Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-07-21 / 14-15. szám

A múlt század második felében — a folyamszabályozások munkálatai nyomán — a nagyalföldi táj arculata megváltozott. A szárazra került ártereken a rideg állattartást felváltotta a földművelés. A régi életformával együtt az ősi foglalkozások egész sora tűnt el. A vízjárta rétek, mocsarak közt élő lápi emberek, pákászok, darvászok, „réti emberek”, a telet-nyarat szabadban töltő szilaj pásztorok átadták helyüket a tanyákra járó földművelőknek, akiknek szorgalmát, kitartását az elszikesedő föld tette próbára. Az egész paraszti társadalom képe néhány évtized alatt gyökeresen átformálódott. Győrffy István még éppen időben érkezett, hogy mindkét adatforrásból merítve feldolgozza s az utókornak átmentse a régi paraszti életforma eltűnő elemeit.

Győrffy István száz éve, 1884. február 11-én született a nagykun kisvárosban, Karcagon. Ősei a Partiumból jöttek a Nagykunságba, s lettek a mezőváros iparűző gazdarétegének tagjai. Nagyapja szűrszabó volt, édesapja a gimnáziumot nem fejezhette be, így az öröklött szűrszabó műhelyben dolgozott, s mellette — hogy családja megélhetését biztosítani tudja — gazdálkodott is. István fiát gimnáziumba íratta, de a gyermeknek feletájon abba kellett hagynia a tanulást, mert sem a műhely, sem a föld nem tudott annyit adni, amennyibe a századforduló táján egy fiú iskoláztatása került. Az alig 14 éves fiút apja paraszti munkára fogta. Ez a rövid időszak életre szóló nyomot hagyott benne: a nagykun-, majd később a magyar tanya mindig érdeklődésének és kutatásainak középpontjában állott. A megszakítás után gimnáziumi tanulmányait Késmárkon folytathatta. Egyetemi ta7

nulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte, közben az Erdélyi Múzeum díjtalan gyakornokaként a későbbi munkájához nélkülözhetetlen levéltári kutatás alapjait is elsajátította.

1906-ban a budapesti egyetemre került. Első dolga volt, hogy felkeresse egykori karcagi tanárát, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatóját, Bátky Zsigmondot. Még egyetemi hallgató, amikor Bátky megbízza az első néprajzi kutatásokkal, később kisegítő gyakornokként maga mellé veszi a Néprajzi Múzeumba, amelytől Győrffy csak harminc esztendő múlva vált meg.

Első tanulmánya „A nagykunság és környékének népies építkezése” címmel a Néprajzi Értesítőben jelent meg 1908-ban, s rögtön felhívta magára a figyelmet. A még egyetemi hallgató Győrffy munkája újszerűnek számított a századelő magyar néprajzkutatásában.

Sokoldalúságára jellemző, hogy

— immár egyetemi évei után — a Keleti Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát is ő kezelte, s így többször is eljutott a balkáni területekre, valamint Törökországba.

Hazatérése után nevezték ki a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek igazgató-őrévé. Kezdettől fogva nagy gondot fordított a muzeális anyag gyarapítására, a népművelői munka kiszélesítésére. Sokszor hangoztatott gyakorlati elve lett, hogy a néprajzot nagyobb tömegek legjobban a múzeumokban tanulmányozhatják. Különös hangsúlyt fektetett a textil- és kerámiagyűjtemény gyors gyarapítására. 1912-ben az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a szülővárosában létesített Nagykun Múzeum. Később saját költségén házinyomdát rendezett be. s így jelentette meg a nagykö-Kepeink a Győrffy István által gyűjtött

— a Néprajzi Múzeum tulajdonában levő - tárgyakról készültek.

1. Tésztagyúrótál 1892-böl Mezőtúrról

2. Kancsó 1882-ből

3. „Csárdás" korsó Mezőtúrról

4. Cifraszűr gallérja (részlet)

5. Menyasszonyi láda 1858-ból

6. Fa gyermekszék

7. Faragott csésze 1898-ból

8. Párnavég Karcagról

FOTO: TOBIAS FERENC

zönségnek szóló Magyar Népművészet című füzeteket.

A gyűjtés mellett lankadatlan energiával kutatta a tanyák életét és múltját. E témakörben végzett kutatásainak első írásos dokumentuma: 1910-ben keletkezett doktori értekezése, „A nagykun tanya”. Koncepciójának végleges megfogalmazására, jó két évtizeddel később, a „Magyar tanya” című munkájában került sor. Ekkor így foglalja össze lépésről-lépésre kialakult elméletét: „A tanya... abban különbözik minden más európai településtől, hogy nem önálló telep, hanem függvénye egy népes, csoportos földművestelepnek, s parasztvárosnak”. Munkájában a tanyák kialakulásának okául a kertes városok nagy határát és a lakosság fokozatos elszaporodását jelöli meg. A kutatások azóta több ponton nem igazolták elméletét, de az általa felvetett problémák sokáig ösztönözték az e témakörben végzett kutatásokat.

