Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-09-15 / 18-19. szám

Vannak, akik bélyeget vagy érmét gyűjtenek; mások a krimiket vagy egykori csaták leírásait olvassák. Davis professzor — amint azt a most következő cikk tanúsítja — a folyók megszállottja, s minden alkalmat felhasznál szenvedélyének kielégítésére. Módja nyílt rá, hogy 1981 nyarán és őszén ezt tegye a Duna esetében is, mivel akkoriban az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanított, mint az amerikai irodalom Fulbright-professzora.

A Magyarországra készülő külföldi látogató az első adatok között tudja meg, hogy a Duna az ország közepén folyik keresztül, illetve, hogy annak fővárosát a folyam két részre osztja, Budára és Pestre. Ezek az európaiak számára közhelyszerű tények jó érzéssel tölthetnek el egy amerikait, főleg akkor, hogyha az illető a Középnyugatról érkezik, mert hiszen hozzászokott ahhoz, hogy a folyók gyakorta a városok közötti határvonalat alkotják, mint például Minneapolis és St. Paul, St Louis és East St. Louis, Kansas City (Missouri állam) és Kansas City (Kansas állam) között.

Majdnem minden amerikai hallott már a Dunáról, még akkor is, ha nem tudja, hogy hol ered, merre folyik, hová torkollik, vagy hogy a Duna Európa második leghosszabb folyója — ettől csak annál regényesebb lesz. Ha az amerikai elég öreg hozzá, a Rajnáról a második világháború csatái fognak az eszébe jutni. Ha Párizsba megy, a Szajnát romantikusnak találja, de arra néni is gondol, hogy az valahonnan jön Párizsba, és azt el is hagyja. Az az érzésem, hogy tulajdonképpen nem is hiszi, hogy a Duna valóban létezik, legfeljebb csak Strauss keringőjében vagy Poe gótikus történetében. Amikor egyik barátomnak megírtam azt az egyszerű tényt, hogy a vízállás alacsony, lelkesen válaszolt: „Hogy a Duna alacsony? Micsoda kijelentés! Te Magyarországon vagy ? A Dunánál? Biztos vagy benne? Én nem tudom elhinni...”

Egy Budapesten vendégeskedő amerikai költő is nagyjából ugyanezt mondta nekem, amikor egy csöndes októberi délután sétáltunk át a Szabadság-hídon a Gellérthegy felé: „Két indélci gyerek a Duna fölött. Fantasztikus." — Ami őt illeti, ez a „vidéki gyerek” San Franciscóból jött, abból a városból, amelyet az amerikaiak (és az európaiak is) az Egyesült Államok egyik legkozmopolitább és legegzotikusabb helyének tartanak; én viszont tényleg „falusinak” érezhettem magam, hiszen Boonville-ben születtem, Missouri államban.

Költő barátom talán nálam'is'jobban az „esemény” hatása alá került, hiszen az én hazai államom jelmondata a következő: Show Me; ez úgy magyarosítható, hogy „Mutassátok csak”. S e jelmondat az állam lakóinak — állítólag — gyakorlatias és kételkedő természetét hivatott kifejezni. Elhittem, hogy Budapest egzotikus város, de tudtam, semmi sem lehet azért annyira egzotikus, különben is gyanakvással tekintettem arra a folyóra, amelyről főként annyit tudtam, hogy szép és kék. (Elvégre az egzotikum nézőpont kérdése__— a szerk.)

Eleinte tartózkodással viseltettem a Duna iránt; az egész túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igazán méltányolni tudjam. Amikor először láttam meg Budapesten, az a benyomásom támadt, hogy a Duna tulajdonképpen nem is folyó, hanem vízzel teli tér, mindkét part szemlélésének hasonlíthatatlan perspektívája, mintha hatalmas, tükröző medence volna, amit egy zseniális városépítész tervezett. Mitöbb, a Budapestre érkező idegen látogató figyelmét valami mindig elvonja a folyótól: éjszaka a kivilágított rakpart és a Lánchíd, nappal a Vár és a szemet magukhoz vonzó más műemlékek, vagy a Margitsziget, amely a tekintetet a város szíve felé irányítja. Először Pest belvárosában laktam, így a Duna alig éreztette velem jelenlétét. Párját ritkítja, hogy az ember föltehetően a világ legszélesebb lépcsősorán lépkedve közelíthet meg egy folyót. A Szabadság-híd és a Margitsziget között minden azt a látszatot kelti, hogy a Duna nem más, mint egy jókora — ha nem is „dísztó”, de — „díszfolyó”. Még a hajók is dekoratívak. Ä sétahajók túl „csinosak” tudatalatti ízlésemnek, és még most sem tudok igazán hinni a szárnyashajókban; mert lehet, hogy beválnak a Dunán, de aligha tennének meg a Missourin három kanyart úgy, hogy ne „kössenek ki” valakinek a gabonaföldjén, vagy csűrében.

