Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-15 / 18-19. szám
Az Operaház újjászületése Vannak világvárosok, amelyeknek egyáltalán nincs operaházuk. Nekünk kettő van, de átmenetileg be kellett érnünk eggyel. Még hallom Mihály András szavait az 1979—80-as évad végén tartott sajtóértekezleten. „Kedves barátaim — mondta akkor —• hosszabb időre utoljára találkozunk' ebben az épületben.'’' Mindannvian, akik jelen voltunk, tudtuk, hogy így lesz, mégis kicsit zavartan, kicsit döbbenten, járattuk végig tekintetünket a Székely Bertalan-terem falfreskóin, vörös-selyem kárpitján, lélekben pedig végigfutottunk az egész Operaházon, híres márványlépcsőin, aranydíszítésein, Lotz Károly csodálatos menynyezetfestményén. Nagyon soknak tűnt az előre jelzett négy esztendő, az egyik •— mondhatnánk az igazi — Operaház nélkül. És most ismét itt vagyunk, elszaladt ez a néhány év — az építők lelkes igyekezete még meg is kurtította a tervezett időt — egyszóval ismét itt vagyunk az Ybl-palotában, a nyitás pillanatát várjuk. Nem lehet nem gondolni rá, hogyan várhatta 1884-ben az akkori társulat és a pesti publikum a nyitás pillanatát. Nem lehet nem gondolni rá, hogyan várták ismét, a háborús borzalmakból éppen felocsúdott művészek és operabarátok 1945 kora tavaszán, a nyitás pillanatát. És most, 1984 őszén, midőn a centenáriumi évforduló egybeesik az operaház teljes műszaki, technikai, képzőművészeti felújításával, Szirtes György, az operaház igazgatóhelyettese, nemcsak az újjáépített színházon, hanem a legutóbbi néhány esztendőn is végigvezet. Érzem, valami belső kényszer folytán beszélnie kell arról, ami az épülettel történt, de talán még sokkal inkább arról, ami ebben az időszakban morálisan, emberileg jellemezte az együttes tagjait. — Hol kezdjem? — kérdi tűnődve, mintegy önmagától, azután érthető módon, csapong az események között. — Ugye természetes, hogy egy száz év előtti szerkezet lejár? Ha a süllyesztő berendezéstől a zsinórpadlásig minden felújításra szorul? De talán kevésbé természetes, talán magyarázatot kíván az a tény, hogy a társulat az utolsó pillanatig játszani akart, s hogy a közönség — bár tudott a technikai nehézségekről, — utolsó pillanatig ragaszkodott a zsöllyékhez, páholyokhoz, amelyekben oly sok felejthetetlenül szép előadást nézett végig. Természetesen látogatták a , második számú Operaházunkat, az Erkel Színházat is, de teljes szívükkel csüngtek az Ybl-palotán. Persze hálátlanság volna (s ebben mindketten egyetértünk) lebecsülni az Erkel Színházat, amely a másik helyett is otthont adott az előadásoknak, és ahol szintén nagy sikerek születtek. Például az 1979-—80-as évadban Patané vezényelte a felújított Simone Boccanegrát, s midőn többfelé meghívták a Verdi-mű vezénylésére, azt mondta: „Szívesen vállalom, ha az Erkel Színház teljes stábját magammal vihelem." — Mégis az Ybl-palotát érezte mindenki az „igazi Operaháznak”—mondja Szirtes György. —• Az emberek tudták, hogyan éltünk itt 1969 óta, amikor az első jelzést kaptuk az épület állagának romlásáról és a süllyesztőket balesetveszély miatt le kellett állítani. 1976-tól kezdve a függődíszletek beállítása is kockázattal járt és az Operaház megépítése után 80—90 évvel, vissza kellett térnünk a manufaktúrához, a színpadtechnika kézi erővel történő működtetéséhez. S még ekkor is kitartottunk, sőt teljes értékű előadásokat nyújtottunk. A társulat tovább kívánt játszani, ahogy ők maguk mondták, az életre szavaztak. Végtére az életük valóban ez: az opera, a zene, a tánc, az ének. A szakemberek, díszletmunkások, művészek még négy évig bírták szusszal a mostoha körülményeket, s nem azért csinálták mindenáron, mert attól kellett tartaniuk, hogy szélnek eresztik őket. Csupán azok a művészek váltak meg fokozatosan e színháztól, akik egy hosszú és szép pálya után, amúgy is nyugállományba vonultak volna. Egyébként biztosan tudtuk, — és így is történt — hogy annak a rendkívül nagy szellemi értéknek, amelyet az Operaház művészei képviselnek, hiánytalanul együtt kell maradnia. — Holott — folytatja elgondolkodva