Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-01-21 / 1-2. szám
redzkedve körülbelül egy hét alatt jutottam el Rómába. — Voltaképpen miért ment ki? — A legfőbb indíték az volt, hogy megszűnt mindennemű jövedelmünk. — A háború előtt ki finanszírozta a KALOT-ot? — Senki, illetve mi magunk. Tagjainkból, még inkább a saját vállalatainkból. Az évi költségvetésünk mintegy nyolcmillió pengő volt. (Az 1942-es telefonkönyvben található ez a címszó: Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek tagjainak Gazdasági Szövetkezete. Ez alighanem egyike volt a Nagy Töhötöm által említett jövedelmező vállalkozásoknak.) — ön tehát pénzért ment Rómába? — Pénzre mindenképpen szükség volt. Rómától reméltünk pénzt, vagy ha onnan nem, hát akikor másutt rendezendő gyűjtésből. Mentem volna tovább, Amerikába. De amikor én Rómában, a jezsuiták székházában megjelentem, rá kellett döbbennem, hogy ott szenzációvá lettem. Én voltam Rómában az első ember, a papok részéről, aki oda közvetlenül az öszszeomlás után befutott. Én hoztam az első biztos híreket. — De hát a nuncius ... — Igen, hogyne! Angelo Rótta már akkor kiérkezett, és valahol Rómától északra pihente a fáradalmait. (Angelo Rótta volt a háborús években a budapesti Apostoli Nuncius: a Szentszék követe. Az ostromot a Dísz téri palota pincéjében élte át.) Természetesen Angelo Rottáék is hoztak híreket, de hát az mégis más. Én benne voltam az otthoni dolgokban, ismertem a politikai viszonyokat, egy ideig a szovjet parancsnokságon is tartózkodtam, beszéltem szovjet tábornokokkal. Az én tapasztalataim már nemcsak háborús tapasztalatok voltak, hanem egy kicsit rávilágítottak arra is, ami a továbbiakban történhet. Egyszóval: valóságos szenzációvá nőtt a kúrián, hogy ott vagyok, és akkor a Generális (a jezsuita rend főnöke, akkor páter Janzens) felkért, foglaljam össze írásban a tapasztalataimat. Két nap alatt elkészítettem ezt az iratot, amelyet aztán páter Leiber továbbított. — Ki volt páter Leiber? — Akkor már 28 éve Pacelli bíboros személyi titkára. És, ugye, Pacelli volt a pápa: XII. Pius. Páter Leiber tehát átadta írásomat a Szentatyának. És mindjárt jött az üzenet. Őszentsége másnap reggel fél 9-kor kíván fogadni. Ez aztán igazi kihallgatás volt, másfél óra hosszat tartott, a Szentatya dolgozószobájában. Ülve beszélhettem, tehát nem úgy, ahogy általában szokás: térdepelve. Biztonság okáért vittem magammal egy albumot. benne vagy kétszáz fénykép a KÁLÓT tevékenységéről. — A régi tevékenységről? — Meg az akkoriról. Amit az ország felszabadulása után kezdtünk el kialakítani. — És amihez pénz kellett volna ... — Nem is kevés! A KÁLÓT témájából adódott, hogy rátérjünk általánosabb kérdésekre is, például az egyház helyzetére. Én előhoztam, hogy nagy gond: nincs hercegprímásunk! Serédi Jusztiniánt nem sokkal előbb temettük el. Igaz, a Vatikán nem szokott ilyen gyorsan, egyik napról a másikra utódot kinevezni. De hát különben is: kit? És hogyan" XII. Plus előbb hallani sem akart a dologról. Erre kifejtettem, hogy Horthy protestáns volt, és nem is volt király, mégis élt azzal a joggal, hogy minden püspöki kinevezésnél fölterjesztett egy „témát”. Vagyis három jelöltet. A pápa a három jelölt közül választott. Nos — mondtam —, mit szólna őszentsége, ha a kommunista vagy részben kommunista kormány fölterjesztene egy ternát? Akkor mit tesz a Vatikán? Ha elfogadja a jelölést vagy akár csak a jelölés tényét, azzal már lényegében elismeri azt a kormányt. Ha nem fogadja el, akkor azt mondhatják: mi megpróbáltunk együttműködni, de a Vatikán visszautasította. