Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-09 / 12. szám
A világbajnoknö itthon járt Március közepén Ottawában rendezték a műkorcsolyázók idei világbajnokságát. Ha a világbajnok Regőczi, Sallay jégtáncospár visszavonulása után a magyar színek képviselői a jégen nem is jeleskedtek, a jég mellett fontos szerephez jutottak. Dr. Terták Elemér, a „műzők” népszerű vezetője, látta el a főrendezői tisztet az ISU (a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség) megbízásából. — Kedves találkozásokban, élményekben is volt részem — mesélte hazaérkezése után, majd egy levelet mutatott, amelynek feladója Király Ede, a háború utáni időszak kiváló versenyzője, világbajnok műkorcsolyázója. A Kanadában, Toronto közelében letelepedett sportember, aki korábban edzőként is működött, s többek között a világhírű Donald Jackson felfedezője és mestere volt, levelében — amint Terták doktortól megtudtuk — elnézést kért a magyaroktól, hogy nem utazott el Ottawába, a világbajnokságra, s így nem találkozhatott a régi ismerősökkel. Családi okok miatt maradt távol. Mérnöki állását is felmondta, idő előtt ment nyugdíjba, hogy súlyos beteg édesanyját maga ápolhassa. A bajnok egyben minden jót, sok sikert, szerencsét is kívánt a magyaroknak. A levélben foglaltak kapcsán egy régi emlék jutott eszünkbe ... Király Ede egykori, Városligetben tartott edzésein, versenyein egy bundás, fekete kis kalapot viselő hölgy elmaradhatatlanul jelen volt. Két kézfejét muffjába rejtette a hideg elől. Senkihez sem szólt, s két szemét semmi kincsért sem vette volna le a korcsolyázó „Edusról”, a fiáról. Király Ede sokat, nagyon sokat köszönhetett a mamájának, az anyai szeretet, áldozatkészség sok nehézségen segítette át, amit most szerető fiúként igyekszik viszonozni. — Király Ede világbajnok párja, Kékessy Andrea pedig nemsokára hazaérkezik — újságolta még Terták doktor, aki azután kérésünket nem felejtve, összehozott bennünket a három és fél évtizede ugyancsak Kanadában, Ottawában letelepedett, s most májusban első alkalommal hazalátogatott világbajnoknővel, akiről bizony még a régi sportkedvelők is keveset tudnak, szép sikereire már nem nagyon emlékeznek. — Hogy-hogy csak ennyi év után láthatjuk viszont idehaza? — kérdeztük. — Férjem, Bernolák Imre, a kanadai földművelődésügyi minisztérium képviseletében több ízben járt már idehaza — válaszolta. — Most hivatali elfoglaltsága miatt nem jöhetett. Engem viszont korábban a gyerekek tartottak vissza a hosszabb utazásoktól. Édesanyám, meg Joli, az ikertestvérem, azonban jó néhányszor meglátogattak... A világbajnokság alatt nagyon jól éreztem magam a magyarok körében. Büszke voltam Elemérre, a főrendezőre, jólesett, hogy meghívtak a követségi fogadásra. Elhatároztam, hogy hazajövök, mégpedig lányommal, Cynthiával együtt. Elöljáróban hadd mondjam el, csodálatosan érezzük magunkat, itt is, ott is, régi, kellemes emlékekkel találkozunk. — Hát akkor emlékezzünk . .. Mikor, hogyan is kezdett korcsolyázni? — Sonja Henie, a jégpályák két háború közötti koronázatlan királynője 1932-ben bemutatón szerepelt Budapesten. Apám, aki a ferencvárosi BESZKÁRT remiz vezetője volt, bennünket is kivitt a Városligetbe. S miután nagyon megtetszett a dolog, karácsonyra kaptunk egy-egy „kurblis” korcsolyát. Majd mint afféle kezdőket, beírattak Finster bácsi jégiskolájába (Finster mester a többszörös Európa-bajnok Karel Divin édesapja, aki a háború után Pozsonyban edzősködött — a Szerk.) Ügyesnek talált mind a kettőnket, s egy idő után pénzt sem fogadott el apáméktól, csak azt kérte, küldjenek ki bennünket