Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-14 / 8. szám
Még akkor is, ha utolsó éveit a világgazdasági gondok ugyancsak beárnyékolták. Az ágazat fejlődésének lendületét ugyanis 1981-ben a világgazdaságban kibontakozott példátlan mértékű és elhúzódó alumíniumipari visszaesés drasztikusan megtörte. Persze korántsem csak a mienkét. (Például az Egyesült Államoknak a világtermelésben meghatározó szerepet játszó óriás vállalatai is 40—50 százalékkal csökkentették teljesítményüket.) Az addig meredeken felfelé törő alumíniumipari árak — amelyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy semlegesítsék a növekvő energiaárakat, hanem exportprofithoz is juttatták a termelőket — hirtelen zuhanni kezdtek. A válság nyomán a Magyar Alumíniumipari Tröszt — amely összefogja az iparágban tevékenykedő 15 vállalat 21 000 dolgozóját — nem rubel elszámolású exportja harmadára csökkent. A kialakult piaci körülmények nem biztosították a kapacitás teljes kihasználását sem a timföldgyártásban, sem a bauxitbányászatban, sem pedig a formaöntödékben, a készárugyártásban. Pedig a korábbi években megvalósított mintegy 17 milliárd forint értékű beruházás felfuttatásának ideje éppen erre az időszakra esett. Ennek ellenére vissza kellett fogni a bauxit- és a timföldtermelést, be kellett fagyasztani az éppen induló új beruházásokat, például Inotán, ahol egy 100 000 tonnás új kohót kívántak megépíteni. Olyan szerkezeti átrendezéseket kellett kezdeményezni, amelyekkel enyhítették az értékesítés nehézségeit. Közben az energiaköltségek is tetemesen növekedtek. Mindez súlyos anyagi terhet rótt az iparágra. A tröszt történetében először az 1982-es évben nem tudott nyereségrészesedést fizetni. (Hasonló a helyzet az 1983-as évet illetően is.) Roppant nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a tröszt ne váljék fizetésképtelenné, hogy legalább annyi nyeresége legyen, amenynyiből visszafizetheti esedékes hiteleit, s ne szoruljon központi segítségre. Nehéz éveket élt át tehát az iparág. A vezetők intézkedési terveket dolgoztak ki a költségek csökkentésére, taktikai készletezéseket hajtottak végre, növelték az export árkockázati tartalékalapokat, gyorsították a termékszerkezet átalakítását, a tervezettnél is nagyobb arányban növelték a félgyártmányok arányát, amelyek a piacon — a lanyhuló kereslet mellett is — jobban értékesíthetők. Nagy erőket fordítottak a piaci pozíciók megőrzésére, s hol gyengültek az értékesítési lehetőségek, saját ügynöki hálózatot hoztak létre, építettek ki. így enyhítették a recesszió nyomását. Nem kevésbé volt jelentős, hogy ez időben is biztos alapot jelentett a magyar—szovjet timföld- és alumíniumegyezmény. Igaz, sokan feltételezték, hogy a válság miatt az 1985-ben lejáró egyezményt a felek már nem hosszabbítják meg. Nem így történt. A szakemberek hittek és hisznek benne ma is, hogy az alumínium mint szerkezeti anyag, nem veszítheti el versenyképességét, életképességét. Az elkövetkező években a technológiai korszerűsítésekre, a gyártmányok fejlesztésére, s a minőségre kell összpontosítani a szellemi és anyagi erőket, hangoztatta a Minisztertanács. Erre figyelmeztet, méghozzá meglehetősen keményen, az alumíniumipari válság, amely — a számítottnál ugyan lassabban — a végéhez közeledik. Ennek következtében kezd helyreállni a hazai iparág jövedelmezősége, ami persze még mindig jóval alatta van a korábbi évekének. A szakemberek ugyanakkor hangsúlyozzák, további élénkülésre csak mértéktartóan lehet számítani. A kereslet és kínálat között még nagy az eltérés, amely további megpróbáltatásokat jelent a kereskedőknek. A hazaiaknak még a receszszió idején is sikerült új piacokat szerezniük Amerikában, Japánban, Távol-Keleten. Ezt megőrizni csak kifogástalan minőséggel, pontos szállítással, megbízhatósággal lehet. ANDRÁSSY ANTAL (A Magyarország cikke nyomán) 9