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, ez az érvelés megdöbbentette a pápát. Arra kért, másnapra adjam be írásban az érveimet és a lehetséges jelölteket. Kinevezés kutyafuttában — Felkészült ön már itthon erre az eshetőségre? — Alig. Természetesen fölvetődött, hogy szorgalmazni kellene az új hercegprímás mihamarabbi kinevezését. De azt remélni se mertük, hogy én eljutok őszantségéig. Ami pedig a személyi javaslatot illeti: végtére is jól ismertem a püspöki kar valamennyi tagját. így hát hozzáfogtam, s nem másnapra ugyan, hanem csak két nap múlva, de beadtam egy húszoldalas előterjesztést. A legfőbb érvem az volt, hogy fait accompli, azaz kész helyzet elé kell állítani a magyar kormányt. Egyetlen szót sem szabad beszélni a dologról, isten ments, hogy egy szó is kiszivárogjon, mert akkor esetleg tiltakozhatnak, eleve elháríthatják, vagy feltételekhez köthetik a dolgot. Nem! Valósággal be kell robbanni egy főpásztorral. — Kit javasolt, Nagy úr? — Tizenihat személyről írtam részletes információt. Az első helyen Mindszenty állt, a veszprémi püspök. A második helyen, ha jól emlékszem, Shvoy Lajos püspök. Harmadik helyen Bánásról írtam, aki később püspök is lett. Ügy érzem, az érvelésem erősen hatott a pápára. Az előterjesztést páter Leiber vitte be neki, és már másnap kora reggel beállított hozzám a páter, a kinevezési okmánnyal. — Mivel? — Mindszenty József hercegprimási kinevezésével. Hogy azonnal vigyem, egyetlen órát se várjak. (Hát ilyen egyszerűen történnek meg fergeteges jelentőségű dolgok?!) — Talán még aznap el is indultam hazafelé. — És a pénz? A KÁLÓT pénze? — Jaj, el ne feledjem! Komoly, nagy összeget kaptam. Akkora öszszeget, hogy amikor páter Kerkainak átadtam, nem akart hinni a szemének, és azt mondta, hogy ebből akár két évig is fenntarthatjuk a KALOT- ot. — Hogyan vitt el ennyi pénzt? — Kettős fenekű kofferben. — Nem félt az ellenőrzéstől? — Nem ellenőrizhettek: visszafelé is szökni kellett a határokon. Rendes utazás nyugat felé akkor talán még nem is létezett. Hazaérve. Budapesten is jobbnak látszott elbújnom. Az Üllői úttal párhuzamos kis hátsó utcában, egy zárdában kaptam helyet. Páter Ker.kai vitte el a kinevezési okmányt Mindszentynek, ak,i hamarosan megjelent nálam. Azt mondta, hogy én biztosan egyoldalúan informáltam a pápát az ő személyét illetően, ezért nem fogadhatja el a kinevezést. Ne higgye, eminenciás uram — mondtam erre —, bizony, én rosszakat is jelentettem önről, igyekeztem elkerülni az elfogultságot. És voltak ott már más információk is. Nyomban fel is soroltam neki jó néhány rossz tulajdonságát, gondoltam, ez itt a legjobb alkalom! — Milyen rossz tulajdonságai voltak? — A legsúlyosabb, hogy keményfejű volt. És hát jobboldali beállítottságú, amiből — reméltem — talán kivetkőzik majd. De én inkább a jó tulajdonságait láttam. Éppen azt, hogy kemény ember, és akkoriban arra volt szükségünk. Tekintélye is volt. Csak a realitásérzék hiányzott belőle. Ez persze nem csak őrá volt jellemző. Emlékszem, ’45 decemberében Mindszenty kijelentette nekem, hogy küszöbön áll a harmadik világháború. Tagadásomra fölényesen válaszolta, hogy biztos értesülése szerint Ausztriában most festik fehérre a nyugatiak tankjait, a téli hadjárat céljaira ... Rámában egyébként nem így vélekedtek. — Ezt honnan tudja? — Amint Mindszenty átvette a kinevezést és megírta a köszönőlevelet, én nyomban indultam megint Rómába. — Ott hogyan vélekedtek a közeljövőről? — A kúrián és a Vatikánban is biztosra vették, hogy évtizedeken belül nem lesz újra háború. Vagyis el kell fogadnunk azt a történelmi tényt, hogy fél Európa, az Elbáig, kommunistává lesz. Páter Leiber pedig azt mondta: azon a területen az egyháznak vagy 48 millió híve van, akikhez őszentsége még egy levelet sem intézhet! — Hacsak nincs valaki, aki ideoda jár a határokon át. — Le kell ülni és tárgyalni kell a kommunistákkal. El kell felejteni, hogy kiátkoztuk őket. (Amikor megkíséreltem összeszámolni, hány titkos utazását említette Nagy Töhötöm, hamarosan belezavarodtam. Legalább ötször-hatszor megjárta a Budapest—Róma—Budapest útvonalat, legalább egyszer a Róma—Bukarest útvonalat is. Amin? ezekről az utakról beszél, egyre indulatosabb lett, egyre kapkodóbbá vált az előadás módja. Sok mérgetharagot cipelhetett magával. Egyébként Mindszenty politikai elképzeléseit így foglalta össze:) — ő egy monarchiára gondolt. Hogy esetleg a kisebbségiekkel meg lehetne egyezni és visszaállítani a