege. Ha most e bonyolult képződmény szintjeit is elemezzük, azt látjuk, hogy lényeges elem az ismeretek, az élmények tartománya, amelynek legfontosabb oldala az anyanyelv. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy jól beszélhet valaki egy idegen nyelvet, ismerheti az illető nép történelmét, földrajzát, élhet az országban több-kevesebb ideig és szerezhet rendkívül mély élményeket: mindez nem elégséges arra, hogy a nemzeti azonosságtudat feltétlen kialakítója legyen. Gondoljunk csak a hazánkban tanuló idegen diákok vagy az itt élő nemzetiségek helyzetére. Az ismeretek tartományának van kiterjedése. Fontos elem a nemzeti lét törvényszerűségeinek, sorskérdéseinek, a győzelmek és vereségek okainak ismerete, de önmagában bármilyen mély is valakinek a tudása, kaphat az egyetemen történelemből jelest, ettől még nem válik magyarrá. Bem egy „helyzeti azonosságot” vállalt, míg a nemzeti identitás tartós, állandó, strukturális azonosság. Énünk időbeni meghosszabbítása, túllépés önmagunkon, egy nép történelmének vállalása. Petőfi azonban azt is érinti, hogy mit jelent „magyarnak születni”. Nem kívánok e kérdésbe belebonyolódni, de jelezni szeretném, hogy az iménti gondolattal bonyolult és kalandos szálat fogtunk kézbe. Említsünk meg — csak utalásszerűén — egyetlen emigrációtörténeti epizódot. A harmincas évek végén már formálódtak a faji törvények, amikor a Horthy-korszak vezető csoportja a II. Világkongresszusra készülődött. Báró Perényi Zsigmond egy cikkében arról írt, hogy „magyar az, aki annak vallja magát”. A szélsőjobboldal ezt tagadta és követelte az „idegenvérűek” eltávolítását, míg a Népszava Perényi állásfoglalásának gyakorlati érvényesítését kérte számon: aki magát magyarnak vallja, azt semmilyen törvény ne foszthassa meg magyarságától. Juhász Gyula történész, az Új írás legutóbbi számában megjelent tanulmányában torokszorító példákat sorol fel a harmincas évek szellemi életéből, hogyan zavarta meg a fajelmélet olyan alkotók nézeteit is, mint Féja Géza, Veres Péter, Németh László. Hbgyan bonyolódott bele a náciellenes Pethő Sándor a „törzsökös magyarság” zavaros fogalmába, alapként fogadva el, hogy magyarnak kell születni, de azon vitatkozva: milyen családba és hány nemzedéken át? A hibás kérdésfelvetés csak téves válaszokat eredményezhetett, súlyos következményekkel. A befogadó országokban született nemzedékek tagjainak ezer és ezer példája mutatja számunkra, hogy a inagyar családba születés lényeges, de nem elégséges feltétele a magyarságtudatnak, a nemzeti azonosságnak. A nyugati országokban született nemzedékek magyar családokban született jelentős része nem vállalta a „genetikai” vagy statisztikai magyarságot. A magyarságtudat, a nemzeti identitás döntő és nélkülözhetetlen eleme az érzelmi állásfoglalás, az azonosság vállalása, annak tudatában, mit jelent magyarnak lenni? Van a magyarságtudatnak egy mélység-dimenziója is, amely arra ad választ, hogy milyen a nemzettudat „színe”. Gondoljunk az Adyversre: „Az én magyarságom véres és fekete, véres és szomorú”. Előfordulhat tehát, hogy a csoporthoz-tartozás ténye pozitív értékelést kap, míg maga a csoport negatív megítélés tárgya, mint ahogy ezt az idézett Ady-versnél láttuk. Hasonló magatartás-mintát találunk sokat a magyar költészetben. Most csak egyet említünk, József Attilát, aki így ír: „Mégis magyarnak számkivetve”. Rendkívül lényeges annak belátása, hogy az ember mindig konkrét társadalmi közegben él, soha sem elvont közegből szakad ki és soha sem absztrakt környezetbe illeszkedik be. Ahogy Lukács György írja: „az ember sohasem cselekedhet ember-nélküli helyzetben.” Az azonosságtudat kialakítása folyamat, van iránya. Gyakori tévedés, hogy az azonosságtudat megszerzését kizáró jellegűnek tartják, holott könnyű belátni, hogy egyetlen ember életében is — csecsemő kortól az öregségig —- a szakadatlan változás a jellemző, az azonosság és a nem-azonosság egysége az élettörténet során. Az ember elvegyül és kiválik, azonos és különböző. A kettős azonosság tapasztalati valóság és a kérdés inkább az, hogy ezeknek milyen az egyénben a kiterjedése, mélysége, hatáserőssége. Mindez pedig függ a családtól, az etnikai közélettől, a szülőföldhöz fűződő kapcsolatok gyakoriságától, erejétől élményszerűségétől . (A Szórványmagyarság Kutatók Tudómányos Tanácskozásán elhangzott előadásból) SZÁNTÓ MIKLÓS 40
