Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-05-12 / 10. szám

utókról, vagy éppenséggel távoli környéket ellátó tejüzemről ne is beszéljünk.

Ha van környék, amelyről el tehet mondani, hogy „ősidők óta lalkatt hely”, akikor ez bizonyára az. A régészek Mórágyon 6000 éves lakótelep nyomaira bukkantak. Az ennél sokkal közelebbi történelemiből annyi ismeretes, hogy a oiikói apátságot sejthetőleg már a mongol feldúlta, de a végleges „átrendezésről” a török „gondoskodott”. Kitokarodása után Grábóona szerbek települtek. Kolostoruk utolsó szerzetese, Babies Alexej atya tán tíz éve halt meg. Jó barátom volt, minden vasárnap magándk misézett, a környéken se iszerb, se görögkeleti nem lévén már. Változott a többi falu lakossága ,is. Mórágyra például 1724-ben reformátusok jöttek PfaiZból.

Történetüket böngészve, a református eklézSia feljegyzései közt, hamar rájön az olvasó, hogy nem tenghetett túl bennük a vallásosság. Kellően nem kárhoztatható módon idegenkedtek az egyház előírásai szerinti böjttől ‘is. Csak „mosolygós böjtöt” tartottak: édes káposztával és füstölt sertésoldalassal. Az én szívemet mindenesetre a néhai HergeShőimer Endre iskolamester úr vette be leginkább, oki igazán nem ősmagyar neve ellenére 1849-ben nem átallotta főnöke, a lelkész kutyáit „Jeliasich” és „Windischgnaetz" nevekre keresztelni, ami számára börtönt, majd állásvesztést és bányamunkát hozott.

Az igazi forgatag azonban csak a második világháború vége táján és azután következett. Voltak volksbuind isták szép számmal, de voltak

VILÁGVÉGI VÁLTOZÁSOK

Álltunk a Szúnyog-völgyben hárman: a tanácselnök, az erdőgazdaság vezetője, és e sorok írója. Azon tanakodtunk, hogy ha majd gát rekeszti el a Lajvér patak, meg néhány erre fakadó erecSke útját, minek neveztessék az itt tóvá gyűlendő víztükör. A nyáhidőben szép számmal tanyázó szúnyogokról aligha, mert ez nem sok idegenforgalmi vonzerővel kecsegtet. Végül egy pillantást vetve a [körülöttünk lévő szűz havat megbontó pataOyamokra, azt javasoltam :- Legyen Szarvas-völgyi tó!

így lön, de akármennyire is büszke vagyok arra, hogy névadóként kerülhettem be kis hazánk geográfiájába, az olvasó ne vegyen elő térképet. Mindez két éve történt ugyan, és azóta Valóban megszületett a SzarVas-völgyi tó, de kötve hiszem, hogy neve bármelyik földabraszon szerepelne. A nagyőbb léptékűöken még a községé se, melynek határában van. Ez Mórágy, Tolna megyében, a Bátaszékről Bonyhádra vezető út mentén. Mórágy ném nagyközség,

nem kisközség, a (legkevésbé sem önálló tanácsú község, hanem hivatalos nevén „társközség”. Ami annyit jelent, hogy közigazgatási központja a jóval távolabb lévő, lólekszámban ugyan kisebb, de centrális fekvésű Mőcsényben van. Ugyanúgy, mint Grábócé, Bátaapátié, Cikóé és a már semmilyen térképen se szereplő Zsibriké is.

Esetünkben tehát nem csékély joggal beszélhetünk a világ végéről. Ami nem puszta játék a szavakkal, amiként a „társközség” se csak elnevezésbeli különbség, hanem pontosan az, aminek a helybeliek jó ideig felfogták: településük visszafejlődésének (még helyesebben: visszafejlesztésének) lefelé vezető útján alighanem az utolsó előtti állomás.

Sorvadó községék azonban nem szoktak mesterséges tavaikat teremteni, Mórágyon pedig ez történt. Se görögkeleti műemlék klastromtem piám okát restaurálhatni, mint Grábócon; üdülőtelikeket parcéllázni (Zsibrik), Vagy kongó grófi pincék fölé turistaszállót álmodni (Bátaapáti). Hogy szabadtéri színpadról, falumúzeumról, szánkópályárál és a csatlakozó felvonóról, egy másik tuZiStdházról, erdei séta