Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-09 / 12. szám

A PESTI SZÍNHÁZBÓL LOUISVILLE-BE

Marton László, a Vígszínház főrendezője a Louisville-i Színházban (USA) nagy sikerrel rendezte meg Shakespeare „Szentivánéji álom” című darabját, amelyet az elmúlt évadban a Pesti Színházban is színre vitt. Negyvenéves, pályáját a Főiskola elvégzése után a Vígszínházban kezdte, Várkonyi Zoltánnál. Nevéhez fűződik több nagy sikerű előadás, ő rendezte egyebek között a „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról”, a „Jó estét nyár, jó estét szerelem”, a „Vak Béla király”, a „Kőműves Kelemen”, című darabokat.

— Jón Jory, az Actors Theatre of Louisville igazgatója és főrendezője tavaly járt hazánkban, a „Mai amerikai színház" című Műcsamok-beli kiállítás alkalmából, és megnézte néhány munkámat. Akkor ajánlotta fel, hogy rendezzek a színházában.

— A kinti előadás az itthoni „mása” volt?

— Igen. Fehér Miklós díszlettervező utazott velem, és szinte azonos díszletekkel dolgoztunk. Az egész előadás elképzelése, koncepciója, gondolatmenete, stílusa is hasonló volt.

— A főszereplőket Jón Jory igazgató választotta ki. Oberont Michael Cavin, egy fantasztikus képességű színész játszotta. Partnere Chaterin Horowitz volt, aki mostanában Paul Newman társaságában alakít egy filmfőszerepet.

— Milyen kritikát kapott?

— A fogadtatás igen meleg volt, a kritikák egyértelműen pozitívak. Egyetlen kritikus volt, aki vitatta koncepciómat, de ő is elismerte az előadás érdemeit. Az egyik újság azt írta, hogy az Actors Theatre történetében ez volt az eddigi legjobb produkció. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy a színház huszadik, ünnepi évadját a Szentivánéji álommal nyithattuk.

— A jelentős siker hozott-e újabb meghívást?

— Jón Jory meghívott a következő évadra is. Valószínűleg egy Goldoni, vagy egy Moliére vígjátékot rendezek, a díszlettervező ismét Fehér Miklós lesz.

FORRÓ EVELYN

Kepéink a Pesti Szinházban a Szentivánéji álom előadásán készültek

FOTO: MTI

MAGYAR ARTISTA MEXIKÓI ELISMERÉSE

Helyszín: a mexikói főváros arénája. Időpont: január utolsó szombatja, este 11 óra körül. Az előadás a végéhez közeledik, de a nagy finálé helyett a következőket jelenti be a konferanszié: „Senoras y Senores... hölgyeim és uraim: Az idei évad legjobb produkciójáért a Mexikói Cirkuszbarátok Szövetsége Elek Sebastian magyar artistának ítélte oda a Manuel de la Rosa Emlékérmet. Kérésünkre az elismerő érmet és oklevelet dr. Szabó Károly nagykövet adja át a kiváló magyar artistának.“

A tapsvihar még percekig zúg.

A mexikóvárosi 13 és fél ezer nézőt befogadó körcsarnok a legkülönbözőbb műsoroknak ad otthont, boxmérkőzéstől kezdve a jégrevüig. Hagyomány már, hogy decemberben és januárban a legnagyobb mexikói cirkusz, az ATAYDE szervezésében világhírű hazai és külföldi artisták, zsonglőrök, bohócok lépnek itt a porondra, néhány éve pedig a szezon utolsó előadásainak egyikén emlékplakettel jutalmazzák a legkiemelkedőbb műsorszámot, a legjobb előadót. Sebestyén Elek artista kutyaszámával nyerte el az idei elismerést.

Artista — kutyaprodukció? — az olvasó jogosan gondolhatja, hogy keverem a fogalmakat.

— Én artistának születtem, és annak is tartom magam — mondja Sebestyén Elek, amikor előadás után a lakókocsiban beszélgetünk. — Apukám, anyukám is a cirkusznál dolgozott, az államosítás után papa volt az első sofőr a budapesti Nagycirkusznál, mindenhová vitt magával, ahová utaztak. Emlékszem, volt olyan tanév, amelyet négy-öt különböző falusi iskolában jártam ki. Mire a nyolc általánost elvégeztem, ismertem a cirkusz minden csínját-bínját, és életem egyetlen álma az volt, hogy artista legyek. Ám apuka szerint egy becsületes kétkezi szakmát kellett szereznem, ezért beadott műbútorasztalos inasnak. Közben azonban naponta rendületlenül jártam a cirkuszba gyakorolni, próbálni. Amikor felszabadultam, kezemben az oklevéllel rögtön kiléptem a gyárból, és mentem a cirkuszhoz. Felfigyelt rám Hortobágyi Károly, és bevett már akkor világhírű akrobatacsoportjába. Velük utaztam az NSZK-ba. így kerültem később az egyik legrangosabb társulathoz, az Althof Cirkuszhoz. A Lukács ákrobatacsoporttal Bécsben, Belgiumban, Angliában, Spanyol- és Svédországban dolgoztam, sőt a párizsi Olympiában is felléptünk. 1965- ben a MACIVA (a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat) a tengerentúlra küldött, ahol a világ egyik legnívósabb cirkuszával, a Ring-Linggel bejártam az egész amerikai földrészt, végül ott ragadtam.