Szirtes György — másfelől tagadhatatlan: ismét nagy problémák, — ekkor már nem műszaki, hanem emberi problémák — tornyosultak előttünk. Most, a nagy munka végére érve, percekkel a megnyitás előtt, elmondhatom, ezeket a gondokat is megoldottuk. Amennyit a játéklehetőség térben zsugorodott, annyit igyekeztünk időben tágítani. Egy színház maradt kettőre méretezett művészgárdával, műsorral. Nos, több előadást tartottunk. Játszottunk szombat délelőtt, vasárnap délelőtt és délután, a szokásosnál egy hónappal később zártunk, egy hónappal előbb nyitottunk. Hogy mi sarkallt ezekre az erőfeszítésekre? Az igény, amely számunkra — a pénztárak előtt sorban álló közönség képében is — szemmel látható, tapintható volt. — És most? — Most, szeptember 19-én perceken belül megkezdődik az első társulati ülés, az újjászületett színházban. A tagság olyan izgatottan várakozik, mint a legparádésabb előadások előtt a közönség. Ha lehet, még tovább mélyült a ragaszkodás az Operaházhoz. Külföldre szerződött művészeink akarnak sürgősen visszaszerződni. Levelek tömegét kaptuk a világ minden részén élő honfitársainktól, akik megírják: a távolból figyelemmel kísérték az újjáépítést és most, szeptemberben, szinte csak azért kívánnak hazalátogatni, hogy részt vegyenek a megnyitáson. Remélem érthető, hogy a megnyitás ünnepét a színház vezetői, az itthon jegyekért sorbaállóknak tartogatják. De már októbertől jegyet biztosítunk a külföldről érkező honfitársak számára. Vajon minek köszönheti az Operaház a felé áradó roko'nszenvet ? Úgy gondolom, az emberi-művészi helytállásnak, mely nehéz időkben is töretlen volt, s mely a legnemesebb hagyományokra épült. És ez nem szólam. De hogyan is lehetne szólam a hagyomány ott, ahol ezt száz év folyamatossága hitelesíti? S ahol a bizonyítás maga a szervesen folytatódó, lüktető élet. Ahol ugyanarra a szépség- és örömélményAkkusztikai próba az Operaházban re törekvő művészi munka köti össze az embereket nagy idő-ívben Basilides Máriától, Maleczky Oszkártól Gyurkovits Márián, Rosier Endrén át Simándy Józsefig, Melis Györgyig, s a fiatalokig, akik — mint Kincses Veronika, Gulyás Dénes, Tokody Ilona, Kelen Péter és mások — „az operaműfaj nagy ígéretei” rangjától már továbbléptek, a jelentős hazai és külföldi sikerekig. Ahol tüstént nyomdokaikba lépnek a most végzett főiskolások. S ahol a nemrég elhunyt Eerencsik János, olyan főigazgatók sorát folytatta, mint a két Érkel — Ferenc és Sándor — mint Kerner István és Egisto Tango, s ahol emlékeink közt „Klemperer-korszakot” és „Tóth Aladár-korszakot” őrziink. Mégsem találkozunk szerves folytatással az operaház életének minden területén, de csak azért nem, mert — szerencsére — a fejlődés sok vonatkozásában ugrásszerű. Például, 1884-től 1945-ig — tehát 61 év során — a társulat mindössze négy ízben jutott külföldre. 1945 és 84 között — tehát 39 év alatt — 81 városban szerepelt az együttes külföldön, összesen 317 alkalommal. Szirtes György az órájára néz. Mindjárt kezdődik a társulati ülés, amelyet ő nyit meg, azután Mihály András igazgató tart beszédet, a miniszter pedig átadja a századik születésnapján újjászületett színházat a legilletékesebbeknek, a művészeknek. A beszélgetést befejezzük. Kezdődik a hivatalos színházátadás. Azután még néhány nap, s elérkezik a csodálatos pillanat. A függöny ismét szétnyílik első számú operaházunkban, az Ybl-palotá ban Vajon kik várják feszültebb izgalom mai ? A közönség, vagy a művészek ? Talán a karmesterek, — Mihály András, Kórodi András, Lukács Ervin, Erdélyi Miklós — akik az ünnepi díszelőadáson Erkel, Bartók, és Kodály műveit vezénylik? Azt hiszem egyforma izgalom zsong a nézőtéren, a színfalak mögött és a zenekari árokban. A csillárfények, amelyek először ragyogtatják fel négy év óta a mennyezetfreskót, az aranyozott díszítéseket, a vörösbársony-zsöllyéket, szikrázva kialszanak. A karmester felemeli pálcáját. És ekkor — egy villanásnyi s egy taktusnyi időre — találkozik az első évszázad utolsó, és a második évszázad első pillanata. SOÓS MAGDA FOTO: MEZEY BÉLA 2
