Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-28 / 9. szám
A primadonna és a hajszálerek Renner professzor (balról) és munkacsoportja Kalicka József betegágyánál. A tizenhat éves fiatalember favágás közben szenvedett balesetet, a hüvelykujját varrták vissza az Országos Traumatológiai Intézetben fotO: novotta ferenc A professzor koncertekre, operába jár a hétvégeken. S bár tisztelte Honthy Hannát, mint a magyar zenés színpadok egyik nagy egyéniségét, törzsközönsége körébe nem tartozott. E körülménynek szólhattak a baráti mosolyok, ahogy pár éve nyilván ő is abszurdnak tartotta volna, hogy nevük — a professzoré és a primadonnáé — valaha is egyazon oklevélen szerepeljen. Pedig ez történt. Renner Antal címzetes egyetemi tanár, az Országos Traumatológiai Intézet főigazgató-helyettese az 1983. évi Honthy Hannadíj egyik kitüntetettje. A művésznő halála előtt csaknem 1 millió 400 ezer forintos alapítványt tett, amelynek éves kamata minden páratlan évben egy, a maga szakterületén kiemelkedőt alkotó orvosé vagy orvoscsoporté, a páros években pedig egy olyan pedagógusé, aki az állami gondozott gyermekek nevelésében szerzett érdemeket. (A legutóbbi pedagógus-kitüntetett a Fóti Gyermekváros Allami-díjas igazgatója, dr. Barna Lajos volt.) Dr. Renner Antalt nem sértették a baráti mosolyok, és maga is jót nevetett, amikor a Honthy-díjas orvosprofesszorról karikatúra jelent meg a Ludas Matyiban. „Vette a lapot” tehát, éppen mert becses, szakmai elismerésnek tekinti a díjat. Méltán. Ö és munkatársai egy sikeres kézvisszavarrással érdemelték ki, egy hasonló bravúrt végrehajtó pécsi orvoscsoporttal egyetemben. E két „team”-et pedig nyolc munkacsoport közül választotta ki az Egészségügyi Minisztériumnak a miniszter által vezetett bizottsága. A puritán iroda, melynek csupán a szakkönyvek a „díszei”, is sokat elárul az emberről, aki munkaidejének egy részét — az ágas-bogas főigazgató-helyettesi tennivalókkal — itt tölti. „Jobbára reggel nyolctól este nyolcig tart a munkaidőm — mondja — s tán megbocsátható, ha az igazgatási teendők állnak hozzám a legkevésbé közel. Mégis jó szívvel vállaltam, mert általa szűkebb szakterületemnek, a kézmikrosebészetnek is használhatok, és az is ösztönöz ebben a munkában, hogy az itt eltöltött lassan 25 év alatt volt módomban látni: a rátermett, invenciózus igazgatás mennyit lendíthet a szakmán, kivívhatja nálunknál gazdagabb, jobban felszerelt klinikák elismerését is.” Mint minden olyan ember, aki legsikeresebb éveiben is a hivatása iránti alázattal tekint önmagára, pályájára, Renner doktor sem feledi, hogy professzorként is tanítvány, hogy kiknek köszönheti a baleseti sebészettel való életre szóló találkozást; a „látványos”, s a csak szűkebb szakmai körben elkönyvelt eredményeket. Nagy tisztelettel szól Szántó György professzorról, a korábbi főigazgatóról, akinek lelkes támogatásával Manninger Jenő professzor — a mai főigazgató — már 1959-ben, az intézet megalakulása után három évvel, megszervezte a kézsebészeti osztályát. (Kérdésemre — miért különült el a kézsebészet a végtagsebészettől — Renner professzor elmagyarázza, hogy a kéz fontos érzékszerv is, visszavarrásakor a sebésznek nem csupán a megfelelő vérellátást kell újból biztosítania, de az igen vékony idegrostok öszszeilleszté sével — varrásával — a mozgás, a tapintóképesség, a hőérzékelés lehető legjobb fokú helyreállítását is.) Huszonöt év áll tehát a magyarországi kézsebészet mögött, amivel csupán egynéhány évvel követték az élenjáró orvosi műhelyeket. Ez pedig — mint Renner professzor újra csak hangoztatja — Szántó és Manninger professzorok érdeme, akik ahhoz tartották magukat, hogy „másutt már bejárt utakat fölösleges volna itthon újra kitaposni”, s mint már negyedszázada, azóta is szorgalmazzák, hogy minél több kolléga utazzék külföldi tanulmányutakra. A kézsebészet természetesen nem a mikrosebészettel kezdődött; külföldön sem, itthon sem. Kezdetben csak szabad szemmel, vagy lupéval dolgoztak, majd az érsebészet és a transzplantáció (szervátültetés) fejlődése hozta el a nagy, minőségi ugrást a sebészeti mikroszkópok, a speciális mikroműszerek, — varrótűk, fonalak, csipeszek, érszorítók stb. — alkalmazásával. „Az új technika olyan vékony erek, idegek varrását is lehetővé tette a számunkra, amire korábban álmainkban sem gondolhattunk.” 