Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-23 / 13. szám
Step tavaszi nap volt, áprilisi délután. Budán, a G ... téren Olgát vártam; négy órára beszéltük meg a találkozót. A tér amolyan félreeső budai terecske volt, szinte kisvárosi: fasoros utcák szaladtak ki belőle, tömzsi házak fogták körül, a villamos csak a szögletén sustorgott el. Csönd, üresség, mérhetetlen unalom. Mint a tűzhelyen szárazon izzó fazék: ilyenformán éreztem magam, Olga késése annál bosszantóbb volt, mert bizonyosan tudtam, hogy teljesen ártatlan benne. Szeszély, fölény vagy egyszerű lustaság: erről Olga esetében aligha lehetett szó. De hisz már jött is; most szállt le a villamosról, s pislogó, rövidlátó tekintete tüstént szétfutott a keresésemre. Milyen szerencsétlen, elveszett teremtés! Mosolyogtam, teljes szívből, bárgyú erőlködéssel. Szerelmes voltam Olgába, legalábbis ezt 'kellett hinnem, mert vagy két hónapja minden délutánomat vele töltöttem. Ideges telefonhívásokkal üldöztem, ide-oda rángattam, hosszú vallomásokat rögtönöztem néki; mindez Olga jelentőségét bizonyította. A tér túlsó sarkán álltam, de egy lépést sem tettem feléje. Talán élveztem, hogy át kell jönnie az üres téren; azt élveztem, hogy mennyire nem szeretem kissé kacsázó járását. De mosolyogtam, görcsösen, elszántan; mint valami ragacsos máz ült az arcomon ez á mosoly. — Szervusz — mondtam, mikor végre odaért. Olga vékonyan ijedten elmosolyodott, olyasformán, mint a piruló cselédke a tagbaszakadt őrmester előtt. — Szervusz — rebegte, de ez csak megadó visszhang volt az ő szájából. A tegezésre én kényszerítettem rá. Mosolyogtunk mind a ketten; én az előbbi bomba szelídséggel, Olga sunyin és szégyenkezve. Egyenruhában volt; ugyanabban a kabátban és kalapban, amelyben megismerkedésünk óta mindig. Kicsapott kalap, széles karimával: esetlenül kacér, hősiesen hetyke; a prémgalléros télikabát furcsán festett a tűző napsütésben. Különösen a prémgallér; már jó ideje valami bugyoláló, vénasszonyos holmit juttatott az eszembe, réklit, ilyesmit. Mintha Olgácska örökösen torokfázástól félne. Az öv gondosan összehúzva a derekán, hogy a csípője minél szélesebb legyen. Mindezt csak tudomásul vettem, szomorúan s gőgösen, mint akit efféle körülmények nem befolyásolhatnak. Szerencsére már mentünk is az utcán egymás mellet; a váltam felett keveset láttam Olgából. Igen, de hová megyünk? Minden találkozásunk ezzel a kínos töprengéssel kezdődött. Következő lehetőségeink voltak: eszpresszó, cukrászda, kávéház, mozi, söröző. Olyan volt ez már, mint valami jártatás, körfoekörbe, kötélen: gyűlöletes egyformaság. Egyszer gondoltam rá, hogy Színházba viszem Olgát; de legfeljebb csak a vasárnap délutáni előadáson tudtam őt elképzelni, az esti lámpafényes nézőtéren semmiképp sem. Azt is felvetettem, hogy meglátogatom őt otthon, a szüleinél, de zavart dadogása, rögtön elálltam ettől. Olga Buda peremén lakott, a Németvölgyi út tájékán, egy kocka formájú, dísztelen, sötétszürke épületben. Nem tudom, miért, talán mert egy meglehetősen sivár, üres kert vette körül a házat, s több hasonló épületet fogott vele össze — egy gyári lakótelepre emlékeztetett az egész. Ezen a napon Budán maradtunk; Olga egy sörözőt említett, fent a Várban. Talán azért fogadtam el rögtön az indítványát, mert egyáltalán tőle jött; először történt, hogy ő sütött ki valamit. Autóbuszra szálltunk; ez egy időre üdvösen megszüntette magányunkat. Az idegenek kört nem kellett beszélnem, elég volt, hogy odáadóan bámultam Olga arcát. Az arca talán csinos volt; legalábbis megható, bágyadt, kedves. Egyenes orr, finom rajzolatú, keskeny száj, vékony ívű szemöldök; törékeny, túlságosan gyöngéd vonások: inkább egy iskoláslány arca, mint egy nőé. Holott Olga már huszonkét éves. Tekintetében örökösen valami fejfájós