Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
PIPÓ ÚR VÁRA ÚJJÁSZÜLETIK z az az írás, melyet a jövő, a jelen és a múlt idő ecsetelésével egyaránt el lehetne kezdeni. Valószínű azonban, hogy a jövő körvonalait csak akkor vázolhatjuk fel, a jelent úgy érthetjük meg, ha visszapillantunk a meglehetős távok múltba, választ igyekezve adni az olvasók többségében minden bizonnyal feltámadó kérdésre, hogy egyáltalán ki volt Pípó úr. Pípó úr minden bizonnyal kalandor volt. Kalandor, de a legsikerültebbeknek abból a fajtájából, akik nevet vívnak ki maguknak a történelemben. Később és nagyobb arányokban Cortez, Pizzaro, vagy éppen Drake admirális tartozott a hasonlók sorába. Pípó úrnak „meg kellett elégednie” a magyar történelemmel, bár több, mint valószínű, hogy ez a kérdés egyáltalán nem foglalkoztatta, vagy ha igen, úgy cseppet sem nyugtalanította. Filippo Scolari 1369-ben született a Firenze közelében lévő Tizzanóban. Családja nem volt különösebben nevezetes, de ő később olyan hírre jutott, hogy a kellő diplomáciai érzékű firenzei magisztrátus jónak látta megörökíttetni teljes alakú képmását. Nem volt bizalmat ébresztő megjelenésű, de így legalább ismerjük. Ősei foglalkozását követve kereskedőinasként került Németországba, ahonnan 1382-ben a távoli magyarok földjének esztergomi érsekéhez szegődött. Ekkor Magyarországon névleg Nagy Lajos királyunk leánya, Mária, gyakorlatban azonban „a” zűrzavar uralkodott. A zűrzavar jó ideig még akkor is folytatódott, amikor Mária férje, Luxemburgi Zsigmond — a későbbi német-római császár — került trónra, aki — ez korabeli fogalmazás — az érsek olasz emberét „Az övéi közé vette és nagy urat csinált belőle.” Tény, hogy Filippo Scolari, akinek kimondhatatlan nevét ekkoriban már valószínűleg magyar ajkak által is megformálhatóra, Pípó-vá idomították új honfitársai, nemcsak kereskedelmi, hanem hadvezéri képességekről is tanúbizonyságot tett. Evekkel később nem kisebb ember járta a keze alatt a hadak akkoriban is nagyon forgalmas útját, mint a majdani kormányzó, Hunyadi János. Pípó, nem csekély uralkodói segítséggel, kitűnően nősült. 1398-ban feleségül vette a dúsgazdag Ozorai család egyetlen örökösét, Borbálát. Lehet, hogy feleségéhez is, de Zsigmondhoz egész életében hű maradt, sőt 1401-ben még rövid fogságot is szenvedett vele. Ezek után gyorsan emelkedett a ranglétrán, ahol a sókamarák ispáni rangja se volt már rosszul jövedelmező. Temesi ispán lett, Szörényi bán, a Sárkány-rend lovagja. 1416-ban pedig — és ez az egyetlen oka annak, hogy előéletének ekkora figyelmet szenteltünk — királyi engedelmet nyert az ozorai vár felépítésére. Pípó úr 1426-ban meghalt, az ozorai vár — Tolna megyében — ma is áll... * Nemcsak áll, hanem — amiként az írásunk címében olvasható — újjászületik. Vesztett háborúkban és győztes csatákban oly gazdag történelmünk jóvoltából, hazánk romvárakban nem szegény, melyek „bús düledékein” megállni és merengeni egyaránt lehet. A Tolna megyei Ozora vára kivétel, soha nem volt tartósan rom. Minden bizonynyal azért sem, mert soliase számított komoly erősségnek. Maga Pípó úr is várkastélynak, amolyan megerősített ,,palazzo”-nak szánta, amikor felépítésére megbízást adott: — valószínűleg honfitársának, a művészettörténészek által ma is jól jegyzett nevű Manetto Ammanatininek. Egy erős birodalom határaitól messze sok értelme se lett volna ostromok visszaverésére szánt várat építeni. Ozorát Pípó özvegyének halála után olyan történelmi nevű családok birtokolták, mint a Héderváriak, a Rozgonyiak, a Batthyányfainília és Szapolyai János. 1545-ben került török kézre, de az ozmán hatalomnak se lehetett túlságosan fontos, mert korabeli feljegyzésekből kitűnik, hogy egy időben Iszkander Darabuzum dizdár vezetésével mindössze 38 katona és 3 topcsi (tüzér) őrizte. A török kitakarodása után jöhetett el az átmeneti romosság állapota, mert amíg a kuruc korban a közeli Simontornyát Vak Bottyánnak vad rohammal kellett elfoglalnia, Ozoráról említés se történik. 1730-ban az Esterházyak barokk kastéllyá építtették át és ilyen minőségben 1760 körül élte fénykorát. Később börtön lett, ahol egy XVIII. századi helyi parasztlázadás rabjait is őrizték, majd 1799-től magtár. Egészen 1981-ig. * Engedtessék meg ezek után, hogy e sorok írója a korábbi, amúgy se rá szabott, krónikási stílust személyesebb hangvételűvé próbálja tenni. Kereken húsz esztendeje, amikor életében először eljutott Ozorára, nem tudott egyebet a településről, mint az 1848-ban itt aratott magyar diadalt: — Roth és Philippovic tábornokok fegyverletételét Perczel és Csapó Vilmos tolnai nemzetőrei előtt. Ezt is inkább a résztvevő Görgey tárgyilagos, mint az (Izórán családilag is érdekelt Illyés Gyula költői leírásából. Természetesen a Sióparti halmon emelkedő vár hatalmas tömbjére, mely akkor