Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-08-04 / 16-17. szám

MAGYAROK PÁRIZSBAN (1.)

Két haza — hány otthon ?

A harmincas évek közepén a francia fővárosban élt a negyedik legnagyobb külföldi magyar kolónia: mintegy hatvanezer magyar, akik az otthon megszokott életüket próbálták élni, ennek érdekében „hazai környezetet” teremtve maguknak.

Ma a párizsi magyarok számát mintegy húszezerre becsülik, s közismert, hogy az utóbbi évtizedekben az itt letelepülők — főleg egzisztenciális okokból — igyekeztek gyorsan „franciává” válni. Ennek következménye, hogy míg a népek olvasztótégelyeként számon tartott Egyesült Államokban a magyar bevándorlóknak csak a harmadik, az unokáik generációja integrálódott csaknem teljesen az angolszász nyelvi közösségbe, addig Franciaországban ez már a gyerekek nemzedéke, tehát már a második generáció esetében bekövetkezik. Azaz magyarul — különösen, ha az egyik szülő nem magvar — nem tudnak, s magukat franciáknak vallják (noha tisztában vannak magyar származásukkal is).

Hagyományos egyesületi munka

E folyamat felgyorsulásának egyik fontos okát egy hasonlattal így fogalmazhatnánk meg: míg az Egyesült Államok népességének „óceánjába” a bevándorlók etnikai (lakó-, munka-, vallási és egyéb) közösségeket alkotva „folyóként” áramlottak, s így csak lassan keveredtek; addig a francia népesség „tengerébe” a külföldiek „esőcseppekként” érkeztek.

Ilyen körülmények között a magyarságtudat, a nyelv megőrzésében különösen nagy szerepet játszanak a magyar egyesületek és egyházközösségek. Erről a „feladatról” készítettünk interjút a francia fővárosban több ottani magyar közösség vezetőjével.

Nemcsak a franciaországi, hanem az egész világban szerte élő magyarság egyik legrégibb, legpatinásabb nevű egyesülete a Párizsi Kölcsönösen Segélyző Magyar Egylet. A csaknem száznegyven éves egyesület — örökös elnöke Zichy Mihály, örökös díszelnöke Munkácsy Mihály — igen kedvező helyzetben van, hiszen saját otthonnal rendelkezik: a Magyar Házzal. A kétemeletes épületet a 9. square Vergennes alatt találhatjuk meg, 1929-ben épült közadakozásból és az akkori magyar kormány támogatásával.

Az egyesület elnöke 1982 óta Zádor György. A hatvanas éveiben járó férfi az agilis, mindent maga végző vezetők közé tartozik. Most, párizsi látogatásom során is ő fogadott, s vezetett végig a Magyar Házon. Az első emeleten hatalmas színházterem áll a rendelkezésükre, itt tartják a műsoros esteket, a karácsonyi, újévi ünnepségeket stb. A második emeleten pedig a klubszoba, a könyvtár és egy pici konyha található.

Az irodájában beszélgetünk Zádor Györggyel.

— ön a harmincas években egészen fiatalon, tizenhat éves korában került Franciaországba. Hogyan változott az itt élő magyarok helyzete az elmúlt évtizedekben? — kérdeztem.

— Régebben valahogy jobban összetartottak az itt élő magyarok. Emlékszem, a harmincas évek közepén például a hétvégeken 1500—2000 magyar is összegyűlt, ahogy ma mondják, kempingezni.

Sajnos, az évek során szétszóródtunk. Az „újak” pedig nem is keresik egymással, a magyar közösségekkel a kapcsolatot. Ez a mi egyesületünknek is nagy gond. Elöregszik a tagság, elöregszik a vezetőség. Igyekszünk a fiatalokat bevonni a munkába. Elsősorban a konzuli útleveles fiatalasszonyokat sikerül rábeszélni, de rájuk is csak az első gyerek megérkezéséig számíthatunk.

— Milyen tevékenységet végez az egyesület?

— Hagyományos felépítésű egyesület vagyunk, s az egyesületi munka is hagyományosnak nevezhető. Elsősorban szórakozást kínálunk tagságunknak. Minden hónapban tartunk összejöveteleket, rendelkezünk tánccsoporttal, sakkszakkörrel stb. A magyarul tanulni kívánóknak nyelvtanfolyamot rendezünk. Szilveszterkor sokan

Kulifay Imre

eljönnek, mert ilyenkor nálunk cigányzenekar húzza a talpalávalót. Otthonról is rendszeresen érkeznek művészek, előadók. Minden évben többször tartunk kiállítást az itteni magyar származású képzőművészek alkotásaiból.

— Az egyesület eredetileg kölcsönösen segélyező egyletként működött. Végeznek ma is ilyen jellegű munkát?

— Bár ma az általános társadalombiztosítás miatt kevésbé szükséges, folyik ilyen tevékenység is nálunk. Például a Magyar Ház épületében megnyíló orvosi rendelőben húsz százalékkal olcsóbban kapnak orvosi ellátást az egyesület tagjai.

— Kik vehetnek részt a rendezvényeken?

— Mindenkit szívesen látunk, akár tagja az egyesületnek, akár nem. S nemcsak a magyarokat, hanem a francia hozzátartozókat is örömmel fogadjuk, hiszen egyesületünk egyik igen fontos célja a magyar—francia kapcsolatok, barátságok elmélyítése.

