Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-12 / 10. szám
Radnóti Miklós János jelenései Részlet egy útinaplóból Radnóti Miklós (1909-1944) „Még egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt, 1930 -tavaszán jelent meg első verseskötetem Pogány köszöntő címmel, majd 1931-ben az Újmódi pásztorok éneke ..." — olvassuk Radnóti önéletrajzában, amelyet franciaországi ösztöndíjkérelméhez csatolt, 1940-ben. ,,1937-ben, irodalmi munkásságom elismeréséül, Baumgarten jutalmat kaptam. Irodalmi munkatársa vagyok csaknem minden hazai napilapnak; több francia költőt fordítottam . . . Tanári oklevelem megszerzése óta nem kaptam kinevezést, szerény irodalmi keresetből, magántanításból élek, szűkösen . . .” Az ösztöndíjat nem kapja meg. 1940-től többször hívják be munkaszolgálatra. 1944 májusától a jugoszláviai Bor község rézbányójábcn dolgozik, ahonnan 1944 őszén erőltetett menetben terelik foglyaikat Nyugat felé a fasiszta keretlegények. 1944. november 9-én a Győr melletti Abda községben agyonlövik. Holttestét — és vele utolsó verseit — egy tömegsírban találják meg. A füzet első lapjain ötnyelvű bejegyzés: „Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr., egyetemi magántanár címére.’’ Radnótinak kilenc verseskötete jelent meg életében. Korai - expresszionista stílusú — költeményei pogány életörömöt, természetszeretet sugároznak. Érett szerelmes verseiben fokozódó halálfélelmét próbálja legyőzni. A humánus élet eszményét szegezi szembe a barbársággal, a kor fenyegetéseivel. A munkatáborban írott versei (Levél a hitveshez, Hetedik ecloga, A la recherche) az otthoni világot idézik: általuk válik Radnóti Miklós az antifasiszta költészet világirodalmi rangú mesterévé. Radnóti 1941-ben sajtó alá rendezte József Attila hátrahagyott verseit. Amit József Attiláról ír, önmagára is érvényes: „A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírbahulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd . . Radnóti Miklós május 5-én lenne hetvenöt éves. BALÁZS ADAM Szombat. Délután négyicor indulunk Párizs felé, Wien, München, Kehi, Strassbourgon át. Elfelejtettem szólni a takarítónőnek. Az erkélyünkön a fehér petúniák között egy kis gaz fogamzott meg, szerény, színtelen proli virága van már — esetleg kiráncigálja. — Hitetlen vagyok, mint Szent Tamás — mondja a német vámőr —, csak azt hiszem el, amit látok. — S belenyúl tárcáinkba és megszámolja frankjainkat. S a nap gurulni kezd a láthatáron, ilyen nagyot, vöröset nem is láttam még talán, két jegenye mögé gurul, elhagyja őket, süppedni kezd .. Bécsbe késéssel érkezünk, a Westbahnhofon várunk két órát. Szombat este van, kirándulók és egyenruhás férfiak tolonganak a vonatokhoz. Minden beszállásnál újabb áradat. Bokacsattogások és karlendítések. Ideges sétáim közben szembekerülök egy rohanó tömeggel. Nem kirándulóvonat lehet az éppen induló; egyenruhák rohannak, kapaszkodnak, kiabálnak, röviden, pattogón, csizmák csattognak, karszalagok és vállpántok világítanak. És hirtelen újra fölötlik bennem, — fölötlik? Izzani kezd bennem az eltemetett kép! A tömeg körülönt, szétnyílik előttem és mögöttem összezárul, látom az asszonyt, a napba öltözöttet s a sárkányt! S Mihályt viaskodni vele. S látom a hétfejű vadállatot s a földből jövő kétszarvút is. Vidám aratás és rettenetes ősz... jajong felém az apokalipszis szava. Két rettenetes és gyönyörű hét s a borzalmas éjszaka mozdul újra bennem. A Pozsonyi úti lakás délutánja, mikor újra dolgozni kezd bennem a szándék, hogy megírom versben... Egy gépkocsi lékje sikít az úton. Vékony és hasogató kutyajajgatás folytatja a felszökő hangot. A kocsiút szélén visong egy kis fehér kutya, félfarára dől, s lábát nyalja s közben panaszkodik. A kánikula ijedten hajladozni kezd, egy ember fut a néptelen térről a kutya felé. A lent szaladó férfi szinte meglök, elugrom az ablaktól, leakasztom a kulcsot és lerohanok. Az ajtóból még hallom a kutyát, s mire az utcára érek, üres a környék. Elfutok a sarokig, a házak lehúzott redőnyein csorog a nap, a tér fái roggyantan állnak. És nem értem az egészet. Várok, s néhány lélegzetvétel után» a jobb oldali ház egyik ablaka-, ból kihallik a visongás. Lassan lépegetek felfelé a hűvös lépcsőházban. S hirtelen eszembe jut a János jelenéseinek egyik képe, kibomlik, forogni kezd. A