szelídség tükrözött. Máskülönben Olga 'alacsony volt, kissé vastag csípőjű; hátulról nézve egy fejére állított hal formájára emlékeztetett az alakja. „Halacska” — rezzent át rajtam néha a szó, s iszonyodva igyekeztem ellágyulni tőle. Leszálltunk; átvágtunk a téren, s már ott álltunk a sörözőnél. Rögtön éreztem, hogy micsoda könnyelműség volt, amikor szó nélkül elfogadtam Olga ötletét. Ért a földszintes, játékházlacska-szerű sörözőt magam is ismertem. Régimódi cégérével, kosaras ablakaival, avatag külsejével amolyan budai nevezetesség volt. Igen, maga az idill, fiatal szerelmeseknek való búvóhely. Nem mozi, ahol a vászonra nézhettem, nem kávéház vagy cukrászda, ahol Sürgés-forgás volt körülöttünk ... Üres asztalok — senkit sem találtunk odabent —, barna félhomály, alvadt csend; mintha egy kriptába zártak volna össze Olgáival. A csaposlegény is jó sokára került elő. Ijedten és gyorsan bort rendeltem, 'minél többet. Mert itt már nem volt kibúvó. Beszélgetnem kellett Olgával. De miről lehetett vele beszélgetni? Vagy legalábbis miről — már ekkor? Természetesen ekkor is először a hivatalról, Olga hivatali életéről. Mert Olga hivatalba járt, valahová a Körútra — számomra teljesen ismeretlen s alig elképzelhető világba . .. Valójában egy tápszer-elárusító cég irodájában dolgozott; a cég a moziban is hirdetett. Mi volt ebben elképzelhetetlen — a népszerű tápszer, a mozi, a Körút? Végre magam is hivatalba jártam, bár ez kétségtelenül nem hirdetett a moziban. A tisztes nevű bank egyik belvárosi fiókjában bóbiskoltam át naponta hét-nyolc órát. Ha délután kiléptem az üvegajtón, azt sem tudtam többé, hogy ki ült imént mellettem a szomszédos asztalnál. Másutt éltem, nem a bankban — albérleti Szobámban a mennyezetet bámulva, vagy végeszakadatlan csavarogva az utcán, s hallgatva a zengő, kavargó, ígéretes morajt... Olga magánéletet élt a hivatalban — a Körúton. Micik, Mancik, könyvelők, igazi könyvelők, levelezők és cégvezetők között. S ez már csagugyan dermesztőén érthetetlen volt... De igazában ismertem már az összes Micik és Mancik magánéletét, a könyvelőkét és cégvezetőkét is — már azt az epizódot is ismertem, amikor a csomagolási osztály főnöke ötórai teára hívta el Olgát a Rákóczi úti szállodába, s ott homályos célzásök'at tett neki. Mi volt még — az irodán kívül? Olga családja. Itt is ismertem már mindenkit: a papát, aki fővárosi rajztanár volt valaha, s öregségére ivott, a mamát, aki emiatt jajveszékelt, s hajdan a környékbeli állatorvos feleségére volt féltékeny, Sanyiit, Olga öccsét, aki tavaly 'motorkerékpárt vett részletre, amiből aztán nagy bötrány lett. Ismertem Olga összes volt udvarlóit, s a gyermekkorát is kiszipolyoztam már, ameddig csak telt az emlékéiből. Hollandiában töltött egy nyarat, leesett ott egy gyümölcsfáról; innen a forradás a bal könyökénél. Mindebből legfeljebb ha öt percre futotta: csakugyan nem is jutottunk tovább. Ittam; Olga csak a szája szélét nedvesítette meg. Nekifohászkodtam. Nékem kellett 'beszélnem. Elmondtam, hogy mi történt velem tegnap a villamoson. Megfogtam egy ötéves kislány kalapbájtját. Csak úgy évődés'ből. Háttal állt nekem, kis, vézna alak, teljesen úgy festett, mint valóban egy kislány. Aztán megfordult, s egy hatvanéves banya rikácsolt az arcomba. Táncoltak a ráfncai, rángott száraz kis teste, szája foghíjas üregéből sipítozva fújta rám szidalmait. Milyen kellemetlen, még milyen aljas meglepetés volt' Kétségbeesetten színeztem, húztam, nyúztam, dagasztottam a történetet; aztán elfáradtam. Elmeséltem az éjszaka félig elolvasott német regény tartalmát — elmeséltem végig. Elmondtam, hogy a háziasszonyom — negyvenöt éves nő, akit elhagyott az ura — újabban táncolni .tanul, egyedül, g-ramofonszóra; a szomszéd szobából áthallatszik a gramofon fojtott ciripelése, s