Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-12 / 10. szám
liában élő unokatestvére, Judy Cassab is megfestette Sir Ashtont, s tőle is látható néhány, híresség portréja a National Portrait Gallery-ben). E pillanatban azonban a múzeumok falán látható, s immár közkinccsé vált portréknál is jobban érdekel — sőt lenyűgöz — az előttem heverő rajzsorozat. Roboz Zsuzsi megvalósítja a már-már lehetetlent: a dinamizmust a statikusság korlátái közé zárt rajzlapokon. Ezek a grafikák valóban mozognak, ugranak, repülnek, megpördülnek saját tengelyük körül. A megragadott pillanatot, s a pillanatban megragadott mozgást szinte meghosszabbítja az időben, látjuk, hogyan vezeti tovább, vagy fejezi be a hajlékony test a megkezdett mdzduiatot. Annak a belső kényszernek szeretnék végére járni, amiért Roboz Zsuzsi éppen ezt választotta legfontosabb mondanivalójául: a szépséget. A kiegyensúlyozott, s mégis feszültséggel teli emberi testet, olyan mozdulatokat, amelyekben a lélek, a szárnyalni vágyás is benne van. Nem csupán jól edzett, képzett táncosokat. hajlékony testeket látunk, hanem gondolkodó arcokat, a mozdulat megformálásakor. Roboz Zsuzsi harmonikus műveket alkot, azt kutatja, ami az emberben az embert gyönyörködtetheti. S ez a művész-attitűd manapság olyan különös, hogy már-már kihívásszámba megy: nyugodt, tiszta, a szépséget merészen újrafeltáró rajzai — nos, ezek ma szinte az újdonság erejével és igézetével hatnak. Nála így nyilatkozik meg a kislánykori borzalom-élmény, s ezt — az emberi harmóniát — szegezi szembe a világot elöntő diszharmóniával. Bár számtalan újságkivágás hever előttem, gyatra angol tudásommal csak nehezen böngészem ki a méltatásokat. De azt azért igen, hogy a különböző újságok — The Evening Standard, Arts Review, International Herald Tribune, The Observer Magazine — kritikusai, hogy csak néhányat említsek, meghajolnak a humanista művész előtt, aki — bár választott hazájának tekinti Angliát, így él a köztudatban Roboz Zsuzsi. SOÓS MAGDA FOTO: REZES MOLNÁR ESZTER Roboz Zsuzsi A cím így hiteles, de a művész — díszvendég mivoltáról — szerényen mindössze annyit közöl, hogy nagyon hálás Köpeczi Béla művelődési miniszternek a budapesti meghívásért. Boldog, hogy láthatta Kondor Béla, Országh Dili kiállítását, s hogy élvezhette Kocsis Zoltán és Ránki Dezső hangversenyét. Én azonban az ő személyét és művészetét szeretném megismerni. Roboz Zsuzsi szinte még gyereklányként, 1946-ban távozott Magyarországról, az édesanyjával. Édesapját, a pesti művészvilág ismert alakját, a Vígszínház egykori igazgatóját, Roboz Imrét megölték a nyilasok, s e szörnyű megrázkódtatás után belső kényszer hajtotta őket, el, a fájdalom színhelyéről. Londonban telepedtek le, ahol Zsuzsi nemsokára édesanyját is elvesztette, s magára maradt. Emberekre volt szüksége, kereste és meg is találta őket. Szinte második anyja lett az ugyancsak Angliában élő Fényes Alice, a Katona József (egykori Belvárosi) színház művésze. Alice az idegen nyelvi közegben lemondott a közönséggel összekapcsoló, óm éppen a szavakra épülő hivatásáról, miközben Zsuzsi internacionális, minden nyelven érthető módon kezdett közel kerülni az emberekhez: lerajzolta, megfestette őket, benépesítette velük a magányát; azután egyszercsak már nem is volt egyedül. Londonban a Royal Academy of Arts-ban tanult és Firenzében az egyetlen élő freskófestő