királyságot. Ezt így nyíltan megmondta nékem. Amikor erre azt feleltem: De hát eminenciás uram! Hogy lehet ezért lépéseket tenni, egy vörös tenger közepén? — akkor kihúzta maigát és azt mondta: A kötelességek arra valók, hogy teljesítsék őket! Ő akkor az ország első zászlósurának tartotta magát, holott nagyon vitatható, vajon létezett-e még a tisztség? Legitimista volt. fiatal káplán korától. A Habsburg-dinasztia restaurálásán dolgozott. Mert úgy vélte, neki ez kötelessége. — És ami a baloldaliakat illeti? A kommunistákat? — Előttem is határozottan kijelentette, hogy aki ma szóba áll a kommunistákkal — ez 1946-ban lehetett —, az majd ítélet alá kerül. Ez a felfogás aztán útját állta minden megbékélésnek, őszentségétől kaptam ,is szemrehányást, amiért Mindszentyt ajánlottam. Monsignore Montin'i-től, a későbbi VI. Pál pápától ugyancsak, aki akkor államtitkár volt. Kifejezetten megkért, hogy próbáljam fékezni Miindszentyt. Ezt őszentsége csak egy-két szóval mondta, Montini azonban igen részletesen. Hiszen megbízásom volt rá, hogy próbáljak meg tárgyalási lehetőséget létrehozni szovjet vezetőkkel, ennek azonban útjában állt Mindszenty politikai szereplése. Mert az lehetetlenség volt, hogy a Szentszék a tárgyalási készségét, valamilyen rendezésre való készségét hangoztassa, ugyanakkor teljes súlyával ott álljon Mindszenty mögött is. Ez így kettős játék. Amikor megint visszajöttem Magyarországra, a római üzenetet nem akartam — vagy nem mertem — olyan határozottan elmondani a prímásnak. Csak annyit mondtam: őszentsége bízik benne, hogy Eminenciád bölcsen fogja vezetni az egyház hajóját... Erre kihúzta magát: Ezt üzeni nekem őszentsége, vagy csak úgy mondta önnek? Zavaromban azt feleltem: Mondta ... így mondta őszentsége. Felállt, kézcsókra nyújtotta a kezét, kiment. Erre ismét Rómában kaptam szemrehányást. A hála — Akkor most már csak azt kérdezném, hogy miképpen került ön Dél-Amerikába ? — Mindszenty írt Rómába, hogy Nagy Töhötömnek nem szabad viszszatérnie Magyarországra. Erre a páter Generális kijelentette: nem enged el, fontos feladatot kíván rámosztani Rómában. Három-négy nap múlva viszont elkezdett agyba-főbe dicsérni, hogy én milyen kiváló ember vagyok, és hogy mennyivel többet tudnék dolgozni, ha kimennék Dél-Amerikába. Csak 1970-ben tudtam meg páter Leibertől, amikor XII. Pius már rég nem élt, hogy Mindszenty azt írta a pápának: vagy eltávolítja Nagy Töhötömöt Európából, vagy ő mond le a prímásságról, meg az esztergomi érsekségről. Én ezt, persze, nem tudtam. De amikor a Generális Dél-Amerikát emlegette, bennem az volt, hogy meg akarom menteni az engedelmesség szépségét: megyek, ahová küldenek. Uruguayba mentem, majd Argentínába. Olyasféle szervezetet próbáltam kialakítani, amilyen itthon a KÁLÓT volt. Uruguayban nem engedték. Argentínában az ottani bíboros eltiltott minden munkától, csak a katekizmus tanítását és a gyóntatást engedte meg. Akkor írtam páter Generálisnak, hogy ki akarok lépni a Jézus Társaságból, kérem, hogy őszentsége mentsen fel a szerzetesi fogadalmam alól, mert én nem akarok apóstata lenni. Sok-sok levelezés után megkaptam a felmentést. Kiléptem, mérhetetlen keserűséggel a lelkembei mert nekem a legnagyobb valami a Jézus Társasága volt. 1966-ban családostul hazalátogattam. Egyelőre csak körülnézni. Még nem végeztem ugyanis a kinti munkámmal: az argentínai nyomortanyákról készítettem helyzetfelmérést, az UNESCO megbízásából. De akkor már az ottani titkosrendőrség a sarkamban volt, hogy én talán kommunista vagyok. Átmentem Chilébe, ott megjelent egy könyvem Egyház és kommunizmus címmel — nagy sikere lett. Végül 1968-ban hazajöttem. Éppen tíz évvel később készült az interjú Nagy Töhötömmel, a budai lakásban, 1978-ban. Azóta eltelt öt esztendő. Aggódtam: nem sértek-e kegyeletet, nem sértem-e bárki érzékenységét, ha közreadom, amit Nagy Töhötöm — kétségkívül a publikálás szándékával — mondott el a filmkamera előtt? De hát jogomban áll-e agyonhallgattatni Nagy Töhötömöt? (Megjelent az Élet és Irodalomban) 39