milyen leverő elképzelés a vénülő asszony, amint egyedül forog a bútorok közt. De ezzel aztán valósággal összeestem, mint a versenyfutó a célnál. Az utolsó szó megcsuklott a torkomban, nyelvem megbénult, fogam összekoccant; agyamban, mellemben, egész testemben ólomsúlyú tehetetlenség folyt szét. Felpillantottam. Előttem a keményfa asztal, aztán a páholy sima, barna deszkája — szinte lekoppan róla 'a tekintet —, a szürke balkonon valami iszapos derengés áradt át. Szemben velem Olga, figyelmes ijedt, merev szemekkel, némán. Mint két múmia, viaszbábú, furcsa, víz alatti lények ... Azt hittem, fel kell ordítanom. Ez volt az a pillanat, amikor fizető után kellett volna kiáltanom; a söröző ajtajában szívélyesen meg kellett volna ráznom Olga kezét, s futnom valamerre. De merre? Mert a gondolat átvillant a fejemben, de tüstént a másik is: az üres délután, az üres este__Ez volt még a kisebb ok. De nem, már megint lobogott bennem az a toporzékoló, feszítő lázadás, mely mindig elém szökött, ha éreztem, hogy egy pillanatra leigáz ... r • • Orley István (1913-1945) Modern irodalmunk „egyik legszebb regényalakja'', ahogyan Illyés Gyula jellemezte, a Partium szélén, Berettyóújfaluban született; névleges apja itt folytatott közjegyzői tevékenységet. „Származása, társadalmi helyzete, környezetének életszemlélete és példája ködlovagsorsra — sikeres, de tartalmatlan földi létre - szánt” mint „agyonfémjelzett dzsentrit”. (Illyés Gyula.) A majdani író tízéves korában katonaiskolába került, Kőszegre, ahol az Iskola a határon című nevezetes regény szerzője, Ottfik Géza volt egyik évfolyamtársa, s később, halálig, jó barátja. Az érzékeny, magányos, egykorú — katonaiskolai — jellemzése szerint „igen tehetséges, túlságosan törekvő, öntelt, szertelenül önérzetes, magának élő, nagyon olvasott” fiú szenvedéseiről a katonaiskolákban eltöltött nyolc esztendő alatt éppen barátja regénye adott maradandó értékű ábrázolást. Érettségi után a Ludovika Akadémiára került, s tüzértiszt lett belőle, aki éveken át mindent elkövetett, hogy leszereljék. Minden idegszálával író akart lenni, s a harmincas évek közepétől meg is jelentek írásai a Napkelet, a Nyugat, a Vigilia és a Tükör hasábjain. Orley jól érezte, hogy helyzete: Írói szemlélete, törekvései, szereplése a kor baloldali, humanista szellemű irodalmi sajtójában nem tűri tovább a katonaruhát. Majdnem egy évet töltött a katonakórház idegosztályán, szimulált betegségekkel, hogy alkalmatlanságát bizonyítsa, s hogy „letépje magáról a könnyű érvényesülés ködköpenyét.” (Illyés Gyula.) Végül sikerült határozatlan időre szabadságoltatnia magát, majd leszerelték, s 1939-től 1944-ig a Rádió irodalmi osztályának lett a munkatársa, majd - 1944-től - a Magyar Csillag segédszerkesztője. Emésztően igényes iró és kritikus volt - önmagával szemben is; jó néhány elfogadott írását visszakérte, mert nem volt velük megelégedve. „Földreszállt angyal - ahogyan Cs. Szabó László jellemezte -, és más szóval maga volt az erkölcsi könyörtelenség.” Illés Endre pedig ilyképpen idézte föl alakját: „voltak félnapjai, napjai, amikor olyan merev, konok, szélmalmokat rohamozó, valószínűtlen jelenség volt, mint egy leszerelt Don Quijote...” - A német megszállás után kilépett a Rádiótól, katonai behívóját széttépte, és katonaszökevényként bujkált, csőre töltött pisztollyal, miközben lakásán valóságos hamispapírgyárat rendezett be. 1945 januárjában, két légitámadás között kiment az óvóhely elé cigarettázni, amikor egy váratlanul lehulló bomba megölte. Munkái: a két háború közti magyar úri világot kegyetlen realizmussal ábrázoló novellái és regénye, csak évtizedekkel halála után láttak kötetben napvilágot, A Flocsek bukása cimmel. Jelentős tehetségének emlékét ez az egyetlen könyv őrzi az utókor számára. D. M. 18
