Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-04-14 / 8. szám
Cziffra György — A negyedik fesztivált már igazán nemzetközivé kellene tenni! — mondta Cziffra György. — Hogy ne csak franciák szerepeljenek, hanem amerikaiak, brazilok, angolok is! — így a felesége, Soleilka. — Meg oroszok, mexikóiak, spanyolok! — toldotta meg a művész. — így lenne valóban fesztivál a fesztivál! — tette ki a pontot Sóiéit ka. Szavaikat tavalyról, az első tavaszi fesztivál végéről őrizte meg a magnószalag. És most, a Gerbeaudban fölidézzük a beszélgetést. Mások bizonyára részletesebben beszámolnak róla, hogy vagy 16 ezer turista lépte át határainkat, hogy a fesztivál valamelyik rendezvényén részt vegyen, s köztük volt a Fondation Cziffra, azaz a Cziffra-alapítvány száz pártoló tagja is. Azonban a Cziffra-ösztöndíjas francia zene- és képzőművészek mellett az idén már szerepelt kínai hegedűművész, bemutatkozott a Svéd Királyi Színház, a Wiener Volkstheater, az ugyancsak bécsi Freie Bühne, sőt: már a japánok is megjelentek nálunk, többek közt a Yamaha-alapítvány ifjú pártfogoltjai is, akik a Vigadóban rendezett japán hangszerkiállítás instrumentumain rögtönzött koncertet adtak. A „Yamahás-gyerekek” látogatását, úgy vélem, szintén Cziffráéknak köszönhetjük, hiszen köztudott, hogy a gyár már vagy húsz esztendeje kíséri-követi a művészt: — Valamennyi hangversenyemre a Yamaha-gyár küldi utánam a zongorát, és nemcsak ezt a remek hangszert, hanem hozzá hangolót is adnak, továbbá két szállítómunkást, és útiköltségüket, hotelszámlájukat szintén a gyár fizeti. A Yamaha cég most, a fesztivál idejében, éppen amikor a művész a Magyar Televízió „Stúdió ’84" című műsorában szerepelt, neki ajándékozta ezt, a már-már szinte társává lett zongorát. Azt viszont már nem ő, hanem Némethné Kemenes Mária, az alapítvány hazai megbízottja árulta el, hogy a művész azonnal továbbajándékozta a hangszert. Sopron most már két becses zongorát őriz: Liszt Ferencet és Cziffra Györgyét. Igaz, ez utóbbit nemcsak őrzik, hanem használhatják is mindazok a művészek, akik a városban koncerteznek. Elsőnek éppen az egyik tavalyi Cziffra-ösztöndíjas, Székely István játszott rajta, ino meg Szelecsényi Norbert és Patkó József, ők kísérték ugyanis a többi stipendiumost, akik Sopronban felléptek: a magyar Dénes Zsuzsanna énekesnőt, a francia Gilles Apap hegedű- és Jean Ferrandis fuvolaművészt. Cziffra György ugyanis nemcsak a fővárosban, mint tavaly, hanem Sopronban is bemutatta ösztöndíjasait, s tehette ezt azért, mert a fesztivál — ugyancsak idén először — áttörte a főváros határait-korlátait. Éppen a Cziffra-ösztöndíjasok soproni föllépte és az alapítvány pártoló tagjainak kirándulása a határszéli városba jelezte, hogy a soproni Tavaszi Napok és a Budapesti Tavaszi Fesztivál ’84 nemcsak időben, hanem tartalmában is összekapcsolható. És ha nem is többnapos rendezvénysorozattal, de legalább egy koncerttel Pécs is csatlakozott a fesztiválhoz. A televízió ugyanis március 25-én este közvetítette Cziffra György zongorahangversenyét. (Csak zárójelben, pedig nemcsak ennyit érdemel: a pécsi koncert bevételét a művész a magyarországi alapítvány bővítésére, a televíziós közvetítés honoráriumát pedig az építendő új Nemzeti Színház javára ajánlotta föl.) — Személyesen meggyőződtem róla, hogy például belga és német művészek várják, mikor léphetnek ők is fel — állítja határozottan Cziffra György —, és Kanadából szintén kaptam már üzenetet, hasonló értelemben. Méghozzá nemcsak zenészek, hanem más művészeti ágak képviselői is szívesen jönnének Magyarországra bemutatkozni. — Magyarországra, nemcsak Budapestre? Valóban, mi volna a véleménye a fővédnöknek, ha a fesztivál nem fővárosi, hanem országos lenne? — Bárki, bármikor szavamon foghat: ha a tavaszi fesztivál országossá bővül, én nemcsak a nagyvárosokba, hanem akár a legkisebb községekbe is szívesen elmegyek koncertezni! Cziffra György útiélményeit eleveníti föl. S nemcsak az ideieket: — A pesti közönség is nagyon jó, de a