Ám aztán mégiscsak meghódított engem a folyó. Amikor először sétáltam át a Lánchídon, akkor éppen ezt gondoltam: „Én most a Duna fölött vagyok”. Igazi folyóként csak akkor tudtam elfogadni, amikor átköltöztem Óbuda központjába, és itt meggyőződtem róla, hogy a Duna valódi; része lett mindennapi életemnek. Kora hajlanban a Dunát pillantottam meg először, a Margitsziget fényei pislákoltak a nyugati ág mentén. Az egyetemi óráimra mindig úgy igyekeztem menni, hogy valamelyik hidat útba ejtsem, többnyire az Erzsébetet, mert ha a Duna nem is egészen „igazi”, de szép. És az érzés, hogy a térben függök, olyan szabadságot és nyíltságot ébresztett bennem, amit egykor -r— kevésbé reumásan, ám a magaslatoktól jobban idegenkedve — sohasem tapasztalhattam a boonville-i hídon.

Paradox módon a Duna felidézte bennem életemnek azt a szakaszát, ami mintha már teljesen kiesett volna a memóriámból. Az Erzsébethídon járva egy nap lepillantottam és magamban megjegyeztem: „Emelkedik a vízszint. Följebb sokat eshetett”. S ekkor azon kaptam magam, hogy ezt azért vehettem észre, mert egy nagy faág — az első, amit a Dunán megláttam — sodródott sebesen. Később pedig egy visegrádi kiránduláson vettem részt. Ott álltam a Salamon-torony falánál, bámultam a folyót — a most már számomra is „igazi” Dunát — és hallottam, amint az egyik társunk az elhomokosodásról kérdez; gondolkodás nélkül válaszoltam neki, a Missouriról való, már régen eltemetett ismereteim alapján. Az Óbudai- és a Csepel-sziget még egy olyasvalaki

szemében is untig eléggé iparosodott, aki megszokta a Missouri szakaszának látványát, amikor csatlakozik hozzá az acélkohók és olajfinomítók szegélyezte Kansas River. A Szentendrei sziget oly hosszan és lustán nyújtózik, hogy akár száz Jacksonsziget is kitelne belőle — akár Twainé, akár az enyém. Nagytéténynél viszont (itt budapesti barátaim közül jó néhányan még sohasem jártak) a Duna olyan elhagyatott, mint a Missouri némely mellékfolyói voltak az én ifjúságomban. A legjobban pedig annak örültem, amikor a Vármúzeumban egy régi térképről megtudtam, hogy a Margitsziget is eredetileg két sziget volt; ez végképp meggyőzött arról, hogy a Duna igazi, komoly folyó, úgy ahogy ezeket a jelzőket én szoktam érteni.

Amikor eljött a Budapesttől való

búcsúzás pillanata, már tárgyilagosabban vettem szemügyre a Dunát; végül is én abban is különböztem Mark Twaintól, az egykori gőzhajókalauztól, hogy sohasem fogok anynyit tudni egy folyóról, hogy közömbössé váljak szépsége iránt. A Margit-hídtól a Gellérthegyig elterülő szakasz látványa — ha életem szerencsésen alakul — éppoly élesen és éppoly soká rögződik majd emlékezetemben, mint a Missouri kanyarja Boonville felett.

Meglehet, a Missouri szélesebb a Dunánál — de megnyugodva konstatálhattam negyven esztendei „folyóbáinulás” után: képzeletem e civilizált európai környezetben sem szelídült még meg.

KÖBÉRT M. DAVIS

(Részlet az USA'című folyóirat írásából. A magyar változat Raáb György munkája)

15