Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-26 / 11. szám
Meghívást kaptam grafikus barátomtól, Nagy László fiától. Látogassak el Felsőiszkázra, édesapja szülőházába. Nagy László Emlékmúzeumot avatnak, a Költészet Napján. Űjraolvasom költeményeit a „Versben bújdosó” kötetben, amelyet „jókívánsággal” dedikált. Esztendeje dolgoztam már a „Kortárs” szerkesztőségében; Ö egy emelettel feljebb, ugyanabban az épületben. Az „Élet és Irodalom”nak volt a képszerkesztője. Sokáig megszólítani sem mertem ... Egyszer „lejött” hozzánk; írótársai — a Kortárs rovatvezetői — tanácsát kérték valamiben. Szeberényi Lehel, Takács Imre, Páskándi Géza úgy néztek a kevésbeszédű poéta markáns szobor-arcára, mint valami író-fejedelemére. Felsőiszkáz Veszprém megyei kisközség. Nem szerepel a „Magyarországi-útikönyvben. A falu lélekszáma alig nyolcszáz; többségük a helyi termelőszövetkezetben és a háztáji gazdaságban dolgozik vagy a szomszédos kertai fafeldolgozóban. Bejárnak a veszprémi Bakony Művekbe is. A központban az iskola, a katolikus templom, az élelmiszerbolt és a kocsma. Az út mellett míves kőkereszt: „állittatta: Nagy László” — csak névrokon. A szülőház a falu legszélén áll, a pápai út mentén. Bejáratát égbenyúló, örökzöld fenyő vigyázza. Messze-távol erdők, dombok. Keleten a Bakony és a Somlóhegy, nyugaton a Kemenesalja és a Ság. „Tíz esztendeig futkostam itt — írja Nagy László Adok nektek aranyvesszőt című könyvében — utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzablát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes ...” Költő-testvére, Ágh István meséli: — Egyszer befogta a csődürt, maga mellé vett az ülésre. Kikocsiztunk a csőszi rétre, belevágott a ló véknyába, s végigröpített rossz szekerünkkel — most is azt hiszem — az egész világon. Laci akkor a halálfélelmet győzette le velem, de lehet, magával is. — A lovakat igen szerette — erősíti meg az édesanya is. — Volt egy ménünk, mindenáron maga akarta befogni, pedig nagyon goromba állat volt. Sokat meséltem Lackónak, meg rajzoltam is. A lovakat szerette legjobban rajzolgatni. Ahány emlékezés a költő gyermekkorára, annyi „adalék” a ver-1. A megnyitóünnepség közönsége 2. Csoóri Sándor megnyitó beszédét tartja 3. A költő „szép szobor-arca”. Orosz János alkotása 4. A Nagy László-emlékház 5. „Adjon az Isten szerencsét!" Sebő Ferenc Nagy László megzenésített versét énekli 6. Ebben a szobában született 7. Az ősök szerszámai a hajdani bognárműhelyben 8. Szilágyi Bernadett plakettje. Mellette Szabó Antal, a költő gyermekkori pajtása, az Emlékház gondnoka 9. Emlékházi csendélet FOTO: NOVOTTA FERENC * seiben nyerítő, rajzain ágaskodó „hóból-parázsból alkotott mének” keletkezéstörténetéhez. A szülőházat a Veszprém megyei Tanács és az Országos Műemléki Felügyelőség állíttatta helyre. A folyosón a festőnek készülő pápai kisdiák olajképei; ökrös szekér, fát fűrészelő férfiak. A lefestett gyalupad eredetije is itt van; a „csodabognár”-dédapa egykori műhelyében. Rajta a költő által is használt faragóeszközök. Itt egy csörölö, amott egy kenyérrács. Arra tették a kemencéből kivett kenyeret. A falon lószerszámok, meg egy bekeretezett díszoklevél. A költő édesapja, Nagy Béla kapta „Zalabér nevű magyar fél vér ménéért”. Rajta aláírás, évszám: „Dobi István miniszter, 1946”. A szobát, ahol a költő született, nemrég még édesanyja lakta. A sarokban cserépkályha, a falon szentkép, családi fotók, az éjjeliszekrényen horgolt terítő, rajta feszület, meg egy „Petőfi-összes”. A következő helyiségben csergék, szőttesek, faragások. Ez a bolgár szoba, egy bulgáriai kisváros, Szmoljan ajándéka. A költő három évig élt ott, fordította a bolgár népköltészet remekeit. A szmoljani Nagy László Múzeum előbb nyílt meg, mint az iszkázi. A sarokszobában, ahol a hajdani aratók ebédeltek, alkotószobát rendeztek be. Lakója — Nagy László majdani vendége —, ha innen kitekint, a végtelenbe szaladó országutat látja majd. Ünneplőbe öltözött diáklányok, kezükben a „Szép verses-antológia, költőink fényképeivel. Különös társasjáték kezdődik: ki ismer fel több arcot a tömegben, ki tud több autogramot gyűjteni?! Autóbuszok tucatjai az országúton, gépkocsik százai a szomszéd lucernásban. Illyés temetése óta aligha gyűlt össze ennyi író. Vidéken bizonyosan nem. Fekete Gyula, Czine Mihály, Csurka István, Ratkó József arca villan fel. — Ahonnan indult, oda tért vissza — jegyzi meg mögöttem valaki. Fölkapaszkodom egy kerti asztalra, hogy jobban lássak. Itt van a filmrendező Sára Sándor, itt a fotóriporter Molnár Edit, lehetetlen mindenkit felsorolni. Megismerkedem Tadeusz Novakkal, a költő lengyel fordítójával. Amulva jegyzi meg: „Tudtam, hogy önöknél népszerű a költészet, de hogy ennyi fiatalt mozgósít,' azt álmomban sem képzeltem volna.” Több mint kétórás az ünnepi műsor, senki nem mozdul. A költő emléktáblájára Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára és Hubay Miklós, a Magyar írók Szövetségének elnöke helyez koszorút. A barátok nevében az írószövetség költői szakosztályának elnöke, Csoóri Sándor beszél: „Nagy László közelében az ember igazabbnak, jobbnak, szábadabbnak érezte magát.” A fák rügyező ágain csillogó szemű, kíváncsi parasztgyerekek. Nagy László hazaérkezett. BALÄZS ÁDÁM 25