vidéki! Az az igazi. Ahogyan Sopronban a négy fiatalt fogadták! És még ma is jól esiik visszaemlékeznem Zalaegerszegre. Nem, nem a hangversenyemre, mert úgy érzem, hogy az nem túl jól sikerült. Fáradt voltam, gyakorolni se tudtam előtte eleget. Szóval: magammal nem voltam elégedett, de mégis nagyszerű volt ott, mert a mad Zala alkotóival találkozhattam. A „mai Zala alkotói” Cziffra értelmezésében nemcsak a mérnökök vagy a városatyák. Benne van ebben a kifejezésben valamennyi lokálpatrióta, a diplomások éppen úgy, mint a kétkezi munkások. — Azok az emberek mind nagyon pontosan tudták, mi mikor épült. „Tessék csak nézni — újságolták —, ez éppen tegnap lett kész!” „Drága művész úr; nézze meg az új színházunkat — javasolta a másik —, enynyibe és ennyibe került.” Aztán Pécsről mesél, de nem a március 15-i koncertről (a televíziós közvetítést figyelve láttam, nemzetiszín kokárda díszítette az ő hajtókáját is, miiközben Schubertét, Chopint, Schumannt játszott), hanem arról, hogyan találkozott a művészeti szakközépiskolásokkal: — Isteni volt! Beözönlött vagy háromszáz gyerek a terembe, nemcsak zenészek, hanem festők, táncosok, keramikusok, szóval mindenféle „népség”. Amikor beléptem elkezdtek tapsolni, és sehogyan se akarták abbahagyni Mit tehettem volna? Leültem a zongora mellé. Csönd támadt, hirtelen nagy csönd. És Cziffra elkezdett játszani. Amikor befejezte, ezt mondta a gyermekseregnek ; — Idehallgassatok! Én nem vagyok se szakállas aggastyán, se Isten. Én a ti művésztársatok vagyok. Még akkor is, ha ti még nem is vagytok egészen „készek”. És a „kollégák” erre már fölengedtek. Annyira azonban mégsem, hogy amikor a művész azt mondta „Ti most már hallottátok engem, én is szeretnélek hallani benneteket!” — tömegével lett volna jelentkező. Végül mégis akadt egy kislány, aki vállalkozott rá, hogy eljátszik egy Scarlatti-szonátát. És így történt, hogy Cziffra György zongoraleckét — rendkívülit — adott a pécsi művészeti szákiközépiskola diákjainak; — Nagyon vigyázz az első hangokra. Mert ha rosszul kezded, rááám-tátfárám, akkor az egésznek vége van ... Végül leültek, és „megcsinálták” együtt a szonátát. Aztán már sorbaálltak a gyerekek, hogy játszhassanak a művésznek. És a művész végighallgatta, természetesen a Pesti Vigadóban az előzsüni kiválogatta zenei ösztöndíjas-jelölteket is, akik közül az idén hárman jutnak el a Fondafion Cziffra költségén Franciaországba: Iván Ildikó énekesnő, Mocsári Gábor zongora-, és Szecsődi Ferenc hegedűművész. És idén is lesz képzőművész-ösztöndíjas; Szittya Gábor grafikus. Cziffra György és felesége, Szegvári Katalin tévériporter mikrofonja előtt André Kertész A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezőinek meghívására Budapesten járt André Kertész, Amerikában élő fotóművész. Kiállításának megnyitóján tisztelői, pályatársai gratuláltak az idős mesternek. (André Kertész Budapesten kapta kézhez a Magyar Hírek jubileumi számát, amelyben a vele készült interjúban emlékezik pályájára.) A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a magyar kultúra nemzetközi hírnevét erősítő művészi munkássága elismeréséül közelgő 90. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét adományozta André Kertésznek. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nyújtotta át a Parlamentben. André Kertész budapesti napjairól képriportban számolunk be. 1 1. André Kertész FOTO: BARICZ KATALIN 2. Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével a kitüntetés átadásakor FOTO: BENKÖ PÉTER — MTI 3. A kiállítás megnyitóján, a fotóriporterek gyűrűjében FOTO: NOVOTTA FERENC 4. Szállodai szobájában FOTO: BARICZ KATALIN 5. Az Utazás '84 kiállításon Amerigo Tot és André Kertész találkozása FOTO: E. VARKONYI PÉTER — MTI 6. Munka közben FOTO: KORNISS PÉTER 7. A Vigadóban, a kiállítás rendezőjének társaságában FOTO: BARICZ KATALIN 8. A Fotóművészeti Galériában, jobboldalt Erdélyi László Attila, a FÖFOTÓ igazgatója FOTO: MIHÁLY ERZSÉBET 9. Búcsúzáskor GARAMI LÁSZLÓ FOTO: BARICZ KATALIN