művésznél, Pietro Annigoninál. Elég hamar „beérkezett”, sorra nyíltak kiállításai, Londontól, Párizsig, Brüsszeltől Hong-Kong-ig. Az eddig kiállított munkái közül vajon ő maga melyeket érzi a legfontosabbaknak? — Talán a Victoria and Albert Museumban rendezett kiállítást. A sok-sok megörökített pillanatot, a kulisszák mögötti világból. Tovább faggatom, hogy mire gondol: a színészek vagy a táncosok világára-e a kulisszák mögött? A „Chichester 10 — portrait of a Decade” — című kiállítását a Chichester Festival Theatre első tíz évének s akkori színészeinek szentelte, közöttük Sir Laurence Olivier-nek, aki elsőként állt a Chichester színház élén. De azóta ... — Igen, azóta — veszi át a szót Roboz Zsuzsi — belett-táncosokat rajzoltam. E rajzok összefoglaló címe: „British Balett today.” Négy teljes esztendőt töltött a balett-táncosok között, javarészt a próbákon, amikor testközelből figyelte mozdulataikat. Sir Frederich Ashton — a brit balett világhíressége —, Roboz Zsuzsi ábrázolásában a Victoria and Albert múzeumban látható, Madame Ninette Valois a National Portrait Gallery-ben (csak zárójelben jegyzem meg: Roboz Zsuzsi AusztráJOSSI STERN DEDIKÁL Kisfiús arc, derűs, jóságot sugárzó szemek. Aki nem ismeri, el sem hinné, hogy tulajdonosuk nyugdíjas egyetemi tanár. Pedig az. Persze, az egyetemi katedra nem valamely tudományág szigorú fellegvárát jelenti: Jossi Stern, a Be-1 zalel Egyetem (Jeruzsálem) képzőművészeti fakultásán tanított — rajzot, festészetet. Most lendületes aláírásait osztogatja Budapest szívében, a Rákóczi úti Fókusz könyváruházban. Néha fölpillant, majd csodálkozva a mellette „dolgozó” Rapcsányi Lászlóra néz: „Lehetséges volna ez?” — és újra a könyvek fölé hajol. A csodálkozás oka a két dedikáló szerzőt ostromló tömeg nagysága. Az utcára ér a tömeg, százak várakoznak, kezükben a „Jeruzsálem” című kötettel — várakoznak türelmesen, hogy egy-két elismerő szót mondhassanak a vendégnek, közelről pillanthassanak a szerzőkre, boldogan vihessék haza „zsákmányukat”. Ez a „zsákmány” — a könyv és a kettős dedikáció — egy véletlen találkozás eredménye. Rapcsányi Lászlót, a neves riportert, a Rádió főmunkatársát és a Biblia-művelődéstörténet kiváló ismerőjét (kötetei: Beszélgetések a Bibliáról; A Biblia világa; Athosz: a szentség és lakói) az izraeli Bar-Ilan egyetem hoszszabb ösztöndíjas tanulmányútra invitálta meg évekkel ezelőtt. Ott találkozott össze a két szerző először. Rapcsányi László: „Jossi Sternről már előzőleg is hallottam. Láttam képeit, könyveit, tudtam, hogy .Jeruzsálem festőjé’-nek titulálják. Amikor megismerkedtünk, rögtön éreztem, hogy tervezett —a három vi-' lágvallás szellemi központjáról szóló — könyvemnek nagy nyeresége lehetne, ha Jossi illusztrációi foglalnák keretbe. Megemlítettem neki — és igent mondott.” Jossi Stern: „Pontosan emlékszem — derűs, teliholdas éjszaka volt. Sétáltunk a kertben, egy fogadáson,’ és Laci váratlanul arról kezdett beszélni, hogy nekem meg kellene jelennem Magyarországon. Én az ilyesmire nem szoktam figyelni — naponta kapok efféle ajánlatokat. De elragadott Rapcsányi lelkesedése. ,Jossi, elviszlek Téged Budapestre’ — mondta. Annyi hit, meggyőződés volt a hangjában, hogy rögtön igent mondtam.” S most — néhány magyarországi nap elteltével — itt az aláírásokra várakozó tömeg. Rapcsányi könyve^ mint egy szellemi bédekker, bejárja 6
