Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
I Ha születésnapi tortával ünnepelnénk az évfordulót, éppen tíz gyertyát kellene rárakni; s ha választani kéne, ki gyújtsa meg őket, kétséget kizáróan Assendelftné Kriszlics Ilona lenne rá a legjogosultabb. Hogy így van, arra bizonyíték egy csoportkép: a debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyam tíz esztendővel ezelőtti — azaz legelső — oktatói és hallgatói. S rögtön az első sorban Assendelftné. Igaz, akadnak mások is, összesen nyolcán, akik azon a bizonyos első tanfolyamon részt vettek, s most is itt vannak, a tizediken, de olyan csupán egy, egyetlen egy van, aki mindvalahánvon megjelent. Ahogyan önmagáról mondja: — A tízéves tanfolyam „tízéves” diákja vagyok. E leghűségesebb „diák” egyébként 61 esztendeje, nyolcéves kora óta, Hollandiában él (az első világháború utáni gyermeknyaraltatási akcióval került ki, de — őt idézve — „a nyaralás egy kissé elhúzódott”), mégis úgy beszél magyarul, mint aki soha el nem hagyta az országot. Es így van ezzel másik két beszélgető partnerem, a Svédországban élő Szalay Vilma és az ausztriai ■dr. Sólymos László is. Ők szintén „alapító hallgatók”, itt voltak az első tanfolyamon, és azóta is többször. Sólymos László például összesen kétszer hiányzott csak, s ezek is „igazolt mulasztások”: beteg felesége mellett kellett maradnia. — Miben különbözik az első és a tizedik? — •erről faggatom a „veterán diákokat”. — Az első és legszembetűnőbb változás az, hogy mind többen és többen leszünk — mondja Szalay Vilma. — Ahogyan terjed a tanfolyam jó híre, úgy gyarapodik a hallgatósága. Ugyanígy vélekedik, jogos elégedettséggel, a házigazda, a pedagógus-továbbképző tanfolyam szervezője, igazgatója, dr. Földesi Béla („civilben” a Debreceni Tanítóképző Főiskola főigazgató-helyettese) is: — Induláskor 18, most 55 hallgató — ez már önmagában is bizonyítja, hogy annak idején a Magyarok Világszövetsége vezetősége és az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége jól mérte föl az igényeket, hogy szükség volt és van a továbbképzőre. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egyre nagyobb szükség lesz ilyen tanfolyamra. Egyrészt azért, mert az idegen nyelvi környezetben mindinkább elkopik, elfelejtődik a magyar. — Az itthoniak el sem tudják képzelni, milyen sokat jelent nekünk mindaz, amit itt kapunk — így Szalay Vilma, —még a nem szakmai ■előadások is. Mert valahogyan „feltöltődünk”. — Ezek a tanfolyamok olyanok nekünk, mint az autósnak a benzinkutak: évről-évre feltankoló dunk itt magyarságtudattal — állítja dr. Sólymos László. — Én úgy vagyok ezzel, mint a kiszáradt növény —- vallja van Assendelftné, — mint amelyiket nagy tál vízbe raknak, és csak szívja, szívja magába a táplálékot. De szükség van ilyen tanfolyamra, másrészt azért is, mert növekedni látszik az érdeklődés a második-harmadik generációs magyar származásúak körében az apák, nagyapák sőt dédapák, dédanyák hazája és nyelve iránt. Néhány adalék ehhez, amit beszélgető partnereimtől szedtem össze: Szalay Vilma idősebbik fia korábban egy éven át már dolgozott Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémia Ré- • gészeti Intézetében, s közben szorgalmasan látogatott egyetemi tanfolyamokat is. Most pedig ismét szeretne itt tölteni egy évet, s nagyon bízik benne, hogy megkapja a megpályázott ösztöndíjat. A Grazban élő és tanító, dr. Solvmos K t 22