sárkány áll az égen a napba öltözött asszony előtt, hét szája nyitva, a vörös, duzzadt nyelvek közt villogó, görbe, fehér fogak; várja a születni készülő fiút, hogy megegye . .. Apollinaire Voyageur-jét próbálgatom két napja fordítani, s nem sikerül. Most visszaülök hozzá, hiába... A képek nem hagynak nyugodni. Eszter, a gyerekkori szolgáló mesélte mindig este ezt a részt a Jelenések-bal, azóta hordom. Tízéves korom óta. Este Sík Sándorért megyek a rendházba, a tesíamentumi forma problémájáról beszélgetünk. A Jelenések szimbolikájáról szeretnék olvasni. Dr. Székely István könyvét ajánlja. Éjszaka Béla fejtegeti hazafelé jövet, hogy a görög mérték teljesen alkalmatlan forma egy esetleges kísérletnél. Nem hiszem. A Fővárosi Könyvtárban a Bibliai Lexikonban még két könyveimet találok. A katalógus szerint megvan mind a három. Várok másfél órát, egy rossz füzetet kapok. Újra visszaadom a lapot, délre visszakapom, nincs benn egyik sem. Nem lehetne visszakérni? A tisztviselő keresgél, s kiderül, hogy elvesztek, nincsenek senkinél. Néhány nap múlva a Széchényi Könyvtárban keresem. Egyik sincs meg. Eh, mit; majd értelmezek. Babits Ámor Sanctus-ának tanulmányát olvasgatom, Sík Zsoltárkönyv-ének jegyzetét a fordításról, sorokat hangolok emlékezetből. S az egyik ejjel, három feketével hajszolt szívvel olvasni kezdem elölről a Jelenés-eket, csak a gyerekkori rész él bennem, csak azt szeretném versre írni. Félhárom volt, hogy a végére értem. S itt a pályaudvaron, a tömegben végigmondom újra a befejezést. Most tudtam meg, hogy — tudom. „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja; Hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből és a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak. Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel, Uram Jézus! A mi Urunk Jézus Krisztusunk kegyelme legyen mindnyájan tiveiletek. Ámen.” Leoltom a villanyt és rémülten fekszem a másfajta fényben. A szobában világít a hold. A tárgyak az asztalon, a bútorok, a könyvek, mind látszanak és remegnek. Fölülök és kinézek az ablakon. A János-hegy feketén áll a világos égben. Felverem Pannit. Nehezen ébred, ijedten. — Kisanyám, figyelj ide! így fejeződnek be a Jelenések. — És olvasni kezdek. Kócosán és rémülten, nagy kék szemekkel ül mellettem a villanyfényben, összekulcsolja a kezét. — Írtál már belőle valamit? — Nem, semmit. — Hozzá ne nyúlj! — Megcsókol és eldől, alszik. Reggel még alszom, mikor menni készül. Fólébreszt, egyik kezében a Biblia, a másikkal a nyakam alá nyúl: — Ugye nem nyúlsz hozzá? Lehet, hogy butaság, de mégse . . . Ulmnál már hajnalodik, a földeken tejszínű köd lebeg, vékonyka ragyogó leplek emelkednek, ma d visszacsapódnak. Korán lesz reggel. Vasárnap. Strassbourg. A kalauz jön, két órát várunk, a késés miatt nem szabad az út. Lezáratjuk a fülkét. Délután három óra, az utcákon feketeruhás öregasszonyok totyognak, csivitelve, egy-egy katona lézeng s jóformán senki más. Egyenesen, végig az úton — mutatja a villamoskalauz, nem érdemes felülni, hét-nyolc percnyire van a székesegyház. De mindjárt az út elejét egy kis román-gót templomba botlunk, az oldalfal csábít, bemegyünk a kis utcába s egy mellékajtón találomra benyitok a mise áhítatába. A székesegyház tornya bújkál előttünk, eltűnik, majd máshol bukkan fel újra. Két kis mellékutca is becsap, a főútra visz vissza. A harmadik kaland sikerül. A szűk sikátor végén a fény mutatja, hogy térre nyílik, de a torony nincs sehol. S íme, a kicsi téren szökell a székesegyház, az első pillanatban szökell valami ideges és nyugodt izgalommal. Befejezett tornya úgy mutat föl, hogy szédít. És hirdet az egész. Szökell és lebeg, a leglebegőbb azok között, amiket láttam. S mint a Chartres-in a csorba állú, itt is akad barátom, a főkapu bal oldalán a második szent, a tekerccsel. A kinti izgalom belül hűvösödik, az ívek nyugodt áhítata csillapítaná? Itt benn szökik már és nem szökell. S a félhomályban minden sarok új csodát mutat, minden oszlopfő kivirágzik, az üvegablakok szinte lebegnek színeikkel. A bécsi szörnyű ácsorgás engesztelése lett volna ez a látvány, engesztelő ajándék? Éjfélre érünk Párizsba, a Pen-házban fölverjük a komornyikot, tízre sürgönyöztük érkezésünket, tizenegyig várt s már lefeküdt. Csortos komornyikjára emlékeztet. 1939 július 14