1978 óta Renner professzor áll a kézsebészeti osztály élén. Négy esztendeje — sok-sok állatkísérlet, a technika begyakorlása után — elkövetkezett az első replantációs műtét: a professzor által vezetett orvoscsoportnak négy, baleset során amputált ujjat kellett visszavarrnia. „Az ujjvisszavarrás technikája nehezebb, a megmaradás azonban biztosabb, mint a teljes amputált végtag visszavarrása esetében. Ott ■— amint a Honthy-díjjal elismert műtétnél is — a visszavarrt végtag ,életbenmaradásáért’ kellett elsősorban szurkolnunk.” Ez utóbbi, már széles körű publicitást nyert műtétnek lassan egy esztendeje. A beteg, Gazsóki István (harmincéves gépésztechnikus, egy borsófejtőgép szakította le a karját) és a replantáeiót vezető professzor bizakodik: a kéz él, mutatkoznak az idegregeneráció első jelei, s a mozgásképesség bizonyos fokú visszatérése is valószínűsíthető. Ha a műtéti technika elsajátításában követni is tudtuk az élenjárókat, a módszer széles körű elterjesztése még előttünk álló feladat. Az Országos Traumatológiai Intézet — eredeti otthonuk teljes átépítése, korszerűsítése, és bővítése miatt — jelenleg átmeneti helyen tevékenykedik. Ez év őszén költöznek vissza, s ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnék, 1985- től már „ügyeletszerűen” — tehát egy bizonyos körzetből rendszeresen — vállalhatnak replantációs műtéteket. Emellett azonban kívánatos lenne még négy, vidéki kézsebészeti központot is felállítani, az adott körzetek ellátására. Az egészségügy fejlesztési elképzelései szerint ez a következő öt-nyolc év feladata lesz. A szakembergárda részben már kiképeztetett, és folyamatosan gyarapszik a replantációhoz, a mikrosebészethez szükséges tudást és készséget elsajátítok száma. Időről időre az ország minden baleseti sebészének részt kell vennie az országos központként működő Traumatológiai Intézet különböző tanfolyamain, melyek közül a kézsebészeti kurzusok különösen jó hírnévre tettek szert. Jóleső büszkeséggel említi Renner profeszszor, hogy e hírnév nemzetközi, a résztvevők mintegy 35 százaléka évről évre külföldről érkezik. Az vonzza őket, hogy Budapesten a kéz sebészetét három héten át gyakorolhatják (másutt jóval rövidebbek a hasonló tanfolyamok), s ez már elegendő idő arra, hogy bővebben, módszeresebben tárgyalják az anyagot, gyakorolják a műtéti fogásokat. A tanfolyamon való részvételért az intézet nem kér pénzt. A ráfordítás azonban Renner professzor szerint busásan megtérül. A sebészeiket ide küldő klinikák, intézetek tanulmányutakat ajánlanak fel a magyar orvosoknak. Ily módon neves, külföldi központokban gyakorolhatnak, olyanokban is, ahol százával végzik a replantációs műtéteket. A professzor, mint az egyik legrégebbi, de mindenképpen legbarátibb partnerről emlékezik meg a müncheni Klinicum Rechts de Isaar-ról, ahonnan — „a baráti kapcsolatnak köszönhetően” — egy nagy tapasztalatú team utazott Budapestre az első magyarországi mikrosebészeti tanfolyam megtartására, mégpedig úgy, hogy az ötven (!) operációs mikroszkópról és a különleges varróanyagról is a vendégek gondoskodtak. És a traumatológia más ágait művelő fiatalok utaznak egyebek között a bécsi Böhler Intézetbe, a svájci „AO”-társaság operációs módszereit követő baleseti osztályokra — az évtizedes, kölcsönösen előnyös együttműködés folyományaként. Kérdem Renner professzort, népszerű szakma-e a traumatológusoké. Elmondja, hogy egy-két éve, amióta az új pályázati rend szerint a kezdő orvosok egyszerre több helyre is jelentkezhetnek, nyolcszor több a pályázó, mint amennyi állást meghirdetnek. A legalkalmasabbnak tűnők kiválasztása nehéz feladat, és sohasem lehetnek bizonyosak abban — legyenek bármily körültekintőek is — hogy feltétlenül e szakág „megszállottjaival” állapodnak meg. „A mi feladatunk azonban — teszi hozzá — hogy végül is azzá váljanak”. Ehhez a pályához valóban nélkülözhetetlen az elhivatottság, a lelkierő. A traumatológia „akut szakma”. Itt az ügyelet mindig fárasztó, egész embert kíván. A Traumatológiai Intézetben az az elv, hogy aki itt szakorvosi képesítést nyer, „all round” szakemberré váljon, aztán specializálódjék, mélyedjen el egy szűkebb területben, például a kéz mikrosebészetében. Mondom Renner professzornak, hogy őelőtte már volt szerencsém megismerni egy mikrosebészt, Szűcs Zsigmondot, egy brüsszeli főorvost, aki szemet operál. És feltűnő számomra az a hasonlóság, amit karakterükben felfedezni vélek; mindkettőjükből sugárzik a derű, a kiegyensúlyozottság, „Ez természetes — válaszolja — ilyenfajta ember a kézsebész csoport többi tagja is: dr. Sántha Andrea, dr. Zimmermann István, dr. Viola Tamás, dr. Bodor Zoltán és dr. Eckhardt Anna adjunktusok. Mert ez a szakma nem viseli el a kevésbé nyugodt, labilisabb alkatot. Egy műtét nyolc-tíz óráig is eltarthat.” BALÁZS ISTVÁN 13