Amerikai felesége, aki szintén artista, lélegzetelállító trapéz- és ugrómutatványok főszereplője, magyarul fordul hozzám. „Ká-vét, te-át, fris-sítőt kér?” Lassan, gondolkodva formálja a számára idegen nyelv szavait. Kiderül, sohasem járt hazánkban.

De térjünk vissza a kutyákhoz.

— Tizennégy éve, hogy eszembe jutott, csinálok egy artistaprodukciót kutyákkal. Minden segédeszközt, létrát, forgózsámolyt, stb. (az állatok méretére szabva) én fabrikáltam össze. A szám lényege az általam bemutatott elemeket (kézállás, kézen járás, szaltó, stb.) francia pudlijaim utánam csinálják.

Ilyen egyszerű az egész, csak éppen világszám, olyan, ami eddig csak Sebestyén Eleknek sikerült. Annak az artistának, aki bár Amerikában él, de akit magyarként tartanak számon, szerte a világban.

— Nézze, én magyarnak születtem — mondja —, anyukám, apukám magyar, s én is magyar vagyok, s az is fogok maradni. Ez belülről fakad, és így van jól.

így vall magyarságáról a távoli Mexikóban egy artista, aki már hosszú évek óta Amerikában él és dolgozik, de magyar maradt. És hozzáteszi:

— Nagyon örülök az elismerésnek, de kétszeresére növeli értékét, hogy honfitársaimtól, a haza képviselőjétől vehettem át.

T.L

„ÚTKÖZBEN VAGYOK OTTHON..."

Szekszárdon, egy lakótelep kiállítótermében rendezték meg az Itáliában élő Doroghy Zsuzsa festőművész első hazai tárlatát. Akvarelljein a Vezúv körvonalai, Nápoly környéki dél-olasz tájak és valószínűtlenül kék ég.

— A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után restaurátorként dolgoztam a Nemzeti Galériában. Olaszországi tanulmányutam során ismerkedtem meg későbbi férjemmel, aki technikus. Házasságunk óta az ő költői nevű szülőfalujában élek, a Vezúv lábánál: San Giuseppe Vesuvianóban. Erre a szó szoros értelmében festői tájra a felfokozott színvilág, a lágy atmoszféra a jellemző; mindent megváltoztat ott a napfény, mélyebbek az árnyékok, élénkebbek a színek és tombolóbbak a viharok. Nagy inspiráció mindez egy festő számára. Néha percek alatt megváltozik a tenger vagy az ég színe; rendkívül gazdag és változatos a Vezúv vegetációja. Persze olyan „meglepetésekkel” is szolgál a táj, mint a néhány évvel ezelőtti földrengés, amikor egész települések tűntek el a hegyek gyomrában.

— Hogyan tudott beilleszkedni — idegen világvárosból érkezvén — a dél-olasz falucska zárt, hagyományápoló világába?

— Egészen más életstílust, más tradíciókat kellett megismernem. A családi összetartozás szelleme erősebb, mint nálunk; a nők mozgásszabadsága szűkebb, háziasszonyként és anyaként kell főképpen helytállni. Magam is negyedik gyermekemet várom, és bizonyos fokig meg kell felelnem az „olasz feleség”-ről ott kialakult elképzeléseknek. Ugyanakkor a festészet jó „ürügy” arra, hogy el is térjek ettől a tradíciótól. Ugyanis ősi, szinte mitikus tisztelet övezi még ott a festészetet: aki rajzom nyomán magára ismer, az örökké megbecsüli munkámat. A festészet persze anyagi haszonnal is jár, hiszen portréimat, tájképeimet rendszeresen eladom Pármában és a környék egyéb kiállítóhelyiségeiben. Szóval, ha kevesebb is vagyok az ő szemükben, mint feleség, ezt „kiegyenlítem”, mint festőművész.

Itthon állandó nosztalgiám van családom és Itália iránt, ott viszont szükségem van arra a tudatra, hogy hazalátogathatok. Talán útközben vagyok otthon...

— Gyermekeivel milyen nyelven beszél?

— Olaszul kell beszélnem velük, mert szűkebb és tágabb környezetem kizárólag olaszokból áll. Bevallom, zavarban voltam emiatt Lőrincze Lajos professzor előtt, amikor nemrégiben neki is elmondtam, hogy gyermekeim alig tudnak magyarul. A társaságban ő volt a legmegértőbb: elmondotta, hogy az idegen nyelvi környezetekben, ahol nincsenek magyar kolóniák, másutt is nagyon nehéz az anyanyelv továbbadása.

— BA. —