A karcagi szűrszabó fia apjának állított emléket a magyar néprajzi irodalom egyik legnagyszerűbb monográfiájával, a Cifraszűrrel, amelyet saját költségén adott ki. Benne egy ősi, egyszerű szabású, mégis monumentális szépségű ruhadarab történetét, típusait írja le, díszítményeinek gazdag gyűjteményét tárja az olvasók elé.

Kora néprajztudományának legnagyobb vállalkozása az a négykötetes mű, amelyet a Magyarság Néprajza cikkel Bátky Zsigmonddal és Viski Károllyal együtt írt és szerkesztett. Az anyagi kultúra egészét felölelő első két kötetben Győrffy a viselet és gazdálkodás nagy fejezeteit írta meg.

1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Két esztendővel később, a néprajzi tanszék felállításakor, egyetemi nyilvános rendes tanárnak nevezték ki. 1935-ben lett a Néprajzi Társaság alelnöke, majd az Ethnográfia szerkesztését is elvállalta.

*

Élete vége felé egyre inkább kultúrpolitikai tervei megvalósításának élt.

Első lépése ezen a területen nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte. 1931-ben vetette fel, hogy a parasztság saját dalait, táncait adassák elő, eredeti viseletben. Ebből nőtt ki a Gyöngyösbokréta mozgalom, amely a kezdeti sikerek után mindinkább elüzletiesedett, s így az ál-népies kultúra terjesztőjévé vált. Minthogy látványos, színpadszerű mutatványra volt szükség, ahol ez hiányzott a hagyományból, ott utólag pótolták. Így a mozgalom fokozatosan elvesztette eredetiségét, hitelét. Győrffynek és néprajzos társainak később szembe kellett fordulniok a mozgalommal, amelynek jó szándékú elindítói éppen ők voltak.

Utolsó éveinek legnagyobb vállalkozása a Táj- és Népkutató Központ létrehozása volt 1938 őszén. 250 fiatal kutatót foglalkoztatott a népélet tanulmányozásának szinte minden területén: etnográfusok, szociológusok, nyelvészek, jogászok, antropológusok, geográfusok láttak a népélet különböző területeinek vizsgálatához. Ez idő tájt fűződött Győrffy kapcsolata szorosabbra Erdei Ferenccel, Veres Péterrel és más népi írókkal. Alig két hónappal az intézet működésének megindulása után kiállításon mutatták be munkájuk első eredményeit, s vázolták elképzeléseiket. Az intézetet ugyan jobboldali nyomásra félévi munka után megszüntették, Győrffy nem hagyott fel művelődéspolitikai tevékenységével: a Központ munkatársainak egy részét sikerült tanszékére átmentenie, s a Néprajzi Intézet révén igyekezett felkutatni, s együtt tartani a tehetséges parasztfiatalokat. Rendszeressé tette a szemináriumszerű esti összejöveteleket, melyeken a magyar parasztság problémáit vitatták meg. Parasztszármazású egyetemistákat gyűjtött maga köré, tanulmányi kirándulásokat szervezett. Azt vallotta, hogy elsősorban a parasztságból származó értelmiségiek összefogásával teremtheti meg azt a társadalmi bázist, amely a nemzeti művelődés — eszménye szerinti — újjáformálásának feltétele.

Életének vége felé, a nácizmus európai méretű előretörése idején a magyarság létkérdései foglalkoztatták :

„Valami alacsonyabbrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami európai. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést” — írta 1939-ben, A néphagyomány és nemzeti művelődés című munkájában. Majd néhány fejezettel arrébb: „Nincs olyan törzsökös magyar, aki igazolni tudná, hogy ezer esztendőre visszamenőleg minden őse magyar fajtájú... A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.”

Élete utolsó hónapjaiban személyes kezdeményezője volt a tehetséges parasztfiataloknak tanulásiművelődési lehetőséget biztosító parasztkollégiumok létrehozásának. Ennek megbeszélésére hívott össze szűkebb társaságot 1939. október 5-én délutánra.

Győrffy professzor két nappal korábban, agyvérzésben meghalt. Az első népi kollégium Győrffy István nevét vette fel.

Illyés Gyula írta róla:

„Eleven csatorna volt a nép legrejtettebb világából egyenesen a pesti egyetem katedrájához, a tudomány fényéhez. A tudományt úgy művelte, olyan természetesen, keresetlenül és olyan életkedvvel, akár a jó földműves a földjét. Szerette azokat, akiket tanított. Azért, amit a néptől kapott, adni is akart valamit. A nép múltjánál egyre többet foglalkoztatta elméjét és szívét a nép jövője... A magyar nép tudósa volt. Szeretném így is mondani: a magyar nép lett tudóssá benne.”

RAFFAI GABOR