egyébként eléggé otrombának tűnt, nehéz lett volna nem felfigyelni. A Terményforgalmi Vállalat magtára árválkodott benne, egy még bemutató teremnek is csak nagy jóakarattal becézhető múzeumocska és az iskolának valami póttanterem-féléje. Semmi nem mutatta jelét annak, amit Koppány Tibor építészettörténész ekkoriban tán még maga se készülődött leírni, miszerint: „Az épület múltja, országos, sőt európai jelentősége egyaránt arra kötelez, hogy védelmével komolyan foglalkozzunk.” Annak sem, hogy itt — igaz, jórészt a föld alatt, vagy a falakban Diósgyőr, Várpalota, Tata, Zólyom, Végles, netán éppenséggel Pozsony várához fogható jelentőségű, sőt méretű építészeti kincsek rejlenek. Azt, hogy foglalkoznak vele, elsősorban a községi tanács házában lehetett hallani. Panasz formájában, ami a híresen szókimondó ozoraiak esetében többnyire nem a legudvariasabb formában képzelendő el. Cseppet sem tetszett nekik, hogy ott állt a falu közepén egy gigantikus építmény, melynek ők, a helybéliek semmilyen közvetlen hasznát nem látták. Ugyanakkor hiányzott Ozoráról egy becsületes művelődési központ, egy valamire való mozi, sok egyébről nem is beszélve. A jogos óhaj-vágy azonban mindenkor édeskevés, hiszen az igazi „foglalkozás” — ahogyan azt az építészettörténész megálmodta — elsősorban pénzt igényelt. * 1981-ben jött el az ideje annak, amikor az Országos Műemléki Felügyelőség és Tolna megye Tanácsa jóvoltából összegyűlt annyi pénz, hogy megkezdődhettek a munkák és tartanak azóta is minden nyári idényben. A két fél 50—50 százalékos arányban vállalta a sok százezres nagyságrendű évi költséget és ezzel hozzáfoghattak a szakemberek az ország máig legjobban dotált ásatásának munkáihoz. A „munka” szót édes anyanyelvűnkön nem szokás többesszámba tenni. Annak, hogy az imént mégis így történt, a sokféle munka többszörös összetettsége az oka. Régészeti, történelmi alapkutatások, falbontás, ácsolás, talaj munka, kubikolás és sok tonnányi föld és törmelék sasszemű átszitálása, az évszázadokkal ezelőtt lehullott kődarabok eredeti helyének megtalálása éppúgy különböző képzettségű és hozzáértésű szakembereket igényelt, mint példáid a munkások puszta elhelyezése, az adminisztráció és — a bérfizetés is. Az irányító gárda — a legjobb értelemben vett „megszállottak” — kis csapata minden bizonnyal megérdemli, hogy nevük a vüág minden táján élő magyarsága előtt ismert legyen, hiszen ami a vezetésük alatt előkerül, közkincs, az egész magyarság kultúrtörténeti büszkesége. Tehát: Feld István régész, az ásatások vezetője. Koppány Tibor építészettörténész, Lászay Judit művészettörténész és Vinczellérné Takács Mária, a területileg illetékes simontornyai vármúzeum igazgatója, egyúttal Ozora szülötte. Mi került elő idáig? Már tudjuk, hogy a ma unalmasan négyszögű udvar közepét valamikor renaissance díszkút ékítette, oldalait pedig pillérek tartotta árkádok. A jelenlegitől eltérő oldalról előkerült a középkori várkapu, a pincéből Pípó-korabeli dongaboltozatok. Pompás gótikus ablakkeretek, rengeteg kályhacsempe, köztük egy ritka szépségű 34 darab, melyre a királyhű főúr Zsigmond feleségének, Ciliéi Borbálának címerét égettette. Kisebb-nagyobb díszítő elemek, szobrocskák tömege, a kor meghatározására alkalmas pénzek és használati tárgyak. Már a mostani szemlélődő előtt is kibontakoznak az egykor volt várkastély környékének körvonalai, messze az eddig ismert területen túl talált külső várfalak, körbástyák formájában. Nem kell különösebb fantázia annak elképzeléséhez, hogy milyen lehetett az az 1426. május 16-i nap, amikor Rinaldo degli Albizzi firenzei követ szerint magyar főúrrá lett honfitársa „nagy vendégséget csapott”. A helyszín körvonalai már láthatók, a külső vár kapcsolódik a kastélyhoz. * Hosszú évek peregnek majd le egy képzeletbeli homokórán mire a külső-belső helyreállítás elkészül és a jelenből átléphetünk az írásunk bevezetőjében említett jövőbe. Az ozorai vár részletes hasznosítási tervét még képtelenség lenne elkészíteni. Az már bizonyos, hogy kulturális centrum lesz, múzeummal, bemutató termekkel, netán a környékbeli nagy író —- Illyés — nyomán itt munkálkodni akaró kutatók részére szállással, alkotóhellyel. És természetesen turistaházzal, vendéglővel. Addig is míg mindez megvalósul, az érdeklődők ne a helyszínt keressék fel, hanem Simontornyát, ahol szép kiállításon láthatók a szomszédvár feltárásának eddigi eredményei. A régészeknek sem kell aggódniuk. Nyugdíjas korukig ad számukra tennivalót Ozora, hiszen az ugyancsak Pípó alapította nagy ferences kolostor romjai is feltárásra szántak. Nem beszélve az Ozorai család régi, kisebb váráról egy másik halmon, melynek csak a helye ismert. A Sió túlsó partján, a kertművészek után kiáltó, egyelőre elhanyagolt parkban pedig barokk istállók várják az újjászületést. ORDAS IVÁN