minden délután a jégre. — Az első verseny? — Lelkesen, óriási örömmel korcsolyáztam. A városligeti környezet, a Vajdahunyad vára, a Budapesti Korcsolyázó Egylet impozáns klubháza most, három és fél ívtized múltán is valósággal rabul ejtett. Gyönyörű volt a pálya, s este, mikor a hold feljött, s a fenyek is kigyúltak, úgy éreztem magam, mint valami álomvilágban. Magára az első versenyre viszont nem emlékszem egészen pontosan. Csak azt tudom, hogy 1944 elején nyertük párosban az első magyar bajnokságot. — Hogyan kerültek össze? — Akkoriban divat volt a páros, s mi nemcsak életkorban, hanem termetre is összeillettünk. Ede kiváló korcsolyázó volt és én is nagyon sokat tanultam, fejlődtem mellette. Akkoriban még olyan nagyszerű egyéni versenyzők futottak a ligetben, mint a Botond és Saáry nővérek, Szilasi Nadinka és Peterdy Márta, hogy csak néhány nevet említsek. — S a háború után? — Már 1945—46 telén folytattuk. A családunk azonban sokkal jobban megszenvedte a háborút. A remiz mellett álló házunkat negyvenöt bombatalálat érte, mindenünk odaveszett, szükséglakásba költöztettek bennünket. De a jégen továbbra is nagyon jó volt... A vezetők is láttak párosunkban fantáziát és segítettek minket. — Miben nyilvánult meg ez a segítség? — A nyári időszak egy részét Bécsben, az Engelmann féle kis csarnokban tölthettük, ahol az iskolafigurákat, az összekötő lépéseket gyakorolhattuk. Diliinger Rudi bácsi volt az edzőnk, de úgyszólván mindenki segített, s tulajdonképpen ennek is köszönhetjük, hogy nemzetközi bemutatkozásunk alkalmával, 1948 januárban Európa-bajnokok lettünk Prágában. — Az olimpián pedig másodikok ... — Sajnos még nem ismertek minket eléggé a pontozók és ráadásul a hó is ömlött futásunk közben St. Moritzban ... De nem keseredtünk el. A nyáron még szorgalmasabban készültünk. Balett-táncosoktól is tanultunk, többek között egy rendkívüli emelést. Erről egyébként kötelezvényt kellett aláírnunk, hogy csakis a jégen mutatjuk be, a parketten nem konkurálunk. A következő téli idényben azután célba értünk. Mindent megnyertünk. Előbb Milánóban az Európa-, majd Londonban a világbajnokságot. Csodálatosan szép pillanatok voltak. — És utána? — Nagyon szerettem korcsolyázni, utazni, versenyezni talán még jobban. S bizony, rendkívül letört, amikor értesültem arról, hogy egy már megérkezett amerikai meghívásnak nem tehetünk eleget. Jórészt ez, no és mai férjem, akkor még vőlegényem döntése befolyásolt. Ezek után magam utaztam a tengerentúlra. Chicagóban egy revünél töltöttem hat hónapot, de a rendkívül fárasztó revüs életet nem nekem találták ki. Nem újítottam meg a szerződésemet. Férjhez mentem, s Kanadában telepedtünk le. — Teljesen hűtlen lett a korcsolyázáshoz? — Igen ... Edétől, aki egy évvel később jött ki Kanadába végleg elszakadtam. Régen nem láttuk egymást, az ünnepek előtt is csak telefonon beszélgettünk. Talán már „bognizni” sem tudnék a jégen. Közben egy másik sportot, a vadvízi kajakozást kedveltem meg. Az egyik ontarioi klubnak az elnöke is voltam. — Miért említi csak múlt időben? — Közben nőttek a gyerekek, kevesebbet kellett foglalatoskodnom velük, s elkezdtem dolgozni. Itthon szerzett történelem, földrajz, bölcsész diplomámnak ugyan nem vehettem hasznát, s így titkárnői teendőket látok el az energiagazdálkodási minisztériumban. — Gyerekei? — Most sajnálom igazán, hogy nem tudnak magyarul. De otthon is angolul és franciául beszélgettünk, hogy ha felnőnek, ne legyen idegenes a kiejtésük. Talán nem volt helyes, hiszen olyan jó lett volna, ha a lányom mindent értene, megértene idehaza ... VAD DEZSŐ 20