Sokféle hullám

ötven éve működik magyar református egyházközösség Franciaországban. Azóta vezeti Kulifay Imre tiszteletes.

— Sok emigrációs hullámot megértem már — mesélte a hetvenöt éves, ősz hajú tiszteletes, aki lakásán fogadott. — Az első hullám tagjait idejövetelemkor már itt találtam. Ez az első világháború utáni magyar menekültekből állt. A második hullámot a harmincas évek „gazdasági menekültjei” adták. Ök elsősorban munkások voltak. A harmadik, nagyobb tömeget jelentő bevándorlás a második világháború után következett be, de a mintegy harmincezer ember nagy része hamarosan tovább utazott, részben az itteni lakáshiány és munkanélküliség, részben, az akkori közhangulat miatt. A negyedik, 1957-es hullámból mindössze 14 ezren kaptak letelepedési engedélyt, de közülük is ötezren hamarosan más államokba költöztek. Ezt a négyfajta réteget, amely még tovább oszlott a legkülönbözőbb politikai nézetű csoportokra, kellett egyházközösségünknek egy családba összefogni. Nem bizonyult könnyű feladatnak, de sikerült.

— Mondana erre néhány példát?

— A legismertebb a második világháború utáni hadifogolymentő akciónk volt. Körülbelül harmincezer magyar hadifogoly sínylődött különböző francia táborokban, mert a közvélemény, valamint a hivatalos állami vezetés is úgy kezelte

őket, mint a németeket. Pedig ezek a fiatalemberek, nagyobbrészt leventék, sohasem harcoltak Franciaország ellen, hiszen nem is volt hadüzenet a két ország között. Még meglátogatni sem lehetett őket a táborokban. Én jártam táborról táborra, győzködtem a parancsnokokat, kezeljék őket másként, mint a német hadifoglyokat. Nagy segítséget nyújtott ebben a munkámban, hogy akkoriban tértek haza a német táborokból Magyarországra szökött francia katonák. S meséltek arról a meleg fogadtatásról, amelyben nálunk odahaza részesítették őket. Azt mondták, mi magyarok a tízparancsolathoz még egy tizenegyediket is ragasztottunk: „a szíves vendéglátás” parancsolatát. Mi összegyűjtöttük ezeket az embereket és azt kértük tőlük: „Ha ilyen jó emlékeitek vannak, írjátok meg, terjedjen el a francia közvéleményben, maradjon meg az utókor számára.” A könyv meg is jelent, s szerepet játszott abban, hogy a magyar hadifoglyok hazatelepítése megindult. Még ma is kapok minden évben karácsonykor telefont. Tatabányáról, egy akkor kiszabadult férfitól.

— A református egyházközség hogyan tudja az itteni magyarokat segíteni magyarságuk megtartásában?

— Elsősorban az istentiszteleteket említeném. Gyakran negyven-hatvan kilométerről is jönnek be híveink. Mert nagy szétszórtság jellemzi az itteni magyarságot. Mégis összesen mintegy ezer lélek pásztorolását végzem. De a mi egyházunk nemcsak hit-, hanem szeretetközösség is. Külföldön, egy idegen közegben, különösen nagy szüksége van az embereknek a szeretetre, egy közösség támogató erejére.

A közösségek mindenesei

— S ami még igen fontos: egy külföldön működő lelkipásztor tevékenységében a lelki gondozói szolgálat párosul a szociális ellátó munkával is. Mi a magyar közösségek mindenesei vagyunk. Én ugyanúgy foglalkozom betegek látogatásával, mint hivatalos ügyek intézésével, adott esetben álláskereséssel, sőt tolmácsolással is.

— Mindezt ön személyesen végzi? Nincs egy önkéntes segítő gárdája?

— Sajnos, nincs. Az embereknek nincs szabad idejük ilyesmire.

— ön ötven éve lelkipásztora ennek az egyházközségnek. Most hetvenöt éves, s még mindig egyedül végzi ezt a tevékenységet.

— Igen, ez nagy gond. A harmincas években ugyan volt egy lelkipásztor társam, aki azonban még a világháború kitörése előtt hazautazott. Azóta egyedül látom el ezt a feladatot. Korom miatt azonban nagyobb távolságra rendszeresen elutazni már nem tudok.

— Milyen a kapcsolata a hazai, illetve a más országokban működő magyar református egyházközösségekkel?

— Mi 1934-ben nem menekültegyházként alakultunk, hanem a francia egyház kérte a hazai református egyházat, küldjön ki valakit, önállóvá csak a negyvenes évek második felében váltunk, amikor megszakadtak kapcsolataink a hazai anyaszentegyházzal. Ma lelki kapcsolatokat tartunk fent. Mikor 1981-ben odahaza jártam a külföldi magyar egyházi vezetők budapesti találkozóján, akkor beszélgettem református egyházi vezetőkkel. Ugyanígy baráti-lelki kapcsolataim vannak a más országokban működő református egyházi közösségek vezetőivel is.

— Milyennek érzi kapcsolatát a párizsi magyar közösségek — egyesületek, egyházak — vezetőivel?

— Majd mindegyikük jó barátom, hiszen hasonló a szolgálatunk: hogy az itteni magyarságot megtartsuk magyarságában, az óhaza iránti szeretetében, s egymás között a békés együttélésben. Rendszeresen látogatjuk egymás rendezvényeit. E téren nagy a fejlődés.

POKORNY ISTVÁN A Magyar Nemzet nyomán

10